h i r d e t é s

Vásárhelyi Mária: A leggyávább bátor ember

Olvasási idő
10perc
Eddig olvastam

Vásárhelyi Mária: A leggyávább bátor ember

2021. április 18. - 19:31

 

"...ez a gyáva ember több mint három évtizeden keresztül el tudta hitetni egy ország nagyobb részével, hogy ő bátor. Sőt a legbátrabb!"

A kép illusztráció! - Forrás: Orbán Viktor Facebook oldala

„Demokratának lenni mindenekelőtt azt jelenti, hogy nem félni…” Amikor Bibó ezt a közhelyszerűen, ám rendre hiányosan idézett kijelentését leírta, akkor – miként ez a mondat második feléből kiderül – nem a félelemre, hanem a gyávaságra gondolt. Félni vagy gyávának lenni – hatalmas különbség. A félelem ugyanis teljesen természetes érzés, minden normális ember számtalan dologtól fél. A gyávaság azonban az emberi silányság egyik jelzője. Gyávának lenni azt jelenti, hogy valaki, bár tisztában van azzal, egy-egy helyzetben mi lenne a helyes döntés, mégis – számításból, félelemből, önzésből – a rossz utat választja. És mivel tudja, hogy rendre a rosszat választja, gyűlöli azokat, akiknek van bátorságuk a kockázatosabb, veszélyesebb jó mellett dönteni. A bátorság nem a félelem, hanem a gyávaság ellentéte. Ha egy vezető politikus gyáva, akkor döntései nem a magánérdekeket sértik, hanem a közjó, a közérdek érvényesülésének állják útját, és a társadalom boldogulását sodorják veszélybe. Ilyen gyáva politikusnak gondolom Orbán Viktort és a szolgálatába szegődött vazallusokat.  „A gyűlölet a gyávaság bosszúja a megfélemlítésért.”
(George Bernard Shaw)

És talán az a legszomorúbb az egészben, hogy ez a gyáva ember több mint három évtizeden keresztül el tudta hitetni egy ország nagyobb részével, hogy ő bátor. Sőt a legbátrabb! Miközben minden konfliktushelyzetben a gyávaságáról tett tanúbizonyságot. Orbán Viktor 1989-ben, a rendszerváltás előtti hónapokban, politikusjelöltként interjút adott a Fekete Doboznak. Ebben arról beszélt, hogy édesapja erőszakos ember, aki „hihetetlenül megvert, néhányszor belém is rúgott, másnap reggel nem tudtam felkelni (...) ilyenkor mindig azt kiabálta, hogy tedd le a kezedet, hogy ne akarjak védekezni”. Ez az interjúrészlet 30 éve ad megfejteni valót önjelölt és valódi lélekgyógyászoknak: az erőszakos, zsarnoki apa képéből próbálják levezetni Orbán személyiségtorzulásait. Engem viszont az interjú első meghallgatása óta az foglalkoztat, miért mondta el ezt akkor és ott nyilvánosan az apjáról. Egy akkoriban még alig ismert politikusjelölt miért tartja fontosnak, hogy arról meséljen, az apja egy durva, erőszakos dúvad? Egy életútinterjúban vagy egy önéletírásban meg lehet említeni, ám egy rövid beszélgetésben ennek nincs más célja, mint hogy együttérzést, rokonszenvet csikarjon ki a közönségből, az apja rovására. Engem zavart ez az intim kitárulkozás, amelyről már akkor is azt gondoltam, hogy saját személyiségének elfogadtatása érdekében odadobta a közönségnek az apját. És ezt gyávaságnak gondoltam.

