Ebbe az idegen közegbe tartoztak a zsidók is, akikkel különösebb tapasztalaton nem volt. Csak néhány hír jutott el hozzám róluk…Ekkora orruk van, becsapósak, meg ilyenek... Minél többet titkolóztak róluk, annál jobban érdekeltek. Ez is az a téma volt, amit anyám apámmal a "nicht vor den Kindern" (ne a gyerekek előtt) felszólítás után beszélt meg. Ha ezt a német szöveget hallottuk, általában duplán odafigyeltünk.

Akkoriban nem volt net, csak telefonkönyv. Felcsaptam az Izraelita hitközség oldalát és egy érdekes nevet találtam: chevra kadisha. Mivel fogalmam sem volt, mit fed ez a szó, elhatároztam, hogy megfejtem a titkot és elmegyek a Kazinczy utcába, ahol székelt. Egy szűk, kopott irodába tévedtem, ahol egy hosszú, fehér szakállú rabbi ült. Na, és most mit is mondjak? Az jött ki belőlem, hogy meg szeretnék tanulni héberül. Tudna-e segíteni? A rabbi felhúzta a szemöldökét és visszakérdezett (ősi rabbi szokás): éééééén? Hiszen én temetkezési vállalkozó vagyok! Hogy tanítsalak meg héberül?
Amúgy meg én sem tudok! Ebből a válaszból megtudtam, mit jelent a chevra kadisha. A rabbi elküldött a Síp utcába, ahol találkoztam a hitközség akkori vezetőjével, Salgó László főrabbival. Neki is előadtam a „héberül tanulok” sztorit, de jó rabbi módjára ő is visszakérdezett: és miért akarsz megtanulni héberül? Mert egyházi zenével foglalkozom, mondtam, és a zsidó kántor énekek megértéséhez szükséges a nyelv. Salgó László elküldött Ádám Emilhez, a Rabbiképző Intézet karnagyához. Amikor találkoztam vele, kiderítettük, hogy vannak közös ismerőseink, köztük sok templomi orgonista és a zene nyelve kezdet hidat építeni közénk. Ádám Emil bevitt a Rabbiképző kórusába és ettől kezdve itt énekeltem kb. egy évig. Ebben az időben Scheiber Sándor volt az intézet igazgatója. Hatalmas tudású ember volt és utólag is hálás vagyok azért, hogy megnyitotta számomra azt a tudástárt, amit ez az intézet hordozott. Amellett, hogy különböző közösségekben és a Goldmark teremben énekeltünk, sok könyvet olvashattam és egy más világ nyílt meg előttem. Akkoriban hosszú, vörös szakállam volt, senki sem gondolta, hogy nem oda tartozom. Máig emlékszem a Vö Somru és a Kall Nidré dalokra. Ez az egy év kimosott belőlem mindent, ami a zsidók nagy orrára és becsapós mivoltára vonatkozott. Lehet, hogy ilyenek, de már nem ezt láttam bennük. Ahogy mindenkire illik egy jellegzetesség, ami elmosódik, ha abban a közegben élsz.
Teológiai, gondolkodásbéli tartalmat kaptam, ami megtanított arra, hogy ne vegyek készpénznek egy oldalról jövő állításokat. Talán ez volt ennek az évnek a legnagyobb tanítása a sok adat, történelmi esemény mellett. És még egy: az előítéletesség megszűnt. Mert volt. Ahogy mindenkiben van, aki zárvány közösségben nő fel.
Mi vetett véget a Rabbiképző kórusában való éneklésemnek?
Énekórák után a fiatalok egy belvárosi kávéházban ültek össze és mélyítették barátságaikat, esetleg szerelmi életüket. Egy ilyen kávéházi estén egy csinos, fekete lány mellém ült. Elmondta, hogy a bátyja rabbi. Én tágra nyílt pupillákkal hallgattam, de nem szóltam semmit. Majd folytatta: van egy fodrász üzletünk is. Erre is elismerőleg csóváltam fejemet. Fogalmam sem volt, hogy a lány tőlem is hasonló bemutatkozó portfóliót vár. Türelmetlenül rákérdezett: te melyik hitközségbe tartozol? A Máriaremeteibe, válaszoltam balgán. Ott is vannak zsidók, kérdezte? Nem, nincsenek, feleltem és ekkor kiderült, hogy nem vagyok zsidó. Scheiber Sándor és Ádám Emil számára tudott volt kilétem, de a kórustagok számára nem. Elszégyelltem magam és eljöttem. De vittem magammal valamit, amit máig használok.
Ma én magam vagyok egy zárványközösség, aki kinéz a fejéből, érti mit mond a zsidó, a keresztény, a muszlim, csak egyet nem ért: mi a fenét vitatkoznak, ha ugyanazt mondják?