h i r d e t é s

Soós Tibor: 28 év után... - 3. rész

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam
a- a+

Soós Tibor: 28 év után... - 3. rész

2022. szeptember 30. - 17:24

Újabb egység a mai magyar közoktatást elemző cikksorozatból, hogy miért is jut el odáig egy pedagógus, hogy otthagyja a pályát…

A kép forrása: serenapariser.com

3. A diákok:

Induljunk ki egy általános dologból. A mai magyar pedagógusgárda átlagéletkora 45-50 év. Életük jelentős részét egy olyan világban élték le, ahol nem volt internet, a kapcsolattartásra levelet vagy vonalas telefont használtak, a legfőbb információforrás pedig a nyomtatott sajtó és az egy-két csatornás tévé volt (1998-tól a kereskedelmi tévék is). Az általános iskolát idén megkezdő diákok 2015-16-ban, a középiskolát megkezdők 2007-08-ban születtek. Z- és Alfa-generáció, akik nemcsak, hogy a digitális világban nőttek fel és az adja életük kereteit, hanem már „digitálisan is születtek”. (A szüleik ugyanis már az ultrahangfotójukat is posztolták, illetve folyamatosan követik életkori változásaikat a közösségi oldalakon). Az idős(ödő) pedagógusgárda egyszerűen nincs felkészítve olyan diákokra, akiknek minden, ami az iskolában van, lassú, természetes számukra a multitasking és minden érzékük pattanásig feszül attól, hogy lemaradnak a közösségi oldalak bármely rezdüléséről is. Fiatal, az ő világukat értő kolléga pedig nincs, vagy alig. (Hogy aztán gyorsan meg is pattanjon a terhek és a röhejes fizetés miatt.) No, ezeket a fiatalokat benyomják aztán a 19. századi oktatási rendszerbe: a három oszlopba rendezett padok és a frontális oktatás világába. Egy olyan osztályterembe, amely 22 főre van optimalizálva, de a mai osztálylétszámok általában 35-36 fősek (vagy kicsivel többek).

Az utolsó tanítási évemben 209 (!) diákkal foglalkoztam egy héten. Azaz ennyi emberrel kellett folyamatosan interakcióban lennem a kollégáimon kívül. Mivel olyan szakokat oktatok, ahol nincs csoportbontás, osztályonként 36-39 tanuló várt a becsengetés után.

Gyorsan elmondom, hogy pályafutásom alatt soha nem volt konfliktusom diákkal – vagyis olyan nem volt, amit közösen ne tudtunk volna rendezni. Soha nem éreztem, hogy valakit utálnék, hogy valakinek „nem tetszik a képe” – bár minden pedagógusnál (emberek vagyunk) előfordul, hogy valakivel jobban kijön, „közelebb” áll a szívéhez (mert talán jobban „rezonálnak” egymásra), többet vár el tőle, mert látja a tehetségét. De ezekkel a tanítványaimmal sem kiviteleztem soha. Ugyanúgy megadtam nekik is a rossz jegyet, ha megérdemelték, mint annak, aki nem a „szívem csücske” volt – csak épp „fájó szívvel” (by Horthy Miklós)

De térjünk vissza kicsit a munkaterhekre. A digitális világ digitális gyerekeit nem lehet frontális munkában oktatni. Ezt bármely kolléga tanúsíthatja. Még sincs más lehetőséged, amikor 36-39 fő ül veled szemben egyszerre. Mire létrehozol csoportokat, kiadod a feladatokat és el is magyarázod, már elment a 45 perc és kicsöngettek. (Még akkor is, ha állandó csoportok vannak, de ez meg, ugye, hosszú távon nem produktív, nem fejleszt.) Emellett egyszerűen ennyi gyerek mellett nincs idő és energia, hogy mindenkire tudj figyelni, mindenkivel tudj foglalkozni. Szégyen talán, de bevallom, volt olyan 9-es osztály, ahol vagy 10-15 embernek az év végéig sem tudtam megtanulni a nevét, mert mondjuk csak heti 2 órába mentem be hozzájuk, és ez csak arra volt elég, hogy ledaráljam az anyagot…

Szóval ott állok, hogy a digitális világ gyerekét én már nem tudom lekötni (hiába használok digitális eszközöket), az új dolgok kb. 10 percig érdeklik őket, a következő órán már mást kell „virítani”, hogy felemelje egyáltalán a fejét. Amit mondani akarsz, az távol áll tőle, nem érdekli és nem is érti, meg nem érti, minek azt bebiflázni, amit két másodperc alatt megtalál a neten.

