Szerinte annak, hogy az idén nagyon kevesen jelentkeztek pedagógusképzésre, az a közvetlen oka, hogy a pedagógus keresetek az elmúlt tizenegynéhány év alatt nagyon visszaestek, és a fiataloknak nem éri meg ezt a pályát választani. Ráadásul az a diák, aki pedagógusnak megy, azt sem tudja, mit fog tanulni. Ezen radikálisan kellene változtatni.

Az idén a mintegy 126 ezer felsőoktatási jelentkezőből összesen 3357-en jelentkeztek osztatlan tanári képzésre, azok pedig, akik első helyen jelöltek meg valamilyen tanárszakot, vagyis ténylegesen tanárként képzelik el a jövőjüket, mindössze 1595-en vannak, derül ki a felvi.hu adataiból. Miért ennyire népszerűtlen a pedagóguspálya? 

Közgazdász szemmel nézve, a közvetlen ok az, hogy a pedagógus keresetek az elmúlt tizenegynéhány év alatt visszaestek, és ma már jóval a diplomások nemzetgazdasági átlaga alatt vannak. Sőt, gyakorlatilag már a nem diplomások nemzetgazdasági átlaga alatt is. Az pedig bizonyítható, minél alacsonyabb a nemzetgazdasági átlaghoz viszonyítva a kereset, annál inkább elfordulnak az oktatástól a jelentkezők. Egyedül azokon a szakokon nincs visszaesés, amelyek a munkaerőpiacon konvertálhatók. Ilyen az idegen nyelvi tanár-képzés, oda mindig elegen jelentkeznek. Egyszerűen arról van szó, hogy a fiataloknak nem éri meg a pedagóguspályát választani. Nemzetközi összehasonlításban is igaz, hogy Magyarországon a legalacsonyabb a kezdő pedagógusok fizetése. Ez annál nagyobb baj, minél hosszabb ideje így van. 

És mióta van így? 

Magyarországon gyakorlatilag 50 éve így van. Valamikor a rendszerváltás előtt volt egy kísérlet, a fizetéseket a továbbképzések alapján akarták növelni, később a Medgyessy-kormány 50 százalékos közalkalmazotti béremelést hajtott végre, ami nem csak a pedagógusokra, hanem mindenkire vonatkozott, de mindegyik elinflálódott. Lényegében évtizedek óta alacsony színvonalú a magyar pedagógusok fizetése. Sőt, szerintem gyakorlatilag évszázadok óta így van. Persze, azért vannak mozgások. A középfokon oktató pedagógusok a II. világháború előtt viszonylag jó kerestek, mert akkor még kevesebben jártak középiskolába, kevesebb középiskolai tanár volt. Ebből adódóan, viszonylag jól fizetettek és magas presztízsűek voltak. A háború után, az államszocializmus ’60-as, ’70-es, ’80-as éveiben kezdett tömegesedni a középfokú oktatás, és lényegében a ’80-as, ’90-es évekre szinte általánossá vált, ebből adódóan pedig maga a középiskolai tanári állás is „elinflálódott”. Ahogy tömegesedett a középfokú oktatás, úgy vált egyre alacsonyabb presztízsűvé. 

Mi lett ennek a következménye?

Az, hogy ez a pálya elnőiesedett. Ha nemzetközi összehasonlításban nézzük, akkor az derül ki, hogy minél alacsonyabb presztízsű egy országban a pedagógusbér, annál nagyobb a nők aránya. Ugyanakkor ennek van egy társadalmi mobilitási háttere is: a pedagóguspálya a mai napig alapvetően első generációs értelmiségi pálya. Tulajdonképpen a gyenge vidéki gimnáziumokból feltörekvő, első generációs értelmiségi pályára avanzsáló lányok jönnek, és most már az általános iskolai és a középiskolai tanár között alig van különbség. A középiskolai tanárokra ez sokáig nem volt igaz, de ma már az. Ha bemegy egy tanárképző intézménybe, ott többnyire csak első generációs értelmiségi lányok vannak, akik nem igazán magas felkészültséggel dicsekedhetnek. Egyre alacsonyabb pontszámmal jutnak be a pedagóguspályákra a diákok. Az összes osztatlan képzésű szakon ma már a pedagóguspálya a legalacsonyabb pontszámmal elérhető képzés. 

