Hiszen miért ne emlékeznénk meg a XX. századi történelem talán legigazságtalanabb békeszerződésének centenáriumáról, amely a legsúlyosabban Magyarországot érintette. Az, hogy a magyar uralkodó osztály gyalázatosan bánt a területén élő nemzetiségekkel, akik gyűlölték ezért az anyaországot, és az, hogy vesztesen kerültünk ki a háborúból, valamint az, hogy a béketárgyaláson a delegáció rosszul képviselte az ország érdekeit, nem változtat azon, hogy a békeszerződés mélyen igazságtalan volt, ostoba és magában hordozta a következő világháború kitörésének csíráját.

És miért ne gondolhatnánk gyásszal arra, hogy az ország elvesztette területének kétharmadát és magyar anyanyelvű lakosságának egyharmadát, és miért ne adózhatnánk néma felállással annak a négyszázezer ezer magyar honfitársunk emlékének, akiknek el kellett menekülniük szülőföldjükről. Amikor a főpolgármester nyilatkozatott adott ki a néma emlékezésről, akkor a szülőföldjükről elűzöttekről, a békeszerződés igazságtalanságáról és a magyar társadalom veszteségeiről beszélt.

Nem nacionalista, irredenta, soviniszta indulatokat akar szítani, hanem meggyászolni történelmünk egy fájdalmas évfordulóját. Természetesen elfogadom, hogy van akinek (nagyon) fáj és van, akinek (nagyon) nem. Ez így rendben is lenne. De el kell fogadni és megérteni a másik fájdalmát, vagy éppen az ellenkezőjét. Viszont óriási politikai hibának tartom, hogy az ellenzék nem tudott közös nevezőre jutni ebben a kérdésben.

Mert éppen ezzel hajtják a Fidesz malmára a vizet. Hiszen éppen azt kellene bebizonyítanunk, hogy Trianonra másképpen is lehet emlékezni, mint az irredenta indulatok szításával, soviniszta gyűlölködéssel és kardcsattogtatással. Azt mutathatnánk meg, hogy lehet emlékezni méltósággal, együttérzéssel és abban bízva, hogy az Európai Unió által lebegővé tett határok gyógyírt jelenthetnek azokra a sebekre, amelyeket Trianon és az utána következő 70 év okozott. De emlékezni kell, hiszen József Attilát parafrazeálva az emlékezés oldhatja békévé a harcot, amelyet őseink vívtak, és amelyet most a Fidesz akar továbbvívni, hogy ne legyen békesség soha a Kárpát medencében.

Nem azért kell emlékezni, hogy a Fidesz kezéből kicsavarjuk a zászlót, amellyel az ellenzék hazafiatlanságát, nemzetietlenségét hirdeti, mert tudjuk, hogy ez aljas rágalom, és teljesen független attól, hogy az ellenzék mit képvisel éppen, hanem azért, mert ez a mi történelmünk, a mi sorsunk és nekünk kell szembenézni érzékenyen, együttérzően és realistán mindezzel, ha azt akarjuk, hogy Magyarország egyszer újra demokratikus jogállam legyen. Mindehhez lábjegyzetként hozzátenném, hogy emlékezetem szerint a most a kormánypártok által naponta kiátkozott Demokratikus Ellenzék tagjai szerveztek a diktatúra idején tiltakozást a határon túl élő magyarokat érő jogfosztások miatt, ők voltak azok, akik szamizdat kiadványaikban rendszeresen foglalkoztak a magyar kisebbségek sorsával, és elsősorban ők voltak azok is, akik a romániai forradalom idején - komoly kockázatot vállalva - teherautókonvojokkal szállították az élelmiszert és a gyógyszert Erdélybe. Szemben a Magyarországon egyre erőső közhangulattal, amely csak románokként emlegette a rendszerváltás idején idemenekülő magyarokat. És az SZDSZ volt az a párt, amely soha nem akart politikai hasznot húzni a magyar kisebbségek helyzetéből, és mindig is a szülőföldjükön való boldogulásukat kívánta politikájával támogatni. Szemben a képmutató és hazug mai kormánypártokkal, akik kizárólag politikai haszon- és voksszerzésre használják őket is.

Szerző: Vásárhelyi Mária