Köves rabbi szerint Vona gesztusának nem az ő irányába kellene megnyilvánulnia, hanem arrafelé, „ahol eddig a gyalázat, a gyűlölet és nem utolsósorban a sötétség nyert teret, nem a fény”. Biztos voltam abban, hogy nem fog késni a válasz: jönnek a megszokott frázisok a magyarellenességről, a háttérhatalomról és a világ-összeesküvésről. Csakhogy amikor Vona visszatámadott, akkor sem lépett ki a civilizációnk által megszabott keretek közül, sőt: nagyobbrészt magyarázkodott, megvallotta bűneit.

„Belekerültem egy szellemi-kulturális erőtérbe, ahol az egyik oldal a magyarokat folyamatosan nácizta, a másik oldal pedig a zsidóságot folyamatosan hazaárulózta. Én pedig tettem, amit a saját oldalam mintái alapján helyesnek hittem. Ez nem felmentés, csupán magyarázat. […] Aztán rájöttem, hogy ez az egész sehová sem vezet, hogy értékes energiákat emészt fel az ország, hogy a múlton rágódunk csupán, hogy kölcsönösen vágjuk egymás arcába a XX. századi sérelmeket, de ez mindkét oldalról csupán a gyengeség, a tehetetlenség és a gyávaság jele.”

A fenti mondatok precedens nélküliek. Csurka István, Gömbös Gyula és Istóczy Győző forognak a sírjukban, miközben a Kuruc Infó közössége úgy szórja az átkokat Vona fejére, mintha annak vezetékneve mondjuk Iványi, Fodor vagy Kuncze volna. Ez már nem cukiságkampány, hanem a kristályéjszakát követő hajnal, amelynek során Vona Gábor megpróbál leszámolni szubkultúrájának egyik alapvető szervezőerejével: a nyílt antiszemitizmussal. Vona egy olyan identitáskérdésbe áll bele keményen, amely a két nagy értelmiségi szekértábornak évtizedek óta kínál mindennapos szellemi muníciót. Két éve, Schweitzer főrabbi halálakor egy jobbikos önkormányzati képviselő az elemi jóérzést is félretéve tüntetőleg ülve maradt a kegyeleti megemlékezés során, a Jobbik pedig hivatalos közleményben jelezte, hogy nincs mondanivalója az esetről. Nem ítélték el, bár nem is helyeselték – vérbeli aljas, rothadt cinizmussal annyit fűztek az esethez, hogy „az elhunyt emlékével nem kívánnak foglalkozni”. Emlékszem, milyen mélyen felháborított akkor ez az alávaló magatartás – ezt illető írásomra pedig tömegesen érkeztek a gyűlöletkommentek, a zsidózás és a hazaárulózás. Most döbbenten szemlélem, miként kerül Vona ugyanezekkel a veszett nyilas trollokkal ugyanebbe a konfliktusba.

Nem áll szándékomban Vona Gábor személyét különösebben méltatni, hiszen végighaknizott ő már minden bűzös odút, amit antiszemitizmussal, cigánygyűlölettel és militáns fenyegetőzéssel végig lehetett. Ugyanakkor érdemes azt is felismerni, hogy a Fidesz karaktergyilkosságai, Vona kőkemény buzizása és a családját ért zaklatások olyan érzelmi helyzetet teremtettek, amilyen lelkiállapotban másfél éve Simicska a G-napra ébredt: most már akár mocskolhatja is a miniszterelnököt, kezet nyújthat a zsidóságnak, vagy tűrhet némán – így is, úgy is levadásszák és kicsinálják. Nincs más lehetősége, mint szedni a sátorfáját, hóna alá csapni, amije van, és új vadászterületet keresni. Orbán Viktor elpusztítja az ellenfeleit.