Miközben több, mint tízezres a pedagógushiány, a természettudományokat oktató pedagógusokból pedig a legnagyobb. A jelentkezési adatok alapján, a helyzet mégis itt a legrosszabb. Mikortól kezdődött ez a romlás, és mi áll a hátterében?

Az, hogy a természettudományos szakokra nincs jelentkezés, nem magyar jelenség. Az USA-ban már a ’80-as években jelentkezett a probléma: nincs kémia, matematika, fizika tanár. Világjelenség, hogy minden olyan szakról, ahol matematika, vagy bonyolultabb természettudomány van, menekülnek a diákok.

Miért, butulunk?

Nem. Ez összefügg a nemi aránnyal, azzal, hogy elnőiesedett ez a pálya. A STEM-szakoktól, a természettudományok, a technológia, a műszaki tudományok és a matematika (angolul: science, technology, engineering, mathematics; a magyar szakirodalomban is bevett mozaikszóval: STEM) menekülnek a lányok. Nem szeretik a matematikát, mert kicsi koruktól beléjük nevelik, hogy ők „buták” a matematikához. A mai nevelés – és nem csak Magyarországon – úgy zajlik, hogy az első pillanattól van egy gender-szelekció benne: a lányok nem szeretik a matematikát, viszont az irodalmat, történelmet igen. A fiúk pedig szeretik a matematikát meg a természettudományokat. Ez a gender-szelekció nem mindig tudatos, inkább egy „rejtett tanterv”, rejtett tudat alatti megnyilvánulás. Nemzetközi jelenség, ami már a XX. század végén szinte általánossá vált a világon, és egyre általánosabb. A természettudományos képzésre nem mennek tanulók. Nem véletlen, hogy kitalálták, ne legyen külön kémia, fizika, biológia, hanem legyen természettudomány tantárgy. Ezért „karolódott” fel a STEM-képzés. Az olyan országok, mint az Egyesült Államok, ahol nagyon figyelik, hogy a gazdasági fejlődéshez megvan-e a megfelelő értelmiségi állomány, rájöttek arra, hogy nincs meg. Nincsenek mérnökök, nincsenek kémikusok, építészek stb. Ezért elkezdték a STEM-képzést erőltetni, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem csak a felsőoktatásban, hanem már az általános iskolákban megpróbálják külön programokkal megszerettetni a matematikát, a fizikát, a kémiát. Ez egy nagy küzdelem világszerte.

Magyarországon is?

Magyarországon is van valami, de még csak odáig jutott, hogy a felsőoktatásban próbálnak prioritást biztosítani a STEM-hez. Még odáig nem jutott el, hogy az általános iskolában, vagy a középiskolában megszerettessék a matematikát. Lovász Lászlónak, az MTA volt elnökének, matematikusnak május elején volt egy előadása. Ott mondta, úgy kellene a matematikát tanítani, hogy a gyerek minden pillanatban átélje az „AHA-élményt”. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ezeknek a műszaki természettudományoknak a tanítása sokkal nagyobb odafigyelést igényel. 

Hogyan?

Ha hiányzik a kémiatanár, azt nem a kémiatanár-képzésnél kell elkezdeni, hanem a gyerekek kémiatanításánál. Mint mondtam, ez világjelenség, de Magyarországra most ért ide, és azért kulminálódott, mert nálunk ez nem újdonság. Évtizedek óta csökken főleg a természettudományos osztatlan képzésre jelentkezők száma. Most a pedagógusbérek elinflálódása miatt még jobban kiugrott, hogy végképp kevesen jelentkeznek ezekre a szakokra. Amiatt, hogy ennyire rosszak a fizetések, most már tényleg kritikussá vált a helyzet. 

Nálunk hol kellene leginkább megerősíteni az oktatást, már az óvodában, az általános iskolában?