Az egy évnyi „digitális oktatás” sem tett jót a diákoknak. Ahogy látom, teljesen eszközfüggővé váltak, de az elérhető digitális tananyagok sincsenek eszközökre optimalizálva. (Egy telefon képernyőjén hogy lehet követni a, mondjuk, többtáblázatos feladatokat?) Ráadásul, ha a telefont használja, mást is nézegetne rajta (manapság pl. a TikTokot), hisz unatkozik, elveszik a tömegben, a tanár meg nem tud mindenre figyelni. És nem is mindig lehet/érdemes eszközt használni. Így viszont állandó a „tedd már el a telefont, figyelj már ide”, ami megöli az órát és rengeteg időt elvesz. Azt most hagyjuk, hogy elvesszük a telefont, mert ez megint idő, energia, macera az igazgatóiban, macera a szülővel stb. és nem megoldás „hogy két nagy pofont lekeverni és elvenni, aztán megtudja, mi a magyarok istene.” Gondolom, az ilyen gondolatokat megfogalmazókkal is ezt csinálták az iskolában és lám, „ők is emberek lettek”. (Ja, nem biztos!) A diákok (egy része) tehát, mivel nem köti le őket semmi, amit az iskolában tapasztal, egy idő után frusztrált lesz és ezt a „rosszalkodásban” vezeti le. Néha beszólogat, zavarja az órát, tüntetően nem dolgozik – de végül is, valahogy csak meg kell szereznie a figyelmet, ami egyszerűen nem jut rá.

Hogy a digitális generációval komolyan tudjunk foglalkozni, kiscsoportos foglalkozásokra lenne szükség, amikor a diák tényleg rá van kényszerülve a munkára. Tartottam ilyen fejlesztő órákat, ott tök szuper dolgokat el tudtam érni. Osztályszinten meg majdnem beledöglöttem abba, hogy semmire nem jutok, bármit is találok ki.

Mindezt megfejeli még, hogy a magyar és a töri is „dolgozatos” tárgy, és sokat kell írni hozzájuk, amit nem lehet feleletválasztós tesztekkel kiváltani. Minden héten legalább háromosztálynyi dolgozatom gyűlt össze (kb. 120-130 feladatlap), a röpdogákat nem számolva, amiket végig kellett olvasni (a macskakaparásokat kisilabizálni, mivel a mostani generáció szó szerint nem tud kézzel írni!), értékelni, lehetőleg minél hamarabb, mert már sorban állt a következő, és nem jó, ha összetorlódik. Ezt még megfejelték a különböző belső mérések, amik 5-10 oldalas dolgozatokat takarnak. És miért ennyi a dolgozat? Mert a 2-4 órás tárgyakból mindenkinek minden hónapba kell jegyet adni (előírás!), és ennyi embert nem lehet lefeleltetni, mert akkor meg az anyaggal nem haladsz. Marad az íratás, ami miatt a gyerek nem fog tudni beszélni – lehet, az érettségiig nem szólal meg egyszer sem, aztán ott majd összeomlik. (Igen, persze tudom, vannak szuper kollégák, akik feleltetnek, íratnak, sőt még az anyagot is leadják, és közben dalolnak egy tanítási óra alatt, szóval én biztos rosszul csináltam.)

Legvégül pedig: a harmincévnyi korkülönbség. Bármennyire is igyekszem naprakész lenni, bármennyire is érdekel a mai világ, egyszerűen már nem vagyok annyira rugalmas, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. És nem tudom követni azt a sebességet, amit a mai fiatalok diktálnak. Holott, ha bármit is el szeretnénk érni náluk, ami nem zsarolás és megfélemlítés eredménye, hanem tényleg hat, velük együtt kell haladni. Az ő szemükben pedig, bármennyire is érzem a szeretetüket, azért vénségesen vén és lemaradott vagyok. Néhol már meg- megmosolyogtató.

Súgva mondom: ilyenkor jönnének jól nagy számban a fiatal, húszon- harmincéves kollégák – akik viszont nincsenek!

Soós Tibor


Kommentelne? Kattinson ide!

h i r d e t é s

Clicky