Puchert János, a jogerősen halálra ítélt Juta-dombi tüzér írta az 1956-os lincselések, gyilkosságokkal kapcsolatban, az egyik hozzám írott levelében, 2007-ben: 
„Egyetértek veled és azokkal, akik tényszerűen írják a történelmet. Magam is elítélem a hazug mítoszteremtést. Többen írták Tóth Ilonával kapcsolatban: 'Ő az ártatlanság szimbólumává magasztosult mindazok számára, akik tagadták bűnösségét a terhére rótt gyilkosságban’. – A köztársaság téri lincselésekből ismert Jankó Ilona és Tóth Ilona esete közt van egy nagy különbség: Jankó Piroskáról keveset tudunk, és ott nincs élő szemtanú, Tóth Ilona és társai ügye viszont nagyobb publicitást kapott, és van egy szemtanú is. Akik annak idején megpróbálták bizonyítani, hogy Ilonát koholt vádak alapján ítélték el, a kilencvenes évek elején megkeresték ezt a tanút, és megpróbálták rávenni, hogy igazolja a koncepciójukat. Miután úgy látta, hogy ugyan hárman követték el a gyilkosságot, de csak egyet akarnak tisztázni, azt mondta: neki mind a három személy egyformán kedves. Mindhárom esetében esetleg hajlandó lett volna hazudni, de csak egy kiválasztottért nem. Nem hiszem, hogy az ártatlanságát bizonyítani akarók ne tudtak volna arról, hogy a koronatanú él, és ne gondolhattak volna arra, hogy talán az Ő véleményére is kíváncsi a nagyközönség..."

A történet

Az előzményekről elég annyi, hogy a Tóth Ilona vezette, a Thököly úthoz közeli Domonkos (napjainkban Cházár András) utcai ideiglenes kórházban feltehetően valóban megöltek valakit, de bizonyíthatóan nem akkor, és nem úgy, mint az a vádban szerepelt. A hivatalos verzió szerint a medika már két hete börtönben volt, amikor társai kegyetlenségéről értesülve megtört, és önként bevallotta, hogy ő is gyilkolt: brutális kegyetlenséggel megölte Kollár István rakodómunkást, mert a köreikbe beépült ÁVO-s tisztnek hitte. A rendőrség állítólag csak ekkor értesült a gyilkosságról.

Mi lehet az igazság? A rendőrség értesül egy feltételezett gyilkosságról. A helyszínen röplapozásért letartóztatnak egy fiatal orvost, akit először a szovjet politikai rendőrség (GPU) hallgat ki. Szépen összerakják a történetet: egy „állati brutalitással” gyilkoló orvos, az „ellenforradalom” egyik vezetője. A kihallgatási jegyzőkönyvek átírásával, az iratok visszadátumozásával fésülik össze a szálakat, a háttérben azonban érezhető a szovjet „tanácsadók” szerepe.

"Ölni akartam..."

Bár az összes gyanúsított minden vádpontban beismerő vallomást tesz, mégsem állnak össze az események. Ilyen például a gyilkosság módja. A vád szerint Kollár Istvánt először benzin- és morfiuminjekcióval – végig ellentmondásos, hogy melyikkel – próbálta megölni a szigorló orvos, majd altatással, de mivel egyik sem járt sikerrel, leszúrta. Tóth Ilona először benzint említ, Gyöngyösi és Gönczi morfiumot, majd benzint. A szakértői jelentés azonban a hullából egyik anyagot sem mutatta ki, de még tűszúrást sem találtak a testen. Az egyébként sebfertőtlenítésre használt benzinampullát ráadásul nem is tartottak a Domonkos utcai kórházban. Ezek után Tóth Ilona már úgy vallott, hogy nem is emlékszik, mit fecskendezett Kollárba.
Miután a per során nem tudták tisztázni, mivel is gyilkolt Tóth Ilona, ő maga sietett a vádlók segítségére: „Mindegy mivel, ölni akartam” – jelentette ki a tárgyaláson. Később a végzős orvos azt is „bevallotta”, hogy a Horogkereszt rémtettei című könyvben olvasott a különböző gyilkolási módszerekről. Ehhez nincs mit hozzátenni, a korabeli hallgatóság azonban megborzongott a bestiális nőtől. 

Önként vállalt vértanúság?