Ennél súlyosabb gyávaságnak gondolom azt, ahogyan 1989-ben, Nagy Imre és társai újratemetési gyászszertartásán félrevezette azokat, akik lehetőséget teremtettek számára, hogy beszédet mondjon, és ezzel dobbantót ácsoltak politikai karrierjének indulásához. Az újratemetésen elhangzó beszédet a többség mindmáig a rendszerváltás szimbolikus eseményeként tartja számon, és magam sem vitatom, hogy jó beszéd volt. Az „oroszok hazaküldéséhez” azonban Orbán Viktornak semmiféle bátorságra nem volt szüksége, egyrészt mert már hónapokkal korábban megszületett a megegyezés a szovjet csapatok kivonásáról, és ezt Orbán is tudta, másrészt mert az esemény békés lebonyolításáért minden felelősség az újratemetés szervezőire hárult. Mivel közelről követhettem nyomon az eseményeket, tanúja voltam, hogy pattanásig feszült hangulatban, folyamatos fenyegetések közepette készült az eseményre a néhány tucat szervező, s mennyi aggodalom és bizonytalanság között zajlott a készülődés. Naponta tárgyaltak az üggyel szemben ellenséges és folyamatosan fenyegetőző belüggyel, a külüggyel, a miniszterelnökséggel, a temetkezési vállalattal, a rendőrségi és katonai vezetőkkel, a különböző nagykövetségek vezetőivel, érzékeltem a szervezők körében uralkodó óriási feszültséget és a nyomasztó felelősséget. Magyarországon több mint három évtizede nem volt olyan valódi politikai esemény, amelyen több százezer ember vett részt, sem a rendfenntartó erőknek, sem a szervezőknek, sem a résztvevőknek nem volt semmiféle tapasztalatuk egy ilyen hatalmas tömegrendezvény biztonságos levezénylésében. Az elhangzó beszédekért is a szervezők vállaltak felelősséget. Az esemény előtti napon Litván György ült le Orbánnal, hogy egyeztessenek a szövegről. Litván elmondta, hogy Németh Miklós már hetekkel korábban megegyezett a szovjet hadvezetéssel a csapatkivonásokról, amiről egyébként egy mínuszos hír meg is jelent a sajtóban, és erről tájékoztatta a kerekasztal-tárgyalások delegációinak vezetőit, de a szovjeteknek az volt az egyik feltételük, hogy ez csak a temetés után kerüljön nyilvánosságra. Litván ezt is elmondta Orbánnak, aki akkor elfogadta az érveit, és megígérte, hogy „nem tolja túl a biciklit”. Orbán vabankra ment: mindent vagy semmit, kockázat nem számít, ha meg kell fizetni az árát, majd megfizeti valaki más. Ha pedig átjön az üzenet, hogy fél kézzel, posztmodern Petőfiként zavarta ki az oroszokat, akkor az őt a történelmi nyerő oldalra helyezi – írta Vágvölgyi B. András, aki az újratemetés sajtófőnöke volt (Vageszblog/Átlátszó, 2019. jún. 15.).

*

Gyáván állította félre az útból pártja tagjai közül mindazokat, akiket a karrierjére veszélyesnek látott, vagy aki kritikával illette vezetői tevékenységét. Amikor a székházbotrány kitörése után egy pártrendezvényen néhányan követelték, hogy a vezetők számoljanak el a székházeladásból származó közel egymilliárd forinttal, először kiosztottak a jelenlévők között egy zavaros feljegyzést, majd ezt gyorsan vissza is vették tőlük, és egyértelművé tették, hogy akinek nem felel meg az „elszámolásnak” ez a módja, annak nem lesz maradása a pártban. És így is történt. A párt vezetéséért folyó küzdelem nem nyílt vitákban, különböző elképzelések ütköztetésében, hanem felülről szervezett intrikákkal, vádaskodásokkal, fenyegetésekkel dőlt el. A pártnak juttatott székház eladása és a vételár egy részének családi vagyonná konvertálása nem volt más, mint saját pártjának a meglopása. Akinek pedig ez nem tetszett, annak nem volt tovább maradása. 

Gyáva módszerekkel nyírta ki Orbán Viktor az MDF-ből kivált Szabó Ivánt és pártját is. Miközben az MDF kettéválása után nyilvánosan Szabóékkal tárgyalt egy új jobboldali pártszövetség létrejöttének lehetőségéről, a háttérben megegyezett Lezsák Sándorral, hogy őket fogja támogatni a Fidesz. Ezzel nemcsak Szabó Iván pártját, hanem egy tisztességes demokratikus jobboldali közösség létrejöttének lehetőségét is hosszú évtizedekre felszámolta. És színfalak mögötti intrikákkal söpörte le a politika színpadáról a többi jobboldali pártot is. Nem emlékszem, hogy lett volna alkalom, amikor nyílt politikai párharcban kerekedett felül bármelyik riválisán, a háttérben zajló árulások, zsarolások, fenyegetések segítségével takarította el az útból – Szabó Ivántól Torgyán Józsefen át Dávid Ibolyáig – összes korábbi szövetségesét.

