Négy éve már listáztuk a legnagyobb tabukat, de most, a rendszerváltás 30 éves évfordulója alkalmával ismét kikértük a sajtós kollégák véleményét. Így 2019 végén aktualizáltuk a listát, hogy kiderüljön, melyek azok a legmakacsabb témák, amelyekről továbbra sem szívesen beszélünk nyilvánosan.

Ankétunkat tizenöt évvel ezelőtt végeztük el először, közéleti véleményformálók és szakemberek megkérdezésével. Érdemes összevetni a korábbi listákat, hogy megtudjuk, azóta érdemben változott-e valami. A 2019-es lista szerint az olyan témák már csak keveseknél ütik ki a biztosítékot, mint pl. Csíksomlyó vallási tartalomtól való kiüresedése, a BBTE magyar tagozata és a Sapientia közötti viszály, Trianon emlegetése vagy az autonómia körüli mantrák és elhallgatások (amelyek az előző listákban megjelentek), viszont nagyon sok témát továbbra is a szőnyeg alatt kellene keresnünk.

A rendszerváltás óta eltelt időszak legfőbb tabui:

1. Közéleti szereplők, egyházi és kulturális személyek '89 előtti szerepvállalása a Securitatéban/besúgói hálózatában

Érzékeny téma, amiről nehéz eldönteni, hogy azért nem beszélünk róla, mert tabu, vagy mert már nem érdekes, kimerült. De az megállapítható, hogy nem hangos az erdélyi magyar sajtó a leleplezésektől. Valószínűleg azért, mert anno az állampárt és a szeku, az elit behálózásában volt érdekelt, az elit pedig hatalmának és/vagy a privilégiumainak a megőrzésében érdekelt – rendszertől függetlenül.
Olyan hatékony (tehát brutális elitváltásra) – mint amilyen 1945-50 között zajlott–, senki sem vágyott 1989-ben. Így aztán, ha pozíciók csak ritkán, de a vagyonok és az érvényesülési lehetőségek annál inkább átmentődtek egyik rendszerből a másikba.

’89 után inkább azok voltak érdekeltek az átvilágításban, akiknek ehhez nem volt eszközük. Akiknek lett volna eszközük (akár az önbevallás által) az átvilágításra vagy annak forszírozására, inkább ellenérdekeltek voltak.

Az már csak spekulálás, hogy arra is megvoltak-e a hatalmi vagy gazdasági eszközeik, hogy kiszorítsák az elitből az átvilágításért küzdőket, illetve hogy azon az áron kooptálják az újakat az elitbe, hogy nem feszegetik ezt a kérdést.

2. Az erdélyi magyarok alkoholhoz való viszonya („ha nem iszol, biztos beteg vagy!")

Mindannyian ismerjük a szállóigét: az értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Ehhez tette hozzá Lackfi János, hogy úgy néz ki, nem csak az értelmiség, de az egész magyar társadalom csak egy utat ismer igazán.

Nem normális az alkoholhoz fűződő viszonya az erdélyi magyarok zömének. Ez abból is látszik, hogy úgy általában az a „normális”, hogy munka után minden nap be kell ülni egy felesre a kollégákkal, vagy hazaérve ki kell nyitni egy hideg sört, vagy tölteni kell egy pohár bort. Anélkül nincs ellazulás, nincs kikapcsolódás. Persze, ez még nem alkoholizmus, csak éppen szuperjó minta a gyereknek: ha mérges vagy, ha boldog vagy, ha szomorú vagy, ha fáradt vagy, ha oldódni akarsz, ha meg akarsz nyugodni – a pia a barátod.

A dühös vagy a panaszkodó embereket gyakran kérdezik meg: iszol te eleget? És közben nem győzünk sopánkodni a mai fiatalokon, a 12-13 éveseken, akik szerint ciki alkohol nélkül bulizni. Akinek még nem esett ki néhány óra az emlékezetéből a binge drinkelt Jaegertől, az gáz. Jaj, és ha kínálnak, nehogy már azt mondd, köszi, te nem szoktál. "Mi a franc, nem vagy te gyógyult alkoholista?!"

3. Intolerancia (szinte minden mássággal szemben: romák, melegek, HIV/AIDS-betegek, pszichés betegek, fogyatékkal élők stb.)

