Kiszivárgott annak a nem nyilvános beszélgetésnek a hanganyaga, melyet a Bibó Szakkollégiumban mondott el Orbán Viktor. A legtöbben a saját lehetséges utódjáról szóló szavait idézik, pedig vannak sokkal önleleplezőbb részletek is. Mindenképp tartsuk szem előtt, hogy a beszéd akkor hangzott el, amikor a Fidesz története egyik legmélyebb válságát élte, és a közbeszédet még nem uralta a menekültválság témája.

Azért fontos felhívni a figyelmet, hogy Orbán Viktor idén márciusban beszélt először arról, hogy néhány évet ad még magának miniszterelnökként, mert akkor láthatóan erősen megrogyott az a politikai építmény, melyet 2010 óta ácsolt magának (és nekünk). Korrupciógyanús ügyek sokasága, Simicska Lajos lázadása, és az ezzel járó médiatúlsúly elvesztése, gyenge kormányzati teljesítmény, folyamatos harc az Európai Unióval és más, fontos szövetségesekkel jellemezte ezt az időszakot, amikor a menekültekre épülő új kampánystratégiáját még csak elkezdte építeni a háttérben a G. Fodor Gábor, Habony Árpád és Lánczi Tamás nevével fémjelzett kommunikációs csapat.

Orbán joggal érezhette, hogy ő és kormánya sokat hibázott 2014 októbere, az önkormányzati választások megnyerése óta. Beszédében céloz is rá, hogy akkor vonul vissza, ha úgy érzi, nem lesz képes kijavítani a saját hibáit. Az 51 éves politikus önmaga legnagyobb érdemeként azt hozza fel, hogy képes kizárni az érzelmeket, a mentális tényezőket a mindennapjaiból. Ezért képes ellenállni a karaktergyilkossági kísérleteknek, és tulajdonképpen elismerte, hogy Gyurcsány Ferenc azért a legnagyobb politikai ellenfele, mert rajta kívül még ő rendelkezik ilyen képességgel a magyar politikai palettán.

Orbán a politikát kíméletlen harci terepnek tekinti, ahol a gyengék elhullnak, az erősek talpon maradnak. Ezért nem emel be nőket a pártja vezetésébe, és szerinte ezért rostálja meg az ellenzék sorait is olyan hatékonyan az ő nehéztüzérsége.Szerinte pártja tehetséges fiatal politikusait is azért támadja az ellenzék, hogy időben elvegye a kedvüket attól, hogy magasabb posztra törjenek. Orbán Viktor csak arról feledkezik meg, hogy ezek a fiatal politikusok (Rogán, Lázár, Szijjártó) kivagyi rongyrázásukkal maguk adnak alapot a támadásra, és ha számon kérik viselt dolgaikat, arrogánsan reagálnak.

Orbán ugyanakkor magyarázatot ad sajátos politikai találmányára, a pávatáncra is. „A mi nagy problémánk, hogy akkorák vagyunk, amekkorák, akik körülöttünk vannak, azok meg sokkal nagyobbak. A természeti erőforrások az országhatáron kívül maradtak a trianoni országdarabolás után, a románok több mint kétszer annyian vannak, mint mi. A szlávok, ha összefognak ellenünk, jóval többen vannak. Ha megindulnak délről a félholdasok, akkor baj van, ha a németek indulnak meg, akkor is baj van, és ha az oroszok átjutnak a Kárpátokon, akkor abból is baj van.”- jelentette ki a közönsége előtt.

Véleménye szerint egy ilyen hátrányos pozícióból csak furfanggal, gógyisággal, szövetségek váltogatásával lehet kikecmeregni. Magyarázatot kapunk arra is, miért viselkedik annyira ellenségesen az elvszerű, kiszámítható politikai kultúrával szemben. Orbán már régóta annak a politikai pragmatizmusnak a legkarakteresebb képviselője, mely kizárólag a haszonszerzést tartja távlati célnak, az oda vezető úton lényegében bármi megengedett számára. Nem szégyelli kimondani ezt akkor sem, amikor úgy komcsizza le hazai ellenfeleit, hogy közben ő Putyinnal, közép-ázsiai diktátorokkal és kínai elvtársakkal parolázik.

