h i r d e t é s

Pogány istentisztelet ősi formái

Olvasási idő
9perc
Eddig olvastam

Pogány istentisztelet ősi formái

2020. július 07. - 19:25

 

Az ember az ősi időktől kezdve kifejezte hódolatát a természeti erők, vagy olyan szimbólumok felé, melyek megtestesítették ezeket az erőket. Ezek szokássá, hagyománnyá lettek, melyek kialakítottak hiedelmeket, babonákat. Ezek keltek versenyre később az Egy Igaz Istennel és Annak tiszteletével. 

„Mondták (egymás közt): ne hagyjátok el isteneiteket, ne hagyjátok el Wadd-ot, se Suwa-t, se Yaghuth-ot, se Ya’uq-ot, se Nasr-t,”- (Korán 71:23)

Az öt név, ami a 71:23-ban szerepel, a legősibb pogány kultikus hagyományra utal, melyek még Özönvíz előttiek és utána is követték őket. A törzsek nevei olyan formában őrződtek meg, ahogy a kommentátorok lejegyezték, de ezek számunkra csupán régészeti érdekességet jelentenek. A hamis istenek nevei azonban sokkal fontosabbak, a komparatív valláselemzés miatt. Ilyen, vagy hasonló kultuszok ma is léteznek természeti népeknél, vagy ott, ahol elutasították az Evangélium által kínált Monoteizmust. Ezek azóta vannak, mióta az ember a Teremtőjétől, Gondviselőjétől az általa kreált dolgok és kitalációk felé fordult.

Az öt istenség neve és az általuk megtestesített tulajdonságok, a következők:

  Név Forma Megtestesített tulajdonság
1. Wadd férfi emberi erő
2. Suwa szépség, természet
3. Yaghuth oroszlán, bika vad, elemi erős
4. Yauq gyorsaság
5. Naszr sas, súlyom, keselyű éleslátás

Nem világos, hogy ezek a nevek eredeti Arab szógyökökhöz tartoznak-e, vagy Babiloni, Asszír, Noé Özönvize által érintett területek neveinek Arabosított változatai. Még az Arabnak tartott Wadd (szerelem, vonzódás) és Naszr (sólyom) szavak esetében is felmerül az idegen származás lehetősége és a szavak jelentésének deformálása a használattól függően.

Ha ókori összehasonlító mitológiával foglalkozunk nem szabad megfeledkeznünk a következőkről:

  1. Az emberek istenről alkotott elképzelése antropomorf volt, így az istenségeikbe a saját maguk által nagyra tartott emberi tulajdonságokat táplálták.
  2. A természeti népek emberei félelmeiket is a misztérium világába próbálják átültetni. Ha az ártó istenek kiengesztelődnek, akkor nem okoznak fájdalmat, sérülést, kárt az embernek. A hinduizmusban ma is léteznek istenségek, melyeknek azért tesznek felajánlásokat, szentelnek áldozatokat, adnak kiengesztelő adományt, hogy ne sújtsa őket betegségekkel (pl. himlő.)
  3. Ez elvezet az emberre veszélyes állatok isteni megjelenítéséhez, mint pl. a kígyó, melynek kultusza sok helyen még ma is fellelhető. Az ókori Egyiptomban ilyen volt a Nílusi krokodil, kutya, bika. Az Íbiszhez közvetlenül és szimbolikusan is imádkoztak. Lásd 7. függelék.
  4. Ahogy az ember tudása nő és felfedezi az égitestekben lévő erőt, mozgást és ragyogást, úgy érzi magát ezek alá rendelődve. A földi testektől így jutunk el az égitestek imádatáig. A babiloniak és káldeaiak híres asztronómusok voltak, Ábrahám is itt született. Ábrahám allegorikus története (6:74-82) kifejezi a kultusz jelentőségét és bemutatja letűnő égitestek imádatában rejlő hiányosságokat. „Akik hisznek, nem öltöztetik hitüket bűnbe. Ezek ők, akiké a biztonság és jó úton vannak vezetve” (6:82). A szábeusok égitest kultusza is Káldeából eredt, innen hozták magukkal Arábiába. (2:62)
  5. Egy további lépés a vallási kultuszfejlődésben az elvonatoztatott, absztrakt világhoz szóló istentisztelet. Például a Szaturnuszt lassú mozgása miatt a közönnyel, rosszindulattal azonosították. A Mars, tűzvörös színe miatt a háborúk és a pusztítás jelképe lett. A Jupiter, ragyogó arany színével a szerencse, a jóság megtestesítője, befolyása alá tartozni különös kiváltság. A Vénusz a testi szerelem istennője volt. A pogány Arabok az időt is istennek szentelték (Dahr), ami az örökkévalóságtól örökkévalóságig van, az embereknek jó és rossz szerencsét oszt ki.
  6. Egy következő fokozat a reinkarnáció. Természetes személyek, vagy tulajdonságaik jelennek meg istenségekben, hordozva a személyek jellemző karakterét. A panteon istenségei ennek megfelelően veszekednek, esnek szerelembe, gyűlölködnek egymás közt, vagy akár szenvednek, mint egy emberi teremtmény. Képződtek átmeneti, ún. félistenek, vagy emberi hősök is, akiket istenként lehetett tisztelni. A görög költők és művészek nagy mesterei voltak annak, hogy lehet emberi problémákat az istenek szintjén nagyobb erővel és hatással megjeleníteni. Így drámává írták át a vallást. Míg emberközelivé tették az istenek „drámáját”, ugyanakkor elvesztették a tiszta spiritualistást, mert az isteni világ messze túl van a földi élet bűnös karaktervilágától. A görög hagyományokat követő hierarchikus Kereszténység sokat szenvedett ettől a hibától.
  7. Ha különböző kultúrák, ideák találkoztak, ezek keveredtek. Idegen eredetű isteneket és istenségeket máshol is fel lehetett ismerni a keveredés után. Pl. Artemisz, az erényes, szűz, vadász istennőt a görög panteonból azonosítani lehetett a későbbi római Dianával, v. efezusi Dianával, aki a természet nyüzsgő életét szimbolizálta, vagy Szelénével a hideg hold istennővel. Dianát az Egyiptomi Ízisszel is kapcsolatba lehet hozni, ikerfivérét, Apollót (a nap) pedig Ozirisszel. Összekeveredtek természeti erők, állatok, fák, karakterek, égitestek és más jegyeket viselő elemek, melyek létrehozták a babonák alaktalan egyvelegét. Ez ellen szállt harcba az Iszlám.

Az ima visszaszáll az égitestekre. A számtalan csillag relatív állandóságot jelent az égbolton, ami az ősi képzeletet nem annyira kötötte le, mint a mozgással rendelkező jelenségek. Mégis, néhány egyedülálló csillag felkeltette az ima iránti vonzalmat. Pl. a Szíriusz, a kutya csillag, ami az égbolt egyik legfényesebb csillaga kékes árnyalattal, vagy Algol, a változékony, a Perszeusz csillagkép bétája, aminek változását szabad szemmel is követni lehet két-három éjszakán keresztül. Sok legenda, mítosz és babona születése kötődik hozzá. Az Ábrahámról szóló példabeszéd (6:76) a Szíriuszra utal, mint a tündöklő, állandó csillagra az égen. Az állandó csillagok milliárdjaiból az asztrológusok csillagképeket állítottak elő, melyekhez mondákat kötöttek. A mozgó csillagok, vagy égitestek saját törvényeik szerint mozognak, ezért saját maguk hatása alatt álnak, saját magukat személyesítik meg. Hét ilyen égitestet különböztettek meg. Az első és a második a Nap és a Hold. A két legközelibbnek látszó, legjobban észlelhető égitest, az ár-apályok, hőmérséklet befolyásolói és az élet hordozói. A harmadik és negyedik a két belső bolygó, a Merkúr és a Vénusz. Az est és a hajnal csillagai, melyek sohasem távolodnak el a Naptól. Az ötödik, hatodik és hetedik, a Mars, Jupiter és Szaturnusz, a kívül eső bolygók, melyek a legnagyobb mértékű napfogyatkozás okozói. A hetes szám a misztikában is fontosságot kap.