Felmerült, hogy gyógyszerekkel befolyásolták: a per során kétszer is megemlíti az Evipánt, a korban jól ismert fájdalomcsillapító és egyben tudatmódosító hatású gyógyszer nevét. „Kapsz egy Evipánt, és te is mindent bevallasz!” – idéz fel a tárgyaláson egy vádlott-társával állítólagosan lefolytatott párbeszédrészletet. Egy más alkalommal is a szövegkörnyezetből „kiszólva” céloz a gyógyszer hatására. Ezzel akart üzenni a társainak, jelezni akart a külvilágnak? – csak feltételezés marad.
Ám még a mostanában feltételezett testi-lelki kínzás sem indokolja, hogy olyan vádpontokban mondja magát bűnösnek, amivel nem is vádolják. 1956 végén, ’57 elején nehéz volt tudomásul venni, hogy a forradalom elbukott, visszatér az önkény: sokan bíztak a nyugatiakban, és szilárdan hitték, hogy a forradalom új erőre kap. Valószínűnek tűnik, hogy Tóth Ilona a lebukástól védte a még szabadon lévő forradalmárokat. Magára vállalt egy bűncselekményt, hogy mentse azokat az embereket, akikről úgy hitte, továbbvihetik a forradalom ügyét.

Tóth Ilona bűnösségét kizárólag saját és vádlott-társai beismerése igazolták, a bíróság egyetlen szemtanút sem tudott beidézni. A vád tanúi – ehelyett hallomásokat, pletykákat adnak vissza tényként. A dokumentumokból azonban kitűnik, hogy több szemtanúja is volt a Domonkos (jelenleg Cházár András) utcában történteknek. A rendőrség egy részüket ki is hallgatja, de utána furcsa módon a tárgyalás előtt közvetlenül szabadon engedi a tanúkat, akik a per idejére el is tűnnek. Az a Veszprémi István is, aki ugyan terhelő vallomást tett Tóth Ilonára, csak éppen vallomása egyetlen ponton sem egyezett a hivatalos váddal. A történész szerint a vádnak minden félnivalója megvolt attól, hogy a valódi szemtanúk összezavarják a jól kidolgozott koncepciót: esetleg kiderül, hogy nem történt gyilkosság, vagy nem azok az elkövetői, akik a vádlottak padján ülnek.

Itt kell megemlékezni Kardos János, Tóth Ilona ügyvédjének munkájáról. Ez a per volt az utolsó, ahol a vádlottak szabadon választhattak védőt, aki lelkiismeretesen, védence és nem a vád érdekét képviselve végezte munkáját. Az ügyvéd tudta, hogy védencét bűnösnek fogják találni, ám megúszhatja a halálos ítéletet, ha kizárják az előre megfontoltságot, és ha sikerül megcáfolni a politikai motivációt – az áldozatot ugyanis eleinte ÁVH-katonaként állították be. Karhatalmista meggyilkolásáért egyértelmű a halálbüntetés, míg egy „sima” emberölésért életfogytiglan jár. A védelem stratégiája a tárgyaláson ezért nem az igazság kiderítése volt – ezt nyilvánvalóan nem is lehetett –, hanem Tóth Ilonának a halálos ítélettől való megmenekítése.

"Nem ezt ígértétek!..."
Nyírő Gyula is próbálta megmenteni

A védelem mindent megtett: szakértői a lehetséges keretek között, tehát az alapvádat meg nem kérdőjelezve próbálnak mentő körülményeket találni. Haranghy László professzor azt próbálja bizonyítani, hogy Tóth Ilona azért szúrta le Kollárt, mert meg akarta menteni az életét: szovjet orvosi könyvből idéz egy esetet, amikor a szívbe irányzott szúrással életet mentettek. Bizonyítani igyekszik, hogy az áldozat halálát nem a késszúrás okozta. Nyírő Gyula pszichiáterprofesszor olyan szakvéleményt ad, hogy Tóth Ilona úgy tesz saját magára nézve terhelő vallomást, hogy „könnyen lehetséges”: az nem felel meg a valóságnak. 

Az ítélethozatal is ellentmondásos: B. Tóth Matild bírónő, aki más koncepciós perekben két kézzel osztotta a halált, a kegyelmi tanácskozáson Tóth Ilona esetében a halálos ítélet megváltoztatása mellett foglalt állást. Molnár György ügyész is csak súlyos, de nem a legsúlyosabb büntetést kérte. A két politikai delegált ülnök, Kolláth Ferenc és Kócs Sándor azonban 1957. április 8-án halált kért Tóth Ilonára és a vádlottak padján ülő forradalmárokból kettőre.
Az ítéletet 1957. június 28-án hajtották végre, a „Gyűjtő” Kisfogházának udvarán. Az ítélet-végrehajtás előtt odaszólt a kivégzésére váró bírónak, ügyésznek és az ÁVH-katonákból átöltözött karhatalmistáknak: „Nem ezt ígértétek!...” – vágta oda. Amikor a kötelet a nyakába tették, csak egyetlen szó hagyta el az ajkát: „Anyukám...”.

©Kollár Erzsébet, 2018.
Szemenyei-Kiss Tamás: 1956 Didergő Lángjai
Nemzeti Könyvtár - Bibliotheca Nationalis Hungariae
Budavári Palota "F" épület