Orbán beszédének legbizarrabb része azonban most jön. A miniszterelnök szerint ugyanis a bátorság ahhoz kell, hogy a fent vázolt a helyzetben „ne egy folyamatos alárendelődés, kiszolgálás, hanem egy szuverén politika megalkotására vonatkozó igény keletkezzen. Ami valljuk be, kicsit természetellenes.” Úgy akar tehát eseti alkukat kötni, hogy közben egyetlen ideológiának, szövetségi rendszernek, társadalmi berendezkedésnek nem kötelezi el magát. Az ellentmondást érzi, hiszen egy idő után sem a németek, sem az amerikaiak, sem az oroszok, sem a kínaiak, sem az azeriek nem hisznek neki. Számára azonban fontosabb, hogy kiszolgálja a magyar népléleknek azt a történelmi igényét, hogy mindenkinek ellentmondjunk, kurucos lázadásunkkal elhitessük magunkkal, hogy nagyobbak és fontosabbak vagyunk, mint amilyennek mások látnak bennünket.

Orbán némileg önmagát is ostorozva arra hívja fel a figyelmet, hogy annak, aki utána jön, sokkal nagyobb tudásra, nyelvismeretre, gógyira lesz szüksége. Ő csak belekerült a politikába, mint Pilátus a krédóba, de az, aki utána jön (reményei szerint a Fideszből) annak már profiként fel kell készülnie a kormányzásra. Élünk a gyanúperrel, hogy Orbán azért vette elő márciusban az utódlási kérdést, mert a nehéz időkben meg akarta nyugtatni híveit, hogy rövidesen ő is levegőhöz engedi a feltörekvő nemzedéket, de lássák be, hogy ezt a nehéz helyzetet még neki kell megoldania.

Orbán magabiztosan állítja, hogy pártja struktúrája úgy van felépítve, hogy ne lehessen összefogni az elnök ellen. Tisztában van azzal, hogy a Fidesz lényegében az ő személye köré épül, ha ő lelép a színpadról, a korábbi stabil szereplőgárda csak lézengeni fog a következő előadáson. Orbán megfúrása csak úgy lenne lehetséges, ha kinőne egy olyan karizmatikus vezető a Fideszből, aki úgy tudna versenybe szállni vele, hogy egy teljesen új vízióval, egy korszerűbb, hihetőbb programmal küzdene meg vele. Egyelőre ilyen személy nincs, ezért Orbán úgy gondolja, az utódja is csak az ő beleegyezésével kerülhetne vezető szerepbe, aki lényegében az ő irányvonalát viszi majd tovább.       

És végül hadd utaljunk Orbán nagy példaképére, Vlagyimir Putyinra. Felsejlik a beszédből ugyanis, mi táplálja a magyar miniszterelnök rajongását a keleti despotikus vezetők iránt. „Azt tanultam meg az oroszokról az elmúlt hatvan évben, hogy a kívülről érkező nyomás náluk a vezetést stabilizálja és nem destabilizálja.” – mondja Orbán. Ebben a kérdésben ő valóban következetes: minél jobban támadják őt, a pártját, vagy a kormányát, annál erősebbnek, eltökéltebbnek, egyben sérthetetlennek mutatja a politikáját. A támadások kereszttüzében megáll a párt szétforgácsolódása, összerántja a különböző frakciókat, kijózanítja a koncon veszekedő minisztereket. Orbán kifejezetten harcos alkat, aki a küzdelem élére állva érzi a legjobban magát. Mélyen lenézi azokat, akik komolyan veszik a tárgyalóasztaloknál elhangzottakat, és elnéző mosollyal konstatálja, ha valakik számon kérik rajta a kötelezettségeit, vagy a vállalásait.

Joggal feltételezhetjük, hogy Orbán számított rá, hogy valaki felveszi a beszédét, hiszen egyáltalán nem zavarja, ha politikai krédóját mások is megismerik a maga valójában. Ravasz, kiszámíthatatlan és megbízhatatlan politikus hírében áll, és most bizonyította, hogy tudatosan választotta ezt az utat.

nyugatifeny.blog.hu