Mindenütt. Az egy nagyon régi pedagógiai közgazdasági kérdés, hogy hol a leghatékonyabb a beavatkozás. Általában a kisgyerekkorban. James Heckman Nobel-díjas közgazdász nevéhez fűződik az úgynevezett Heckman-görbe, amiből jól látszik az, hogy a kisgyermekkori nevelés a legnagyobb hozamú, az az, ami egy egész életre meghatározza az illető életpályáját. Ebben mi nagyon rosszul állunk. Magyarországon nagyon polarizált az oktatás. Különösen a hátrányos helyzetű régiókban, főleg a roma gyerekek nevelése, iskolába járatása katasztrofálisan rossz. Óriási különbségek vannak a kompetencia vizsgálatokban például a Borsod megyei zárt települések és más területek között. Mióta létezik a PISA-vizsgálat – 2000 óta –, tudjuk, hogy a magyar oktatás nem képes a gyerekek szocioökonómiai hátterével megbirkózni. Ha valaki hátrányos helyzetű családba születik, hátrányos helyzetű iskolába jár, akkor az iskolai teljesítménye egyharmadnyival alacsonyabb lesz, mint mondjuk a fővárosba született, fővárosi iskolába járó gyereké. Miközben az OECD-átlag legfeljebb 10-15 százalék. Bár volt kísérlet ennek a csökkentésére, a 2013-as köznevelési törvény kötelezővé tette három éves kortól az óvodába járást, ami egy nagyon fontos lépés volt, de csak akkor működött volna, ha ezek az óvodák képesek lettek volna olyan képzést adni a gyerekeknek, ami kiküszöböli ezeket a hátrányokat. Sajnos ez nincs így. Az egész napos oktatás is erre lett volna jó. 

Ráadásul nyakunkba szakadt a pedagógushiány is…

Az, hogy van-e pedagógushiány, vagy nincs, igazából attól függ, milyen feladatokat akarunk elláttatni velük. Nem véletlen, hogy a pedagógusokat mindig a nemzet napszámosainak tartották, és ez persze, összefügg a presztízsükkel is, ami ráadásul nem nagyon változott. Minderre csak rárakódott, hogy a pedagógus munkakörnek van egy sajátossága, a nyári szünet, és az, hogy az esték többsége szabad. Egyrészt ez is a női foglalkoztatás felé viszi ezt a pályát, de irritálja a közvéleményt is. Irigylik a pedagógusoknak ezt a fajta „szabad” foglalkoztatási lehetőségét, ami kedvezőbb, mint például a munkapad mellett eltöltött munka. Ebből is adódik, hogy a társadalom nem áll ki igazán a pedagógusok mellett, nincs szolidaritás velük. A magyar pedagógusoknak nincs nimbuszuk, nincs társadalmi elismertségük. 

Hol kellene kezdeni a kilábalást ebből a helyzetből, a napi politikában? 

Ez nagyon következetes munkát igényel, ami eleinte nem nagyon hoz eredményt. Ha lenne egy komoly béremelés, ha elindulna egy nagyon komoly pedagógusképzési reform, talán előmozdítaná a dolgot. Van egy McKinsey jelentés, ami arról szól, hogy melyik országoknak a legjobb a PISA-eredménye. Ez azt mutatja, hogy az egyik alapfeltétel az, hogy a legtehetségesebb gyerekek menjenek pedagógusnak. Ennek két feltétele van, az egyik, hogy maga a pedagógus magas presztízsű legyen, a másik, hogy a képzés maga magas színvonalú legyen. Nálunk egyik sem teljesül. A pedagógusképzést az elmúlt tíz évben legalább háromszor, vagy négyszer reformálták. Az első reform gyakorlatilag még le sem futott, máris újra reformálták. 

Milyen a magyar pedagógusképzés most?

Szerintem egy katasztrófa. Gyakorlatilag kiforratlan. Az a diák, aki pedagógusnak megy, azt sem tudja, mit fog tanulni. Jól látható, hogy az utóbbi másfél évtizedben az egész pedagógusképzésünk válságban van. Ezen radikálisan kellene változtatni. 

A Fidesz oktatáspolitikája egy elitpolitikát takar, az új, gazdag politikai elit az iskolarendszeren keresztül újratermeli a saját lehetőségeit, a többieket pedig igyekszik kiszorítani. Ez pedig egy lecsúszott, elmaradott ország képét vetíti előre.

Hogyan kellene a pedagógusképzést megváltoztatni?  