Minden intolerancia egyben félelem is, félelem a másságtól, a változástól, az (ön)kritikától. Ahhoz, hogy kritikusak lehessünk (önmagunkkal szemben is), előbb beszélnünk kell arról, amitől félünk, amihez bátorság kell. Következésképp, ha bátor vagy, toleránsabb is vagy. Az intolerancia ugyanakkor további félelmet szül azokban is, akikkel szemben kirekesztő és elutasító a többség. Minél frusztráltabb vagy bizonytalanabb a társadalom nagy része, annál intoleránsabb. És fordítva: minél inkább tisztában van saját magával, annál nyitottabb.

4. Kritikus hangok elhallgattatása: a kulturális, politikai és helyenként a gazdasági elit bedarálása, kooptálása

Erdély nem hangos a kritikus hangoktól – a frekvenciaszelektivitás egyébként is magasabb felénk, mint általában. A politikum, a magát értelmiséginek tartó réteg nem vevő a kritikára (az igazi értelmiségi igen), erőteljesen érvényesül az „aki mást mond, mint amit én gondolok, az ellenem van” elv.

Azonban nem mondhatjuk azt, hogy a hallgatást megvásárolják, vagy legalábbis nem a szó szoros értelmében. Kényelmesebb hallgatni, a beszélőnek/írónak is jobb elhallgatni (virágzik az öncenzúra), mintsem, hogy utána számon kértként magyarázza, hogy a tolerancia és a píszí nem szorult ki a közbeszédből, ha megmutatjuk az éremnek a másik oldalát is.

Aki azonban megmutatja, számolhat a damnatio memoriae modernkori gyakorlatával – az írott és íratlan formában terjedő szövegeken azonban nem fognak az „emlékezet” elpusztítására használt eszközök.

Beszélni kell azonban arról is, hogy kritikus hangjaink lejárattatódnak. Egyrészt mert a vezető elit nem bírja a kritikát, másrészt mert nincs vitakultúránk, harmadrészt, mert sok arra vonatkozó példa is van, hogy egy-egy széllel szemben megfogalmazott gondolatot a figyelem-felkeltési hév, és nem az érdemi párbeszéd vágya táplál. A demokratikus intézményeink le vannak járatva – ezért is lehet bedarálni embereket.

5. A sajtóban dolgozók kiszolgáltatottsága, alulfizetettsége és megalkuvási készsége

Az erdélyi magyar újságíró kiszolgáltatott és úgy látszik, egy jelentős részének ez rendben van. Gyakran hallható az az érv, hogy a lapnál, tv-nél, rádiónál, az diktál, aki a pénzt adja (vagy, aki a körülményeket biztosítja). Hiszen senki sem hülye azt finanszírozni, hogy a hasábokon őt (is) szívassák, hogy az ő piszkos ügyeit (is) firtassák, vagy keresztbe kérdezzenek tőle (is).

Ameddig a sajtóban dolgozók úgy gondolják, hogy ezen nem lehet változtatni, és nem veszik a bátorságot, hogy csak simán betartsák a saját szakmájuk alapvető követelményeit (objektivitásra törekvés, közszolgálat, témaérzékenység stb.), addig így marad. És az eredmény egy langyos, kiegyensúlyozatlan, bizonyos jelenségek irányába vak és süket, másokat pedig unalomig szajkózó valami, amit bárminek lehet nevezni – csak egészséges zsurnalisztikának nem.

A kérdés most már csak az, hogy azok, akik ezt ez újságírói meghunyászkodást elvárják, miért tűrik ilyen rosszul a kritikát? Miért félnek annyira a bírálattól? És miért tartják annyira fontosnak, hogy az általuk pénzelt sajtótermék a valóság helyett egy ilyen ferde trutyit mutasson? Hiszen állítólag mindannyian a javunkat akarják. A legjavunkat.

Kényelmetlen ügyekről általában lustaságból vagy jól felfogott érdekből nem szokás írni: olajozottan működésbe lép az öncenzúra gyakorlata amikor a közlendő hír vagy vélemény sértené a kiadványt fenntartó természetes vagy jogi személy politikai vagy gazdasági érdekeit.

A legdurvábban a helyi nyilvánosság épült le, ami minden demokratikus berendezkedésnek a gyökere kellene legyen: a megyei lapok eltűntek vagy visszaszorultak, a létrejött rádiók és hírportálok belesimultak a tájba. A Facebook-csoportok nem helyettesítik a helyi ügyekre rálátó, a helyi vezetőket keményen számon kérő újságírókat.