A továbbiakban már nem a változás szándéka a kérdés, hanem a Jobbik által megcélzott új identitás és szavazóbázis mibenléte. A Jobbik vezetése jelenleg három logikus lehetőség előtt áll. Először is: átszervezheti és modernizálhatja a nemzeti radikalizmust – a francia Nemzeti Front mintájára maga mögött hagyhatja az antiszemita gyűlölködés politikáját, és egy erősen nacionalista, közepesen vallásos, olykor konzervatívba hajló kritikát fogalmazhat meg az Európai Unió működésével, a kisebbségek magatartásával, a gazdasági elittel és a politikai korrektséggel szemben. Jól látható, hogy az alternatív és radikális jobboldaliság az Egyesült Államoktól Németországon és Ausztrián át Nagy-Britanniáig az egész nyugati világban rendkívül divatos – a korszellem és az iszlamizmussal szemben egyre fokozódó konfliktus hatása alatt a cserben hagyott középosztály, valamint a nem városi lakosság egyre inkább ezekre a pártokra és politikai üzenetekre figyel. Ez ellen a vállalkozás ellen szól, hogy maga Orbán Viktor is ebben utazik: épp arra a frusztráltságra, kiábrándultságra és jóléti önzésre építi rendszerének lelki alapjait, ami korunk jobboldali radikálisait is egyre népszerűbbekké teszi. Orbán a cigánykártya kivételével ennek a politikai paklinak már minden lapját kijátszotta, és amennyire logikus Vona részéről, hogy nyugati elvbarátainak útjára lépjen, ugyanez éppen ugyanennyire problematikus, hisz e téren láthatóan képtelen túllicitálni a Fideszt.

A második lehetőség: polgári, konzervatív párttá szervezni a Jobbikot. Elfoglalni a megürült politikai centrumot, és a ’98-as Fidesz mintájára megszólítani a lehető legtöbb szavazót a mérsékelt jobbosoktól a mérsékelt balosokig. Ha Vona így dönt, pártjában nemcsak a zsidózással, a buzizással meg a gárdázással kell leszámolnia, de a cigányozással, a szociális bujtogatással és a politikai végletekben való gondolkodással is. Bevallom, hogy számomra ez egy rokonszenves váltás volna, kérdés azonban, hogy van-e az országban egyáltalán bármiféle választói igény egy olyan politikai tömörülésre, amelyik nem hazudja le az égről a Göncölszekeret, s amelyik nem rezsicsökkentéssel, hanem szabadsággal, kiszámíthatósággal és kompromisszumokkal kampányol. S legalább ennyire döntő kérdés, hogy a Jobbik tagsága és elitje vajon hajlandó vagy képes volna-e a lovasíjászatot, a nemzeti rockot és Wass Albertet mondjuk Kosztolányi Dezső, Márai Sándor vagy Cseh Tamás javára hátrébb szorítani az identitásképzésben. Csakhogy Orbán sem véletlenül szakított a polgári értékekkel – nem véletlenül cserélte le a kávéházat a kaszinóra, Bibó Istvánt Andy Vajnára, Szörényi Leventét Kis Grófóra, Bereményi Gézát Fásy Ádámra, Navracsics Tibort Rogán Antalra vagy Pokorni Zoltánt Lázár Jánosra. A polgári centrum Magyarországon aligha több, mint egy ábránd: nincsenek hozzá se politikusok, se szavazók.