Az 1998-as kormányra kerülése után Orbán a kormány egyetlen, nyilvános botrányt kiváltó ügyébe sem állt bele, minden alkalommal vazallusait küldte a frontvonalba, Deutsch Tamás vált nevetségessé az ún.  megfigyelési ügyben, Kövér László a lehallgatási ügyben, mások vitték el a tokaji szőlőkkel kapcsolatos „ne mi nyerjük a legtöbbet” balhét vagy a Millenáris körüli korrupciós ügyeket, politikai ellenfeleit pedig médiacsahosaival intéztette el. Ő maga soha semmiért nem vállalt felelősséget, mindig gondosan meghúzódott a háttérben, hogy az ő sara is másokra fröccsenjen.   

Miután pedig egymás után három miniszterelnöki vitát veszített el, úgy döntött, hogy végleg elmenekül ez elől a kihívás elől. Már a kiemelkedő rétori képességekkel nem vádolható Medgyessy Péterrel való vitát is minden lehetséges eszközzel megpróbálta elszabotálni, a Gyurcsány Ferenctől elszenvedett látványos vereség után pedig úgy döntött, véget vet a „felesleges és megosztó értékvitáknak”, és az igazságot ő egyedül, „a maga természetességében képviseli”.  Mint ahogy az elmúlt tíz évben arra sem vállalkozott, hogy ellenzéki újságírók kérdéseire válaszoljon, akik valódi kérdéseket tesznek fel neki. Kizárólag a kormánypárti média leghűségesebb munkatársaival áll szóba, és senkivel nem hajlandó vitatkozni, akiről feltételezhető, hogy bármilyen ellenvéleményt fogalmaz meg vagy kritikus kérdést tesz fel. Előmelegített mikrofon és mikrofonállvány, alaposan előválogatott közönség, előre gyártott kérdések és válaszok, szemvillanással jelzett nemtetszés, kimódolt lazaság – már csak ilyen környezetben hajlandó a „sajtó” elé állni a miniszterelnök.

Gyávasága a leglátványosabban akkor nyilvánult meg, amikor 2006. október 23-án, miután a főváros egyik legkritikusabb pontján, az Astoriánál az összegyűlt tömegnek elmondta lázító beszédét, lelépett a pulpitusról, beugrott a járó motorral rá várakozó páncélautóba, és elszáguldott a helyszínről, magára hagyva felhevült híveit. Ezt követően került sor a „békés” kődobálók, kukagyújtogatók, kirakatokat betörők és a tapasztalatlan rendőrség közötti összeütközésre, amikor tehát a legnagyobb szükségük lett volna híveinek vezetőjükre, ott neki már csak hűlt helye maradt.

*

De nem volt szükség bátorságra a szigorú rendőri védelem alatt 2007-ben végrehajtott kordonbontáshoz sem, amikor a rendőrök – jól láthatóan – jobban féltek a kialakult helyzettől, mint a szimpatizánsok által buzdított, a kordon darabjait zavartalanul elhordó politikusok. Állandó rettegésről tanúskodik az elsötétített ablakú páncélautó, a miniszterelnököt kísérő hatalmas biztonsági konvoj vagy az alkalmanként még a Parlamentben is viselt golyóálló mellény.     

 A rokkantak, a menekültek, a hajléktalanok és általában a gyengék ellen vezényelt gyűlöletkampány is Orbán gyávaságát bizonyítja. Mindig olyan álellenségeket talál magának, akik védtelenek, akiknek nincs lehetőségük és nincsenek eszközeik arra, hogy megvédjék magukat a propagandagépezet által rájuk zúdított indulatokkal szemben. Bár ő maga és hívei afféle csavaros magyar rafinériaként próbálják beállítani az általa pávatáncként jellemzett magatartást, valójában ez sem más, mint gyávaságának nyilvánvaló jele. Hiszen mi másnak nevezhetnénk azt, hogy Brüsszelben nem meri felvállalni, amit itthon mond, itthon pedig azt, amit Brüsszelben mond. És ugyanebbe a kategóriába tartozik a „ne azt nézzék, amit mondok, hanem amit teszek” viselkedés is, ami azt jelenti, hogy nem meri kimondani, amit tesz, mert pontosan tudja, hogy amit tenni szándékozik, az ellentétes a közjóval, a közérdekkel.  