Ezt az olvasók is tudják, meg is írják x számú kommentben. Bértollnokoznak egyet – és ezzel mindenki kiszolgáltatottsága, mindenki részéről le van tudva. Az újságírók többsége ezért továbbra is vagy kényelmes, vagy fél. Ráadásul mindenképp alulfizetett és alulmotivált. Tehát, marad az újságírók morális és anyagi kiszolgáltatottsága, ami maga után vonja az olvasók-hallgatók információs kiszolgáltatottságát.

6. Családon belüli erőszak (nem csak a nőkkel, de a gyerekekkel szemben is), szexuális zaklatás

A családon belüli erőszak, a szexuális zaklatás „tabuizálása” nem specifikusan erdélyi magyar jelenség. Anélkül, hogy túlbecsülném a NEEEM kampány úttörő munkáját, merem állítani, hogy idehaza is leomlóban vannak a falak. A téma egyre inkább jelen van a közbeszédben. Ennek szószólói azt igyekeznek tudatosítani, hogy: a családi, a munkahelyi, az iskolai erőszak nem magánügy.

Ami a jelenség hazai vonatkozását illeti, elsősorban az a kérdés, hogy az agresszió felszámolására indított kampány milyen gyors és mélyreható mentalitásváltást generál közösségünkben? Az erőszak, mint tabu – vagyis a témáról való kényszeredett hallgatás. Ez egyrészt összefügg azzal a tehetetlenséggel, amit az áldozat érez, amikor a hatóságokhoz fordult (hiszen segítség helyett sok esetben további meghurcoltatásra, vagy még rosszabb, az elkövető retorziójára számíthat), ami nem kimondottan kedvező alap a dolgok ki- és megbeszélésére.

Másfelől a szégyentől, a stigmatizálástól való félelem szintén az elhallgatáshoz vezet. A környezete szolidaritás helyett inkább ujjal mutogat az áldozatra. Az esetek többségében azonban a közömbösség, vagy épp a gyávaság, a félelem az, ami miatt a kívülállók nem avatkoznak be és nem veszik pártfogásukba az áldozatot. „Ki tudja, lehet, megérdemelte!” – magyarázzák elsősorban saját passzivitásukat, tehetetlenségüket, az áldozatra hárítva a felelősséget.

Olyan közösségekben, ahol az „asszony verve jó”, az „asszony nem ember”, a „lány nem gyerek” – észjárás nem csak a régi világot felidéző adomákban él, hanem ma is domináns, ott az erőszak legitim problémamegoldó, feszültség-levezető módszer.

Ezeknek áldozatai a legtöbb esetben nők és gyerekek. (Fordított esetben a férfiak elleni atrocitások, még ennél is keményebb tabu…) Egyszóval olyan közösségekben, ahol a férfiasság, az erő és az erőszakosság között nincs világos határ.

Ahol a családban (finoman fogalmazva) alá-fölérendelt viszonyokról beszélünk (nem csak a vidék archaikusabb világában, hanem „jobb házakban”, polgári környezetben is!), ott nem csak az elkövető, hanem az áldozat is rendjén találja a dolgot, hiszen ilyen világban nőtt fel, ez volt a modell. Az áldozat inkább tűri a pofonokat, magát kezdi okolni-gyűlölni miattuk – mintsem közhírré tegye, kitépje magát ebből a közegből, amely talán az egyedüli otthona, vagy munkahelye.

Mert bármilyen közösséggel, „modellel”, mentalitással, „közösségi véleménnyel” való szembefordulás óhatatlanul a magára maradás, a kirekesztettség kockázatával jár, inkább vermeljük tehát a problémát. Ez pedig specifikusan erdélyi magyar jelenség. És akkor még nem is szóltunk a gyerek-verés tabutémájáról. A visszajelzésekből arra lehet következtetni: társadalmunkban nem egyértelmű, hogy a gyermekek testi fenyítése inkább a bűncselekmény kategóriáját meríti ki, nem pedig a hatékony fegyelmezési módszerekét.

7. Magyarországi támogatások

A pénz a legtöbbször tabu. A közpénzből nyújtott támogatásnak viszont nem kellene annak lennie. Még akkor sem, ha egy másik „köz” pénzéről van szó. A nyilvános magyarországi támogatások rendben vannak. Azt, hogy mennyire indokolt egy bizonyos támogatás, lehet vitatni. A közvélemény inkább fogadja el egy-egy kevésbé indokolt projekt támogatását – ha az transzparens –, mint a teljesen indokoltat – ha az mutyiban történik.