Olyan pedagógusképzést kellene csinálni, ami valóban felkészíti a hallgatókat. Örök vita, hogy mire készítsen fel. Sajnos, a mai magyar pedagógusképzés alapvetően az úgynevezett akadémiai skillekre készít fel, és ha megnézzük, hogy a továbbképzésben például hová jelentkeznek a matematikusok, akkor ők matematikai továbbképzésre, a fizikusok fizikai továbbképzésre, és így tovább. Mind a szakmát akarja tanulni. Alig mennek olyan továbbképzésre, amelyik a gyerekekkel való foglalkozásról szól. Azt látom, hogy azért riadnak el a diákok a matematika, a kémia meg fizika tanárképzéstől, mert iszonyú magas szakmai képzést akarnak nekik adni. Én nem vagyok biztos abban, hogy attól lesz jó egy fizika tanár, ha a kvantumelmélet legújabb eredményeit is ismeri. Szerintem akkor lesz jó, ha tud a gyerekek nyelvén beszélni, ha tudja nevelni őket. Van néhány olyan angolszász ország, ahol nincs ez a fajta szaktanárképzés. Ott az illető BSc (Bachelor of Science) képzésben mondjuk kémiából szerez egy hagyományosnak számító főiskolai szintű diplomát, majd elmegy egy tanárképző tanfolyamra, és ha azt elvégezte, akkor taníthat. Az az elv, hogy amiből érettségizett valaki, azt már tudja tanítani. Annál mélyebben akár a fizikát, akár a matematikát nem kell ismerni, viszont a gyerekeket sokkal jobban kell. Csakhogy ma Magyarországon ez egy egyetemi belharc is, a szakkaroknak a harca. A bölcsészettudományi és a természettudományi karok is természetesen a szakmát, az akadémiai skillt akarják megtanítani, és ennek a pedagógiai, pszichológiai, neveléstudományi, didaktikai, módszertani háttere az egész pedagógiai képzésben háttérbe szorul. Ezt látom ma a legnagyobb problémának. Ezer éve kimutatták, hogy a gyerekek negyedik osztályig szeretnek iskolába járni, vagyis addig, amíg egy, esetleg két tanítónő tanítja őket. Amikor a szaktantárgyak képzése megkezdődik ötödiktől, hatodiktól, akkor kezdik el megutálni az iskolát. Mert a szaktanárok csak a saját szakjukat akarják tanítani, a matematika tanár a matematikát, a fizika tanár a fizikát, és így tovább. Kozma Tamás oktatáskutatónak van a nevelésszociológia könyvében egy nagyszerű hasonlat: „az a különbség az angolszász meg a kontinentális, európai oktatás között, hogy az angolszász a gyerekeket tanítja, a kontinentális meg a tárgyat.” Ez a mai magyar oktatásra is nagyon igaz: nem a gyerekeket tanítják a pedagógusaink, hanem a szaktárgyakat. Lélektelenül próbálják beleönteni a gyerekek fejébe azt a lényegében önmagában használhatatlan dolgot, amit ráadásul alkalmazáscentrikusan kellene megtanítani. Valahol radikálisan át kéne formálni a tanárképzésünket egy gyermekbarát tanárképzéssé, ami persze épülhet tudományosságra, de alapvetően a szaktárgynak nem a mélysége, hanem a módszere legyen a lényeg. 

Mi következik mindebből a tanárképzésre nézve? 

Az, hogy az a jó tanárképzés, ahol sok a gyakorlat. A felnövekvő pedagógusok sokat tanítanak. Ez a tanító-, meg az óvónőképzésnél a mai napig így van, nagyon sok az oktatási gyakorlat, a képzésük egyharmada-fele abból áll, hogy óvodákban, iskolákban tanítanak. Ez messze nincs így a felsős, vagy, ha úgy tetszik szaktanár képzéseknél. Nagyon izgalmas kérdés, és egyben fontos dolog is, hogy ezeket mennyire sikerül gyakorlatorientálttá tenni. Mennyire sikerül gyerekközelivé tenni a pedagógusképzést. 

Azt hogyan lehet elérni, hogy a legjobb képességű diákok menjenek pedagógusképzésre?

