Erzsébet Windsor, a későbbi II. Erzsébet néven trónra lépett brit uralkodónak 1943-ban 16 évesen volt első hivatalos szereplése, amikor meglátogatta azt a gránátos gárdaezredet, melynek egyébként tulajdonosa is volt. 1944-től rendszeresen elkísérte a királyt és a királynét belföldi útjaikra. Röviddel 18. születésnapja után kinevezték állami tanácsosnak, körbejárta az olaszországi hadszíntereket, és átvett néhányat az államfői feladatok közül. Még ebben az évben az Alsóház kérdéseket intézett a királyhoz, amelyre a korona nevében Erzsébet hercegnő válaszolt. A második világháború lezárulta után Erzsébet hercegnő nyilvános megjelenéseinek száma tovább nőtt.

Az indiai nacionalista, Subhas Chandra Bose, aki a második világháború idején a brit haderőkkel együtt tevékenykedő Axis hadtestben teljesített szolgálatot, felajánlotta, hogy rizst küld Burmából, de a brit hivatalnokok még az ajánlatát sem hozták nyilvánosságra. Ausztrália és Kanada is szívesen küldtek volna búzát, de szinte az összes az Indiai-óceán területén közlekedő kereskedelmi hajót az Atlanti-óceánra helyezték át, hogy élelmiszereket szállítsanak Nagy-Britanniába, ahol a szövetséges haderőknek akkor már kényelmes készlete volt.

A második világháború idején az akkori brit gyarmaton, Indiában százezrek, Indiában összesen három millió ember vesztette életét az éhínségben. A bengáli falvakban, és 1943 közepére az éhező emberek egymást követő tízezres tömegei árasztottak el Kalkutta utcáit, a legtöbbjük az úttesteken halt meg, gyakran jól felszerelt üzletek vagy bőséges ételeket kínáló éttermek előtt. Az egyik angol újságíró megjegyezte, hogy a nagyváros levegőjét átitatta az a "megkülönböztethető savanykás illat, amelyet az áldozatok néhány órával a haláluk előtt adtak ki".

Londonban Churchill szeretett tanácsadója, Frederick Alexander Lindemann (Lord Cherwell) fizikust nem utasították az indiai milliók megmentésére. A malthusziai népesség elméletében az éhínségért az indiai filogeneritivitást, az ott élők túlszaporodását emlegette – szerinte a több étel elküldése rontaná a helyzetet azáltal, hogy az indiaiakat több szülésre, „szaporodásra” ösztönö határozottan híve zné. „Mert úgy szaporodnak, mint a nyulak…” – üzente a brit miniszterelnöknek. 

*

A miniszterelnök, W. Churchill, ugyanazon a véleményen volt és olyan kifejezéseket használt, hogy Leo Amery, az indiai államtitkár Hitlerhez, a Harmadik Birodalom vezéréhez hasonlította az indiai éhínséghez való hozzáállását.

A Churchill-legendárium mindig is tagadta, hogy bálványaik bármit tehettek volna a bengáli éhínség enyhítésére. Állításuk szerint ritka volt a szállítás, és egyszerűen nem lehetett élelmet küldeni Bengáliába.  1943 nyarán és őszén  hajózási problémák voltak, köszönhetően az Egyesült Államoknak, hogy nem teherhajókat hanem gépkocsikat adtak át a brit irányításhoz. Churchill, lord Cherwell és társaik egyszerűen nem úgy gondolták, hogy érdemes megmenteni az indiai életeket.

Ezt az elfeledett holokausztot nagyon körültekintően és törvényszéki iratokat tanulmányozva szigorúan kutatta jó néhány történész. Számos forrást keresve, nemcsak az éhínség körüli brit császári rendeleteket világítja meg, hanem számos kapcsolódó kérdést, például a nacionalizmus virágzását az éhínség által sújtott körzetekben, Churchill félelmét az Indiának folyósítható esetleges hitelről vagy az élelmiszerszállítmányoktól. Londonban nagyon féltek a rettegő helyzettől még az éhínség technikai vége után is. Chandak Sengoopta objektíven, nyugodtan megfogalmazott, de félelmetes beszámolója a birodalmi brutalitásról a legnagyobb brit csodálóit hozta szégyenbe, és szinte mindenkit megrémített a kilencvenes évek elején az előadása a londoni Birbeck Főiskolán, ahol tanított.

Sztálinról a hidegháború idején azért már kiderült Nyugaton, hogy kicsoda volt, de Winston Churchill mindmáig bálvány. Az ifjabb Bush elnök őt idézte, amikor elindította az iraki hadműveleteket, és mellszobrát ott tartotta hivatalában. Obama elnök eltávolíttatta a műalkotást az ovális irodából. Churchill megítélése a napi politikai álláspontok függvénye. Paul Johnson, a veterán konzervatív történész életrajzot publikált róla, s ebben az egész huszadik század legnagyobb alakjának minősíti.

A liberálisnak számító Richard Toye friss kötetében viszont erősen kritikus megállapítások olvashatók a nagy brit államférfiról: például, hogy a brit birodalom fenntartása volt a célja, melynek nem fehér népeit alsóbbrendűeknek tekintette.

Az indiai Madhusree Mukerjee szintén friss könyvében azzal vádolja Churchillt, hogy ő a felelős Bengália hárommillió lakosának éhhaláláért. Kirsch szerint nem kétséges, hogy Churchill előbbre valónak tartotta a brit életeket az indiaiaknál, és nem irányított át Indiába élelmiszert az 1943-as éhínség letörése érdekében.

Kirsch rokonszenvvel ír arról, hogy a mai történészek igyekeznek szembenézni a szövetségesek háborús bűneivel is, de attól tart, hogy „ha nem tudunk többé büszkék lenni Hitler legyőzésére, akkor egyik legfontosabb erkölcsi iránytűnket veszítjük el”.

Attól a következtetéstől pedig különösen óvja honfitársait, hogy Amerika ne is törődjön a világ dolgaival. Hitlert ugyanis a demokráciák passzivitása bátorította az agresszió útján.

©Kollár Erzsébet, 2020
Szemenyei-Kiss Tamás „A végzetes optimizmus” című cikksorozatából.
Bibliotheca Nationalis Hungariae, Kézirattár