Az élő nyelv folyamatosan változik: kivesznek belőle rég nem használt szavak, fordulatok (a mai gyerekek a Kincskereső kisködmön, A tápéi furfangosok és kortársai nagy részét egyszerűen nem is értenék – ha olvasnák), újakkal dúsulnak. Teli idegen szavakkal.

Nincs ebben semmi rendkívüli, vagy magyar specialitás. Általános jelenség és történeti okai vannak.

A napjainkban világhódító angol nyelv szókincsének vagy negyven százaléka francia eredetű, közte a régebben általánosan használt Great Britain is, mely nem jelent mást, mint a franciából átvett, a kontinensen szemben lévő "kis" Bretagne-től megkülönböztető Nagy Bretagne (Grande Bretagne).

A normann hódítás ugyebár, mely lecserélte az eredeti arisztokráciát, és franciául beszélt.

Maga a francia nyelv, mint az összes, a latin nyelvcsaládba tartozó gyakorlatilag latin szavakat használ.

A finnugor eredetű magyar nyelv (bár ez az állítás ma nemzetárulásnak minősül, azért kitartok mellette) a Kárpát-medencében letelepedésünktől telítődött latin, német, szláv, majd török szavakkal.

A XIX. századi iparosítás során és utána, egész a XX. század hatvanas éveiig – megfelelő magyar kifejezések híján – a különféle szakmák, szerszámok, munkafolyamatok leírása és gyakorlása német nyelvű szavak használatával történt.

A XIX. és XX. század (eleji) magyar középosztály németül és franciául (is!) beszélt, olvasott. Ez is rengeteg szó, kifejezés meghonosodását eredményezte.

Az angol nyelv világnyelvvé válása, az egymást követő technológiai, informatikai forradalmak pedig az angol szavak özönét zúdították, főként zúdítják ma ránk.

Nem folytatom. Inkább arra jelenségre térnék ki a továbbiakban, ami a nyelv szennyezését jelenti.

Nem foglalkozom most olyan futó jelenségekkel, mint a néhány hete (azt hiszem a Narancsban) megjelent fejtegetés, melynek mondandója szerint, ha Petőfi nem verselt volna a maga népnyelvi stílusában, akkor Kazinczyék végleg tönkreteszik a magyar nyelvet.

Ez olyan erőltetett, bődületes ökörség, amire reagálni fölösleges.

És valóban: jött, láttuk, nem győzött, eltűnt – hála Istennek!

Ellenben a Telex tegnap leközölt egy tudósítást, amely sokkal általánosíthatóbb tanulságokkal szolgál: "A német katolikus egyházban 125 alkalmazott comingoutolt queersként" címmel.

Mely cím lórúgásként ért, és olyan hatást idézett elő bennem, mint amikor az ember végighúzza a körmét a bádogon.

Na, kérem! Hát erről beszélek! Nem elég a sajnálatos tény, a köznyelv végtelen elsivárosítása, a primitív, 50-100 szavas szókinccsel eléldegélő publikum, mely fejlemény okai nyilvánvalóak és itt most külön kifejtésük nem szükséges, legfeljebb példálózgatva:

az elmúlt harminc év alatt a közönség jó része egyszerűen leszokott az olvasásról, egész pontosan a szépirodalmi művek olvasásáról, melynek csak egyik oka a felgyorsult idő, ott van még a pénzkeresési hajsza, a televízió, a rádió kulturális műsorainak szisztematikus lecserélése elviselhetetlenül ócska, színvonaltalan amerikai krimikre, horrorfilmekre, magyarra átültetett valóságsókra, félművelt, vagy teljesen műveletlen, tahó, érdektelen szereplők trónra emelésével, akiknek a mellnagyobbításairól, a válásaiktól, a fogyókúráiktól hangos a média, a politika közbeszéd kocsmai színvonala.

Nem elég az sms-és email-nyelv végtelenül rövidítő, primitív térhódítása.

Nem ez mind nem elég! Kell még hozzá nagyképű "trendi", korszerűségüket, a legújabb divatáramlatokat ismertként fitogtató publicisták és sajtó-munkások ilyen és ehhez hasonló szóhasználatának özöne.

Comingoutolt! Először is coming out, ha már! Magyar toldalék nélkül! És egyáltalán, itt, magyarul: nyilatkozott, csatlakozott, bejelentett és a többi!

A queers. Többes jelentésű kifejezés, de itt, a szövegkörnyezetben egyértelmű, hogy a többségitől eltérő nemi kötődésre vonatkozik. Nem lehet ezt körülírni?

Miért nem lehetett így fogalmazni: a német katolikus egyház 125 (mellesleg szövegben inkább betűvel írjuk e számokat) alkalmazottja úgy nyilatkozott, hogy a nemi kötődése a többségitől eltérő? (Ez csakúgy kiküszöböli a sértő felhangokat, mint a queers szó.) Így nem elég izgi?

Nem álltam meg szó nélkül, és vitába is keveredtem néhány hozzászólóval. (Igen! Nem kommentelő!) Hogy aszongya: az internet helyett miért kell világháló, az email miért nem jó, és a többi.

Ezek az emberek a probléma lényegét nem értik!

Nem erőszakos magyarításról van szó, pláne nem az informatika angol nyelvű világában!

Vágó erőltetett kísérlete a drótpostával elég nagyot puffant.

De, amire van magyar kifejezés!

Az egyik hozzászóló által említett világháló például tökéletesen kifejezi az internet lényegét! Jobban is, mint az eredeti! Akkor miért berzenkedünk ellene?

Túl a köznapi nyelven: ugyanezen jelenségek a bölcselet és a publicisztika terén is hódítanak.

Lukács György azt írta valahol, hogy filozófiai művet csak németül lehet írni, mert a magyar nyelvből egyszerűen hiányoznak a megfelelő kifejezések.

Ehhez nem tudok hozzászólni.

Az azonban tény, hogy manapság politológus, publicista, mély igényű társadalombölcselő (tisztelet a kivételnek) meg sem szólal a narratíva, konteó és hasonló kifejezések nélkül.

Minden magát valamire tartó ilyen írás lehetőleg második mondatában már sikerül ezeket elhelyezni, annak jeleként, hogy itt, kérem szépen, komoly mondanivaló született.

Különben a brancsbeliek undorral félrelökik: amatőr, mit pofázik bele a nagyok dolgába!

Én azt az írást, amely ilyenektől hemzseg, el sem olvasom. Mert rendszerint a mondanivaló hiányára utaló mézes szósznak értékelem.

Ahányszor eszembe jut (ilyenkor például), mindig elborzadok annak a nyelvész professzornak (ELTE) a kilencvenes években tett nyilatkozatától, aki szerint a mai modern világban a nyelvtani szabályokat nem kell komolyan venni. Nem fontos!

Az ilyen adja vissza a diplomáját és menjen kanásznak! Azzal kevesebbet árt!

A nyelv művelése, a használt nyelv színvonala a legszorosabban összefügg általános kulturális, morális közállapotainkkal.

A kép lesújtó! Ha már jobbítani nem képesek, a hivatásos nyelvművelők legalább ne rontsanak rajta!

Pedig a magyar nyelv lassacskán az egyetlen közös kincsünk!