Nehezen. Palkovics Lászlónak még az az Emberi Erőforrások Minisztériuma felsőoktatásért felelős államtitkáraként volt egy „förmedvény” anyaga, „Fokozatváltás a felsőoktatásban” volt a címe. Abban sajnálkozva állapítja meg, hogy a felsőoktatásba törekvő tehetséges gyerekek nem mérnöknek meg fizikusnak mennek, hanem társadalomtudományi szakokra, bölcsésznek meg szociológusnak. Amiben nagyon komoly előrelépés kellene, hogy a gyerekek akarjanak természettudományos tanárnak menni. Megjegyzem, a mai közoktatásban a külön kémia, fizika stb. oktatás majdnem biztos, hogy meg fog szűnni, helyette valamilyen természettudományos oktatás fog kialakulni. Sokkal inkább olyan természettudományos tanárokra lenne szükség, akik tudnak matematikát, fizikát meg kémiát tanítani, és majdnem biztos, hogy erre jobban is „be lehetne hívni” a gyerekeket, jobban meg lehetne velük szerettetni ezt a fajta képzést. Számtalan útja van ennek. Amit én hiányolok, hogy ez az egész fideszes pedagógusképzési, felsőoktatási politika csapkodó. Elhatározzák, bevezetik, nem válik be, két év múlva megváltoztatják. A tanárképzés meg a felsőoktatás reformja nagyon lassan érő gyümölcs. Tulajdonképpen 15-20 év múlva lehet azt megmondani, hogy sikerült-e. Most türelmetlenség van, és jól látszik, hogy úgy gondolják, a központban majd megmondják, hogyan kell csinálni, és akkor az úgy is lesz. Hát nem lesz úgy. Amikor bevezették az emelt szintű érettségit, és látni lehetett, hogy meg fog bukni, mert a gyerekek nem tudják teljesíteni, akkor egy kolleganőm azt mondta: „jól érzékelhető a felsőoktatási politikában a társadalom ismeretének hiánya”. Akik döntöttek, tulajdonképpen nem ismerték a társadalmat, vagy talán nem is foglalkoztak vele. Ebből adódik, hogy nem ismerik azoknak a diákoknak sem a hátterét, akik ma pedagógusképzésre mennek, és fentről hozott rendeletekkel próbálják megreformálni a tanárképzést. 

Ha minden így marad, milyen jövő vár a magyar oktatásra? Az „Isten, haza, család” jelszó a felszínen fogja tudni tartani ezt az országot?

Az „Isten, haza, család” az iskolázatlan embereknek való mítosz. Már Nietzsche is mondta, mostanában pedig Fukuyama, hogy a vallás tulajdonképpen a rabszolgaság utolsó mentsvára. Arról szól, hogy fogadj el mindent, ami most van, úgy, ahogy most van, mert majd a másvilágon megkapod a jutalmad. Erről szól ez a világ. Inkább az istenben higgyél, és ne lázadozz, a családban, otthon végezd el a feladatodat, ne a közéletben, azt meg majd elmondjuk neked, hogy milyen a haza. Bár én humbugnak mondanám, de igazándiból az egész egy mítosz. Nagyon sok történész elmondta már, hogy a társadalmat, a politikát, a politikai pártokat, az embercsoportokat a mítoszok tartják össze. A Fidesz PR politikája pedig arról szól, hogy mítoszokat kínál az iskolázatlan embereknek. De ugyanez a keletről, a pusztáról jött szilaj nemzet, amelyik többet érdemel, csak el van nyomva Kelet-Európában, mert az a „ronda Brüsszel” nem ismeri a mi lelkünket. Ezek a mítoszok ahhoz kellenek, hogy a fideszesek megtartsák a hatalmukat. 

Mi lesz a magyar oktatással?