A romániai magyar sajtó nem azért nem foglalkozik ezzel a témával, mert nem érdekli, vagy nem tud róla, hanem azért, mert kiszolgáltatott helyzetben volt, van és lesz. De van olyan eset is, amikor a hallgatás, a tabusítás az elvárás a közösség részéről.

8. Az erdélyi magyar LMBTQ-közösség helyzete

A homoszexualitás és a nemi kisebbségek léte, létjogosultságának témája, hangsúlyosabban van jelen a közbeszédben az elmúlt évtizedekhez képest – inkább negatív vonatkozásban. Az erdélyi magyarok többsége számára a homoszexualitás deviancia, s mint ilyen, szégyellnivaló bűn. Ergo bárki, akire ez rábizonyíttatik, vagy hírbe hozzák vele, életre szóló billog lehet számára, a közösség megvetésével kell számolnia.

Hogy a közgondolkodás ilyen vonatkozásban továbbra is ennyire merev (bár a Btk.-ból évekkel ezelőtt törölték a homoszexualitásnak bűncselekményekként való besorolását), annak mindenekelőtt vallási oka van.

Az egyház – tisztelet természetesen a kivételnek – nem segít e mentalitás megváltoztatásában, hiszen itt nem csak a homoszexualitás, hanem a szexualitás is tabutéma. Márpedig az egyháznak meghatározó társadalomformáló szerepe van Erdélyben. Ha a családról szóló referendum körüli felszisszenéseket figyeljük – mert vitáknak nem nevezhetjük – az egyházak inkább erősítették a melegek „körön kívüliségét”.

A társadalom azon rétegeiben, ahol nem perverziónak (jó esetben „gyógyíthatatlan betegségnek”) minősítik, maximum addig mennek el: „nem érdekel, hogy a hálószobában mit csinálnak, de ne legyenek szem előtt”. Magyarán, ne kelljen ezzel a dologgal, és ennek következményeivel (pl. azonos neműek családalapítása) szembenézni, véleményt alkotni, esetleg lelkiismeretünkre hallgatva a fősodorral szembemenni. Feltételezem, hogy sajnos akkor sem, ha közvetlen családtagról van szó.

A kirekesztéstől való félelem pedig sokkal nagyobb az annyira zárt közösség esetén, mint amilyen a miénk. Kutatók szerint a tabu (akár pozitívnak is tekinthető) funkciója, hogy korlátokat vonjon, kirekesszen, mellőzzön, elfedjen olyan dolgokat, amelyek (megalapozott, de rendszerint megalapozatlan) fenyegetést jelenthetnének az egyénekre, vagy egy csoportra. Egyfajta „önvédelmi reflex” – sarkíthatnánk.

Ha ez így igaz, ez valamelyest magyarázat lehet arra, hogy az erdélyi, mint kisebbségi közösség miért nem nyitott más minoritások (például a nemi kisebbségek) és ezek elfogadása iránt – hanem épp ellenkezőleg! Legszívesebben hallani sem akarnánk róluk! Talán úgy is fogalmazhatnánk, a román társadalomba rekedt erdélyi magyarságnak hatványozottabban szüksége van a pozitív, s mint ilyen erőt adó önképre ahhoz, hogy a mindennapi kis identitás-harcait megvívja, ebbe pedig nem fér bele semmi „folt”, amilyennek a saját nemükhöz vonzódó egyének kikiáltattak. (Sajnos ez fordítva nem igaz, a román társadalom sokkal inkább kirekesztő, de annak meglátásom szerint még obskúrusabb gyökerei vannak.)

„Tisztességes keresztény erdélyi magyar ember nem lehet homoszexuális!” – hangzik gyakran a kioktatás. És a „jelek szerint” így is van, hiszen senkinek a „tisztességes magyar emberek” közül mindeddig nem volt bátorsága másságát felvállalni. És mivel ez a magánszférába tartozik, nem is nagyon van közünk hozzá.

A helyzet viszont az, hogy a homoszexualitás „réme” sem kerüli el az erdélyi magyarság kis szigetét, közösségünkben vélhetően pont akkora arányban vannak olyan (értékes, társadalmilag elismert) egyének is, akik a saját nemükhöz vonzódnak, mint bárhol a világon. Csak sokkal frusztráltabban élhetik meg másságukat, ennek minden negatív következményével együtt.

