Mátyás Győző írása a 168Óra.hu-n.

De nincs miért áltatnom magam tovább. Azért írom e naplót, hogy tanúságot tegyek, és őszinte lehessek legalább magammal szemben. Ám e napló a magam s családom biztonsága érdekében legyen mostantól nyolcvan évre titkosítva. Talán nyolc évtized év múlva már nem ezek fognak uralkodni.

Nincs miért tagadnom, a hiúság vitt bűnbe engem. De hát melyik alkotó ne vágyna kitűnni? Akad-e művész, aki ne szeretné, hogy az ő műveiről beszéljen a közönség, a sajtó, hogy őt ünnepelje a világ? Különösen, ha festő az illető, a látvány, az ábrázolás mestere. Íróasztalfióknak dolgozó íróról hallottunk, na de egy festő, aki még a nyilvánosság küszöbéig sem jut el! Csoda-e ha titkos kórként emészti a kín azokat, akiknek nem jut elismerés. Micsoda szenvedés, mekkora kárhozat!

A művész tudván tudja, oly csillámlóan tehetséges, mint Botticelli és Malevics együtt, és mégsem vet ügyet rá senki. Az ember úgy érzi, minden összeesküdött ellene, hiába a szikrázó talentum, néki semmi nem sikerül, munkáira legyintenek, megbízás elvétve, ha akad. Ráadásul szembesülni azzal, hogy a nívótlan, divatlovag kollégák csak úgy dúskálnak elismerésben, díjakban, pénzben. Nem lehet ezt bírni ép lélekkel. Mert nem elsősorban az a szörnyű, hogy olykor nélkülözni kell, van, hogy étel is alig jut. Azt még ki lehetne bírni. De az, hogy másoknak rivalda, neki meg a pincegádor, hát az rágja az embert, s csak érzi, mint torzul a lelke.

Hát sújtson megvetés! Én nem voltam elég erős, nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

Mert a titokzatos megbízó azt mondta, ha elvállalom ezt a munkát, hirtelen meg fognak nyílni a kiállítótermek kapui, a galériások versengeni fognak értem, szárnyára kap a hírnév!

A munkát megcsinálni nem is volt nagy kunszt. Kiráztam a fél ecsetemből, hogy úgy mondjam. Már a főiskolán elkezdtünk idétlenkedni ilyen instant másolatokkal, aztán egyre komolyabbra fordult a vetélkedés a hallgatók között, mígnem a végén egy Rubenst kellett lemásolni. Szűz Mária mennybemenetele a címe, technikailag nehéz darab, sokat kínlódtam vele, heteket töltöttem a Szépművészetiben, de megérte az erőfeszítést. Az évfolyamtársakból verbuvált zsűri engem ítélt győztesnek.

Nem is tudom, hogy talált rám a rettentően titokzatos megrendelő, de sok-sok közvetítőn keresztül adta a munkát. Vagy 10, főképp a barokk idejéből származó festményt kellett lemásolni. Furcsa is volt, hogy ezek a képek egy magánlakásban lógtak a falakon, de hát azt már az elején felfogtam, jobb, ha ezektől a figuráktól az ember nem kérdezősködik. Legalább három testőrszerű alak figyelt, amíg dolgoztam. Volt, hogy elbizonytalanodtam, helyes-e, amit teszek, de hát, egyrészt tudtam, ezek nem azok a fickók, akiknek nemet lehetne mondani.

Másrészt meg az átkozott hiúság! Ezek azt ígérték, hogy fizetségként beindítják a karrierem. És most, hogy elszántam magam a naplómmal szembeni kíméletlen őszinteségre, meg kell vallanom, hogy igen, így indult be a pályám. Mintegy varázsszóra – a képeim iránt érdeklődni kezdtek a galériások, kiállítás követett kiállítást, ünnepelt festő-sztár lettem. És tudom, hogy rászolgáltam, de azért néha még ma is gyötör a kétség, hogy mennyi köszönhető ebből a saját tehetségemnek.

A marconák, akik felügyelték a munkám, nem sok szót vesztegettek rám. Én meg persze sohasem mertem megkérdezni, hogy mire kellenek ezek a hamisítványok. Elejtett fél szavakból úgy tűnt, hogy a megbízó valami kokós pókerpartin sokat vesztett Atlantic Cityben és az eredeti képekkel fizetett.

Egyszer meg valami olyasmit is mondtak röhögve, hogy a bulikon majd lövöldöznek a képekre, mint valami kisgazdák egykor. Ezt nem egészen értettem, de biztos viccnek szánták.

Aztán rá kellett döbbennem, hogy valójában ez volt a referencia munka. Hogy megfelelek-e az igazi feladatra. Akkoriban az ország egyik legnagyobb múzeumát éppen átalakították. És senki sem sejtette, hogy míg a látogatók elől el voltak zárva a képek, egy szorgalmas piktor minden nap bemegy a múzeumba, és marcona, szótlan figurák felügyelete mellett 8-10 órán át fegyelmezetten másolja a leghíresebb, legértékesebb képeket. És amikor újra megnyitották a múzeumot, a közönség áhítattal bámulta az én munkáimat. Az eredeti festmények meg, ki tudja, hol vannak... Félelemmel vegyes büszkeség borzongató érzése lesz úrrá rajtam, ha erre gondolok.

Most azt hiszik, bánom, amit tettem. Hát igen, bizonyos részét igen. Mert hát Faust mégiscsak az ördöggel paktált le. Én meg ezekkel a...

168ora.hu