A koronavírus-járvány által előidézett válság pedig a reflektor fényének élességével világít rá a miniszterelnök gyáva jellemére. Az elmúlt egy évben jól láthattuk, ahogyan minden felelősséget megpróbál másokra hárítani; először néhány szerencsétlen iráni diákkal próbálkozott, aztán a szakértőkre, az egészségügyben dolgozókra, az ellenzékre, „Brüsszelre”, a médiára vagy éppen a lakosságra próbálta hárítani a döntésekért viselt felelősséget, miközben nyilvánvaló, hogy ebben az országban nincs olyan fontos döntés, amelyet ne a miniszterelnök hozna meg. Senki számára nem lehet kétséges, hogy a járványhelyzet alakulásáért minden felelősség a miniszterelnököt és kormányát terheli. Az ő döntésének következménye, hogy Magyarország rendre rossz ritmusban, késedelmesen döntött a szükséges intézkedésekről, hogy nálunk tizedannyi tesztet végeznek, mint más országokban, hogy a kontaktuskutatás valójában soha nem működött, hogy nálunk semmilyen védekezőeszközt nem adtak ingyen a lakosságnak, hogy miközben a legtöbb európai országban akárhány alkalommal ingyen tesztelik a lakosságot, nálunk egy teszt ára még mindig 19 900 Ft. A kormány a felelős a 32 ezer kórházi ágy teljesen felesleges, emberéletekbe kerülő kiürítéséért, a százmilliárdokért, méregdrágán beszerzett gépekért és eszközökért, azért, hogy iskoláskorú gyermekek tízezrei maradtak ki az online oktatásból.

Amikor pedig az egészségügyi válsághelyzetre hivatkozva az általa uralt frakció tagjainak támogató szavazatával elfogadtatta a kormány rendkívüli felhatalmazásáról szóló törvényt, mélyen megalázva megfélemlítette nyájának tagjait, „133 bátor emberről” beszélt, miközben mindenki, maguk a képviselők is pontosan tudták, hogy a törvény elfogadása éppen hogy a gyávaságukról szólt. A bátorság szó ezzel a magyar köznyelvben új értelmet nyert; a „133 bátor ember”, Orbán emberei végérvényesen a gyávaság és szolgalelkűség szimbólumává váltak.   

A miniszterelnök arra is gondosan ügyelt, hogy ebben a drámai válsághelyzetben neki csak a jó hír hozójának dicsőséges szerepe jusson, a drámai fejlemények bejelentését mindig a munkatársaira hárította. Míg a legtöbb európai országban az első számú vezető vállalta a legnagyobb szerepet a válság őszinte kommunikálásában, és többnyire nyilvánosan beismerték, ha súlyosan tévedtek, nálunk sem a kormányfő, sem a kormánytagok egyetlen szóval nem utaltak saját felelősségükre vagy tévedésükre. Számos miniszterelnök bocsánatot kért a lakosságtól egy-egy rossz intézkedés miatt, és jó néhány vezető tisztségviselő lemondott egy-egy súlyos tévedése, ballépése nyomán; nálunk, ahol a második és a harmadik hullám is, bizonyíthatóan a kormány rossz döntései következtében, sokkal több áldozatot követelt, mint a legtöbb európai országban, a kormányfő még ma is a tévedhetetlen vátesz szerepében próbál tetszelegni. A hibák elismeréséhez és a felelősségvállaláshoz ugyanis valami olyasmire lenne szükség, ami tökéletesen hiányzik Orbán fegyvertárából: bátorságra.

 

Élet és Irodalom PUBLICISZTIKA - LXV. évfolyam, 15. szám, 2021. április 16.


 

Kommentek

h i r d e t é s