Jó volt "normális" emberekkel lennem, akik nem idézgettek semmilyen könyvből, hogy tetteiket igazolják és nem azért kínáltak meg semmivel, mert Allah (SWT) így parancsolta. Senki sem próbálta meggyőzni a másikat arról, hogy az ő útja az igaz út, a többi pokolba vezet és mindenki azt tette, amit akart.

Erősen gondolkodtam azon, hogy folytassam-e a cikkírást. Az bizonyos, hogy írásaimmal nem változtatok semmit a világ menetén, esetleg csak saját magamat nyugtatom meg azzal, hogy kiírom magamból gondolataimat. A hozzászólásokból látom, hogy van, akinek tetszik, van, aki vitázik, van, aki ellenzi. Ez így normális és ezt ebben a formában kellene megszoknunk.

Bármennyire igyekszem és bármennyi tudás van mögöttem, hangsúlyozom, hogy amit írok, az magánvélemény, hiába idézek Koránt. Mert olyan nincs, hogy az Iszlám ezt, meg azt mondja! Az Iszlám, mint bármi más, emberi agyon keresztül működik, ami minden esetben hozzátesz szubjektív elemeket, függően az agy tartalmától és a környezettől, amiben él. Ez egy nem muszlim „pecás” környezetben teljesen normális beszélgetésekhez vezet, egy muszlim „abnormális” környezetben pedig ellenségeskedés is benne van a pakliban. De így van ez, amikor az agy megrögzötten tele van lebonthatatlan falakkal, amit a tudatlanság tudása épít.

Ha reggel felkelek, elrendezem magam és Istennel beszélem meg napomat. Nem szól közbe asszony, hogy oltsd le a lámpát, hagyj aludni, csinálj kávét stb. Majd, ha kimegyek futni egy órát, Istennél vannak gondolataim. Rengeteg új ötletem támad ez alatt és nem utolsó sorban a futás is sokkal könnyebbé válik. Ha végeztem, a gép elé ülök egy kis kuckóban, ahol semmi nem vonja el figyelmemet. Irodalmak, gondolatok és magány. Csodálatos dolog ez. Nincs már hosszú évek óta csesztetés, nyúzás, számonkérés. Csak én vagyok és az inspiráció. Este, ha lefekszem, párbeszéd kezdődik a napomról Istennel. Mit rontottam el, hogy tehetem jóvá és mit tegyek holnap? Nincs hisztéria, kérdések özöne, nem tartozom magyarázattal senkinek, csak Neki! Ebben élek és dolgozom, ennek termékeit osztom meg.

Öregszem. Onnan veszem észre, hogy egyre kevesebbet beszélek és egyre többet hallgatok. Amikor az ember fiatalabb, fűti a dominancia vágy, hogy véleményével, kiállásával mások fölé kerekedjen. Nekem már nincs ki fölé kerekedjek. Hallgatom a sok beszédet és látom, hogy a világ mennyire idegenné válik számomra. Ezután a világ után futni már nem érdemes. Így hátra maradok a pecásokkal és akkor nyitom ki a szájamat, ha kérdeznek.