“Az élet – mint oly sokszor – megint felülírta az elképzelt terveket. Eredetileg a műhibaperekről szóló kerekasztal beszélgetés kapcsán szerettem volna megosztani Önökkel pár gondolatot, de amikor ezeket a sorokat írom, éppen kihirdetésre kerül a vészhelyzet… Nem gondolom, hogy bármi más jobban érdekelné most az olvasókat, mint a koronavírus következményei.

Rengeteg barátom, ismerősöm hív fel, állít meg az utcán: tőlem, mint orvostól várva a választ, hogy mi lesz? Mindenkit érint a kérdés, és mindenki másképp reagálja le a helyzetet: ki pánikba esve félti az életét, ki a szeretteiért aggódik, ki a gazdasági helyzet és a hitelek miatt szorong. ki az érettségi és a felvételi vizsgák káosza miatt rémül meg… Azt, hogy mi lesz egy hónap múlva, vagy akár csak az újság megjelenésének az idején, még senki nem tudja.

Ki tudta volna megjósolni 1914-ben, hogy a szarajevói merényletnek milyen következményei lesznek az elkövetkező négy esztendőben? De mi magunk is emlékezhetünk még a 80-as évek pánikjára, amikor az AIDS terjedése miatt az emberiség kipusztulását vizionálták. És bár azóta közel 3 millió ember halt meg a HIV fertőzés következtében, a pánik elült. Úgy is fogalmazhatnánk: megtanultunk vele együtt élni. És félni. Tény, hogy mindezekhez képest a koronavírus járvány lefolyása sokkal könnyebben prognosztizálható. De mivel bárkit érinthet, valamilyen szinten mindenki átgondolja a közeljövőt. És legalább önmagának őszintén bevallja, hogy mitől, és mennyire fél. Ezért engedjék meg, hogy ebben a glosszában én is teljesen őszinte legyek.

​Amennyire lehet, az emberek többsége megpróbálja elkerülni a fertőzésnek még az esélyét is, és eszébe sem jut olyan helyre menni, ahol a koronavírus előfordulhat. Egyetlen társadalmi réteg képez kivételt ez alól: az egészségügyi dolgozók. Nekünk naponta kell betegeket, gyanús eseteket, vagy akár fertőzötteket ellátnunk. És mivel vészhelyzet van, bármelyikünk kötelezhető erre a feladatra, ezekben a hetekben még szabadságra sem mehetünk.
Őszinte sorokat ígértem. Amikor belegondoltam, hogy elsőéves orvostanhallgató lányom is behívható ápolási feladatokra, vagy amikor nekem kellett kijelölnöm azokat a fiatal, lehetőleg gyermektelen sebész kollégát és ápolónőket az osztályomról, akik majd a „vörös zónában”, a frontvonalban fogják ellátni a fertőzött betegeket, megremegett a kezem.

És egy pillanatra elgondolkoztam, hogy valóban jól döntöttünk, amikor ezt a hivatást választottuk 18 éves korunkban?

És most arra kérem Önt, kedves Olvasó, hogy ennél a sornál tegye őszintén a szívére a kezét, és válaszoljon önmagának: vállalná a fertőzött betegek kezelését, ápolását, akár csak egy napra is? Kockáztatná a saját, vagy akár a családja egészségét? Ha igen, akkor örömmel várjuk önkéntes segítőként... De ha nem, akkor kérem, hogy ebben a percben egy jelképes, elismerő főbiccentéssel adózzon az egészségügyben dolgozók áldozata előtt.”

Prof. Dr. Oláh Attila

infogyor.hu