A Hold kultusz több formáját követték. Már korábban említettük az ikerfivér és nővér Apollót és Dianát, akik a Nap, ill. Hold megtestesítői voltak. Az Egyiptomi Khonsu egy bárkával hajózott keresztül az égen. A Holdra utalva legendákat költött, ami őt a mágia istenségévé tette. A Védákban, India vallásában Soma a Hold isten, a bolygók ura, de ugyanezzel a névvel illették az istenek italát is. Indiában a Hold testesítette meg a férfi istenséget, ahogy az ókori sémi hagyományokban is. A Nap Arab neve (Shamsz) nőnemű. A pogány Arabok a Napra, mint istennőre, a Holdra, pedig mint istenre tekintettek.

A Napot, a Holdat és az öt másik égitestet a későbbiekben összekapcsolták, ahol mindegyiket a rá jellemző tulajdonságokkal ruházták fel. Ezek együtt egy családot alkottak. A szoláris mítosz népszerű volt, sokáig tartotta magát és sok más mítosszal, kultusszal keveredett. A késői Római vallásban a Nap Apolló a nap, világosság, férfiúi szépség istenének történetében bukkan fel. Apolló Diána, a hold istennő ikertestvére. Az ókori Egyiptomban, Hórusz, a sólyomszemű mítoszában szintén előjön, vagy látjuk Ra történeteiben, ahol a mindent látó szemet, ami sas, vagy sólyomszem, a Nap átható jelenségével azonosították. A Nílus kultusza tovább éltette a napistent, ami egy sor Íziszről és Oziriszről szóló legendában megjelenik. Ezeket ketten a Nappal és a Holddal azonosították. Babilonban a Nap neve Shamash (Arabul Shamsz), a napisten magasztosságát jelzi. Ez a Sumér kultúrában Babbarnak felelt meg, míg a Rig-Vega-ban említett Surya (nap), a perzsa Mithra kultuszban, szintén a nap dicsőségét hirdette.

Az öt égitest közül a Vénusz, esthajnalcsillag, ihlette meg legmélyebben az asztro- mitológiát. Van férfi és női alakja. Az Ézsaiás könyvének 14:12 versében ez áll: „Miként estél alá az égről fényes csillag, ó Lucifer, hajnal fia!? Levágattál a földre, aki népeken tapostál!” A sorokban hajnalcsillag szerepel, de ez egy utalás Babilon királyára. A Keresztény Egyházak alapító atyjai Lucifert Sátánra változtatták, de vannak Bibliák, ahol mindkét nevet elhagyták. A Merkúr nem szembetűnő, ezért azt a csillagcsalád gyermekének tartották. A két szülő a Nap és a Hold volt, de szerepelt olyan változatban is, hogy a Nap, ill. Hold volt az atya és Vénusz az anya. A Föld pályáján kívül eső három égitest közül a Jupiter a legfeltűnőbb. Valóban, a Nap és Hold után ez a legtündöklőbb égitest az égen. A jó szerencsét társították hozzá. Ha a Nap és Hold nem szerepelt a mítoszban, akkor a Jupitert tekintették a bolygók szülőatyjának. A hozzá intézett ima felért a Naphoz intézett imáéval, gyakran egy imában ez a kettő keveredett. A Mars és Szaturnusz két rosszindulatú égitest, ahogy erről korábban már volt szó. Féltek az ezekben rejlő gonosztól, félrevezetéstől. A pogányok panteonjában imádkoztak jóhoz és rosszhoz egyaránt, egyiket imádatból, a másikat félelemből.