9. Közéleti emberek, politikusok stb. vagyoni helyzete, életmódja, magánélete

Ez két nagyon egyszerű, egymással szoros összefüggésben álló dologgal magyarázható. Nincs erdélyi magyar bulvárlap – azért nincs, mert a politikusaink, celebjeink magánélete nem eléggé izgalmas, illetve nincs elég merítési lehetőség. Vannak, akiknek lehetne vájkálni a jelenükben, a múltjuk azonban szent tehénné avatja őket.

Aki viselt dolgaikról ír, az maga a gonosz ember, pedig a minden politikus életét áthatja a magánélet és a politikai élet közötti konfliktus. Néhány évtizede még az ideák határozták meg a politikát, ma azonban a személyek – így arca van a politikának, ami sokszor épp ezért válik hiteltelenné.

A közösségi oldalak révén azonban egyesek magánéletük „bevetésével” brandelik magukat, önábrázolásuk érdekében szabad betekintést adnak a magánszférájukba – például mintacsaládként pózolnak. Mindemellett úgy gondolom, bármilyen tisztséget vállaló közszereplőnek joga van ahhoz, hogy maga szabja meg azokat a határokat, ahol már megálljt parancsol a csak csámcsogás miatt érdeklődőknek.

10. Az etnikai diskurzus egyeduralkodóvá válása

Nem illik írni arról, hogy hosszútávon miért és hogyan árt az erdélyi magyar közösségnek az, hogy politikai elitje feladta az emberi jogi alapú diskurzust, és kizárólag az etnikai retorikát nyomja. Ez a leghatásosabb eszköz arra, hogy politikailag tehetetlen és köldöknéző polgárokat neveljünk, akiknek zöme nem képes nemhogy szolidarizálni, de még együtt érezni sem más kisebbségek tagjaival.

Pragmatikus együttműködések, egymás ügyeinek felvállalása helyett már csak kétféle viszonyt bírunk kialakítani saját kisebbségeinkkel vagy a mellettünk élőkkel: vagy irigyeljük vagy megvetjük őket. És ebben ki is merül a politikai aktivitásunk.

Demobilizált közösség – kiszolgáltatott, megroppantott gerincű – elitjével pedig nem nagyon lehet egészséges, életrevaló, netalán életvidám közösséget szervezni. Ezen a ponton szerintem kifejezett érdekellentét áll fenn az RMDSZ, mint politikai alakulat és mint társadalomszervező között. Ezt az ellentmondást pedig az etnikai diskurzus folyamatosan eltakarja. Akár tabunak is nevezhetnénk.

A javaslatok alapján felmerült, de a top 10-ből kimaradt további tabuk (a fontossági sorrend alapján):

• A giccset értékként való felmutatás hajlandósága
• A helyi nyilvánosság leépítése (az RMDSZ helyi és országos vezetőinek tevőleges hozzájárulásával)
• Szexualitás – a téma általában
• Nyitottság
• Bátorság
• Jövőkép, közösségi stratégia hiánya
• Magyar politikusok korrupciós ügyei
• Önkritika
• Az erdélyi magyar közösség demobilizáltsága
• Erdélyi magyar tinédzserek alkohol- és drogproblémái
• Egyházak, papok, egyházi vezetők – médiatabu (pl. esetleges szexuális visszaélések)
• Erdélyi magyar iskolák konfliktuskezelése
• Az egyházak politikai és üzleti befolyása
• A "kisebbségi, tehát mindegy" szindróma: adott intézmény, szervezet, cég, tisztség vagy annak betöltője már attól értékes, hogy van, nem attól, hogyan teljesít
• Az erdélyi-magyar politikussal kapcsolatban bármiféle negatívum (amennyiben az illető „a mi emberünk”)
• A román és a magyar párbeszéd kiüresedése
• Oktatás minősége és a tanárok képességei
• Anyaország-kép
• Pénzügyek és női-férfi egyenlőtlenség jövedelem, beosztás, politikai reprezentativitás terén
• Média és politika viszonya
• A gyerekkel való rosszul bánás fogalmának tisztázatlansága
• A szingli lét vállalása
• "Halottakról jót vagy semmit"
• Egyházi vezetők vagyonosodása
• Vegyes házasságok

A tíz témát tartalmazó tabulexikont öt erdélyi újságíró megkérdezésével állítottuk össze: Albert Antal Orsolya (szabadúszó újságíró), Farkas István (Erdélyi Televízió), Szabó Tünde (Átlátszó Erdély), Szász Attila (Marosvásárhelyi Rádió) és Székely Kriszta (Szabadság). A sorrendet a javaslatok alapján szerkesztőségünk állította fel.

transindex.ro