Édes-drága hazánk lakosságát előszeretettel illetik különféle jelzőkkel. Gyakori például a birka és a nép szavak egymás melletti használata, főként az épp kisebbségbe szoruló politikai vezérszurkolók részéről. A másik hasonló a tízmillió futballszakértő, tízmillió politológus, tízmillió atomtudós – és így tovább – országa kifejezés.

Mióta szinte mindenki számára elérhetők a netes fórumok és közösségi felületek, könnyű bármit beleóbégatni a nagyvilágba, sokkal nagyobb nyilvánosságot szerezve a kiérdemeltnél. Régebben a durva beszólások többnyire név és arc nélküli bátor harcosoktól származtak, de ma már sokan vállalják nyilvános profiljukat is, azt használva küldik el a politikust, az újságírót vagy a többi hozzászólót a bús fenébe.

Kedvenceim a nagymamák és a nagypapák, akik fotóik alapján szívesen sétálgatnak rózsakertekben, féltő gondoskodással legeltetik unokáikat a virágos réten, és olyan túlcsorduló szeretettel tekintenek cicájukra/kiskutyájukra, ahogy Vona Gábornak sem sikerült. Aztán amikor elszabadul ujjaik alatt a klaviatúra, kő kövön nem marad, repkednek az „idióta”, „kretén”, „barom”, „állat” jelzők. Nagy igazság van abban, hogy a világhálótól nem az unokákat kell főként félteni, hanem a nagymamákat!

Visszatérve a címkézésekhez és a kollektív minősítésekhez, akad köztük olyan is, ami sajnos valóban sokakra igaz. Ez pedig a provinciális gondolkodás. Tudjuk, a kommentelő külön faj, ha csak rájuk lenne jellemző ez a fajta szűklátókörűség, szót sem érdemelne. De a provinciális gondolkodás sajnos nem csupán a virtuális, hanem a valóságos közegben is kiirthatatlanul jelen van, sokkal nagyobb társadalmi problémát okozva, mint azt elsőre gondolnánk.

Ijesztő, hogy egyre gyakrabban menekülök ki magam is beszélgetésekből, vagy szorgalmazok témaváltást, érzékelve, hogy a távoli galaxisok között egész egyszerűen nincs átjárás. Előszeretettel használt fordulat a „magyarnak alkalmatlan” kifejezés (rosszul kiragadott Tamási Áron-idézet), illetve annak hangoztatása, hogy ami határainktól távol, nem magyar emberekkel történik, az érdektelen. Irántuk nem kell semmilyen érzelmet tanúsítani, sorsuk, netán tragédiájuk közhírré tétele szenzációhajhászás.

A számonkérő hozzászólások közös vonása a nyelvtani igénytelenség – és a szellemi is.

De miért is lenne ez másként, amikor úton-útfélen azzal találkozunk, hogy legalantasabb, leggyűlölködőbb énünket próbálják kihozni belőlünk, felsőbb felhatalmazást adva arra, hogy üssünk-vágjunk mindenkit, aki kicsit is más, és mindig valaki vagy valami ellenében fogalmazzuk meg magunkat. A szűklátókörűség, az ostoba arrogancia óriási fékező erő ebben az országban, a vitakultúra és az empátia hiánya hatalmas károkat okoz a társadalom minden szintjén. Ezek az emberek nem elég, hogy sötétek, de még büszkék is rá.

Ne hagyjuk, hogy ők nevessenek a végén!

Szerző: György Zsombor / mno.hu