A hét napjait az említett hét égitestről nevezték el. Ha ezeket megfelelő sorba tesszük, akkor ezek a fölhöz való távolságuk szerint illeszkednek egy rendbe, a következők szerint:

Bolygó Istenség, ami megtestesíti A hét napjai változó sorrendben
Hold Diana Vasárnap
Merkúr Markúr Kedd
Vénusz Vénusz Csütörtök
Nap Apolló Péntek
Mars Mars Hétfő
Jupiter Jupiter Szerda
Szaturnusz Szaturnusz Szombat

Ezt a váltakozó sorrendet egy körbe kapcsolták össze. A hét pedig önmagában is mitikus szám.

A természeti-, égitest-, hős-, elvont jelenségek-, stb. kultuszai és ezek keveredése hozta létre azt a hiedelem és babona világot, melyet a legősibb időkben őt bálvány képviselt. Wadd, Suwa, Yaghuth, és Naszr, amint az a 3. pontban ismertettük.
A vallási felfogásban, Noé idejében követték ezeket a hamis istenségeket és a hozzájuk kapcsolódó hiedelmeket a legintenzívebben. Ha Wadd és Suwa férfit és nőt jelentettek, ez magában rejti az ember önimádatának tényét Allahhal szemben. Jelenthetik ugyanakkor a férfiúi erőt és női szépséget, akkor sem távolodtunk el az előző tényállástól. Annyi bizonyos, hogy a Jupiter-Vénusz párosításban előadott ima nem keveredett a Nap-Hold kettősért mondott imákkal. Egy páros elvonásával ötös csillagcsoportot kaptak, ami önmagában éppúgy mitikus szám, mint a hét és ezt az ötöt tekintették úgy, mintha a teljes csillagcsaládhoz imádkoznának. Így adaptálták a hetet arra az öt bálványra, amiknek neveit ismertettük. Naszr (keselyű, sas, sólyom vagy Hórusz az Egyiptomi mitológiában) szintén beilleszkedhetett a szoláris mítoszba az égitestek kultuszával keveredve. Ezek az asztromitológiai elegyek jól ismertek azok számára, akik ókori vallásokkal foglalkoznak.

Az öt ősi bálványnév nem sorolódik a Mekkai bálványok közé. Ezek a nevek Arábia ősi törzsei után hátrahagyott vésetekből, agyagtáblákba karcolt feliratokból maradtak ránk, akikre hatással voltak a Mezopotámiai (Noé országa) kultuszok. A Mekkai bálványok a Kába kövének környezetében szaporodtak fel. Ezek legnagyobbjai a Lát, Uzza és Manat. Ez utóbbi kultuszát Yathribban (későbbiekben Medina) is követték. Lásd 53:19-20. Ezek mindegyike női istenség volt. Lát a nap kultuszának helyi változatát jelenítette meg, a nap szó maga is nőnemű az arab és sémi nyelvekben. „Lat” feltehetően a görög „Leto”, Apolló, a napisten anyjának neve (Encyclopedia of Islam, I, p. 380). Ha ez igaz, akkor, az ókorban került ez a név dél Arábiából a tömjén karavánút segítségével (34:18) a Mediterrán vidékére. Uzza a Vénuszt testesíti meg. A Manat eredete nem tiszta, de nem lenne csoda, ha az asztrológiával lenne kapcsolatban. A Kába köré sereglett 350 pogány bálvány pontatlanul, de a szoláris év 360 napját volt hivatott képviselni. Ez volt a „modern” pogány felfogás Quraish és a Próféta idejében. Az özönvíz előtti időkben követett öt bálvány kultusza, ha nem is ezeken a neveken, a világ számos részén tovább is fennmaradt.


 

h i r d e t é s