Az iskola sosem omlik össze, mert mindig lehet majd találni embereket, akik bemennek az órára, és ha mást nem is csinálnak, mesélnek a saját életükről. Az jól látható, hogy ez az új státusztörvény már készül a katasztrófára, mert benne van, hogy képzettség nélküli embereket lehet tanítással megbízni, hogy az órák ötven százalékát nem kell, hogy szaktanár tanítsa, az iskolákat át lehet tenni egyik helyről a másikra, ki lehet vezényelni a tanárokat. A pedagógusállomány elöregszik, ezt úgy próbálják ellensúlyozni, hogy most már a nyugdíjasokat is be lehet vonni az oktatásba, „80 évesen” is lehet tanítani majd. Én a státusztörvényt első perctől úgy olvastam, hogy az egy katonai jogászok által készített törvény, a háborús állapotokra, amikor mindenkit be lehet küldeni a lövészárokba, azt is, aki meg tudja fogni a puskát, esetleg azt is, aki nem. Vagyis az egész státusztörvény arról szól, hogyha összeomlik a közoktatás, mégis hogyan lehet fenntartani, működtetni.

Mi lesz a pedagógusképzéssel?

Én pesszimista vagyok, és ebből a kormányból nem tudom kinézni, hogy radikálisan meg tudná újítani a pedagógusképzést. Az, hogy emeljék a fizetéseket, nagyon fontos lépés lenne, de nem tudom, mennyire tudják megcsinálni. Az jól látható, hogy Brüsszelre mutogatnak, pedig már réges-rég meg lehetett volna csinálni a saját forrásaikból is. Ha akarták volna. Most az látszik, hogy azért sem teszik, mert juszt is Brüsszel pénzéből akarják megcsinálni, ami azért nevetséges, mert ha abból is csinálják, ha lejár az öt év, mindenképp a magyar költségvetésnek kell ezt a költséget átvennie és finanszíroznia. Brüsszel csak meghatározott programokra és időszakra ad forrást. Ha végül is megkapják az uniós pénzt, vagy mégis rákényszerülnek saját forrásból a fizetésemelésre, az nagyon kicsit, és nem azonnal javít a helyzeten. Amúgy is jó 10-15 éves lemaradásunk van abban, hogyan lehetne a diákokat a pedagógusképzésbe becsábítani. Ez még el sem kezdődött, pedig már rég szervezetten kéne az intézményeknek népszerűsíteni a pedagógusképzést ahhoz, hogy egyáltalán növekedjen az oda érkezők száma. A mostani pedagógusok fele öt-tíz éven belül nyugdíjba megy. Ha ezt nem sikerül újonnan kiképzett fiatalokkal pótolni, akkor az egész egy kaotikus közoktatássá fog válni. Az a baj, hogy ebbe önmagában egy kormány nem bukik bele, ez csak a magyar oktatás színvonalát fogja tovább is rontani. Pedig a magyar közoktatás teljesítménye 2012 óta romlott. A PISA-felmérésekben ma az utolsó negyedben vagyunk, holott korábban az utolsó harmadban voltunk, legalább tíz helyet rontott a Fidesz új oktatáspolitikája. A közoktatásban tanuló gyerekek felkészültsége romlik, és ezek az alacsonyabb felkészültségű gyerekek fognak a felsőoktatásba jönni, és ők lesznek a felsőoktatásban pedagógusok. Ez a kormány ezen jól láthatóan nem tud segíteni. Viszont az is baj, hogy ebbe nem bukik bele, hisz az elitet ez az egész nem érdekli. Az ő gyerekeik már drága elitiskolákba járnak vagy itthon, vagy külföldön. A középosztály jó része belekényszerül az egyházi oktatásba, ami legalább másfélszer jobban támogatott, mint az állami oktatás. A társadalom alacsonyabb rétegeinek pedig az a fajta oktatás jut, ami nem készít fel semmire. Az is lehet, hogy mindez összhangban van a Fidesz oktatáspolitikájával, az iskolázottságban ugyanis egy kasztrendszerré formálódó ország látszik. Ez majd a munkaerőpiacon és a gazdasági fejlődésben is meg fog látszani. Ez az egész egy elitpolitikát takar, az új, gazdag politikai elit az iskolarendszeren keresztül újratermeli a saját lehetőségeit, a többieket pedig igyekszik kiszorítani, ez pedig egy lecsúszott, elmaradott ország képét vetíti előre. És hosszú távon ugyanez lesz, ez látszik ma a közoktatás és a pedagógusképzés fejlődésében: a jövőkép egy elszegényedő, életszínvonalban, gazdaságban lemaradó, elöregedő, összeomló társadalom. (Hírklikk)