Ha a harmadik lehetőséget választja, Vona Gábor megpróbál pártjának mozgalmi, egalitárius és népi jellegére alapozva átfogó offenzívát indítani a baloldali szavazatokért. Az olasz Öt Csillag Mozgalom, a spanyol Podemos, a görög Sziriza mind-mind alulról szerveződött, a hagyományos baloldali elittel szemben létrejött pártok. A Sziriza ráadásul keményen nacionalista is – erről az albán és macedón kisebbségek bővebben is mesélhetnek. A Jobbik bizonyára nem lesz olyan harcos marxista, mint ezek a déli balos mozgalmak, hiszen ott soha nem volt államszocializmus: a vörös zászló, a sarló és a kalapács ott nem a megszállást, hanem a jó béreket, a tizenharmadik havi nyugdíjakat, a sztrájkjogot meg a munkás-érdekképviseletet jelentik – olyan szociális jogokat és követeléseket, amelyek ma sem állnak távol a Jobbik ígéreteitől és a magyar szavazók nagyobb részének elvárásaitól. A cigányozás még maradhat is, hiszen Szlovákiában a szociáldemokrata miniszterelnök szemernyi meghasonlás nélkül játssza ki ezt a kártyát. TGM ugyan aligha lesz a szavazójuk, de a Jobbik Kelet-Magyarországon már úgyis lenyúlta az MSZP bázisát, és a tapolcai képviselő-választás azt is megmutatta, hogy a jelenlegi baloldali választók nagy része hajlandó átszavazni a Jobbikra, ha a Fidesz így válik verhetővé. És az a Jobbik még közel sem volt olyan cuki, mint a jelenlegi – az a Vona közel sem volt olyan bűnbánó, mint a mai. Nagy pénzzel, vagyis kormányzati hatalommal leginkább ez a terv kecsegtet, és vélhetően a Jobbik táboráról is így morzsolódna le a legkevesebb szavazó. Ugyanakkor a párt tagságától és elitjétől ez a döntés áll a legtávolabb. Őket mindig is a baloldallal szemben folytatott kérlelhetetlen harc mozgatta: a modern világ folyamatait hazaszerető, konzervatív jobboldaliak és lázongó, mindent felforgató baloldaliak szüntelen harcának látják. Csakhogy az átpozicionálás nem valósítható meg gesztusok nélkül: be kell fogadniuk olyan értékeket, gondolatokat és személyeket, amelyeket és akiket eddig reflexszerűen rekesztettek ki a nemzetből. Ahogy a csuhásokat térdre utasító, vadliberális fideszesek is keblükre ölelték az egyházakat és Torgyán Józsefet egyaránt.

A baloldali értelmiség jól látható zavarban van: a zsigeri ellenérzést és tiltakozást felváltották az apró gesztusok. Kőszeg Ferenc és Medgyessy Péter szerint össze kell fogni a Jobbikkal, Gyurcsány sem olyan végletesen elutasító már, mint valaha, miközben a képernyőn Kálmán Olga egyre kedélyesebben beszélget Vona Gáborral. Nyilvánvalóvá vált volna számukra, hogy Orbán centrális erőtere mindaddig működni fog, amíg az ellenzék pártjai jobban utálják egymást, mint őt? Eközben persze sokan gyanakvó hitetlenkedéssel szemlélik Vona manővereit, a baloldal politikusai pedig egyre inkább érzik, hogy ez a játék már az ő bőrükre megy – ha ugyanis Vonának sikerülne polgárjogot nyernie a baloldalon, az MSZP-re és a DK-ra hasonló sors várna, mint egykor az MDF-re vagy a Független Kisgazdapártra.

Bárhogy lesz, ennek a groteszk násztáncnak máris örülök – sok sebet, sok aljas és ostoba előítéletet képes beforrasztani: a Jobbik szimpatizánsainak ezután már nem lesz olyan könnyű zsidózniuk és hazaárulózniuk, ahogy a baloldalnak sem lehet majd minden aljasságot megbocsátani a náciveszélyre való különleges tekintettel. A gesztusokon, kompromisszumokon és együttműködésen alapuló közélet egy polgáribb világba vezet – még akkor is, ha a jelenlegi szereplők ennek megvalósítására alkalmatlanok.

Nem hiszem, hogy az identitások olyan gyorsan és könnyen lecserélhetők, ahogy azzal most Vona próbálkozik. Nem hiszem továbbá, hogy a jelenlegi ellenzék képes volna akár az összefogásra, akár a kormányzásra. Azt hiszem, hogy a következő lépés egy taktikai szövetség megkötése. Nem a közös kormányzás és a közös konc reményében, hanem hogy a megnyert választás után a parlamenti többség egy arányos választási rendszert hozzon létre egyszázalékos bejutási küszöbbel, továbbá hogy elmozdítsa a legfőbb ügyészt, Polt Pétert, aminek nyomán azonnal elkezdődhet a korrupció elleni kíméletlen harc. Ezt követően az Országgyűlés feloszlatja magát, s az új feltételekkel megtartott választás után – amikor a 40 százalékos támogatottságú pártnak 40 százaléknyi képviselője, nem pedig kétharmada lesz – a Parlament falai közt a pártoknak kompromisszumokat kell találniuk. A politikusoknak ugyanis ez a feladatuk: kompromisszumokat kötni. Nem marketingstratégiák és választói célcsoportok, hanem társadalmi víziók és politikai programok között.

Szerző: Puzsér Róbert / mno.hu