Ennek ékes példája, hogy amikor a miniszterelnök vagy valamelyik kormánytag Brüsszelbe, esetleg Strasbourgba utazik tárgyalni, akkor azt valamilyen harcként, küzdelemként tálalják. Pedig a helyzet rendkívül abszurd, hiszen saját szövetségeseivel nem szokott permanens háborút folytatni. Kivétel persze akad: Magyarország. Bezzeg, amikor Szijjártó Péter Moszkvába repül, soha sem harcról vagy küzdelemről szólnak a híradások. - írja a Szegedi Kattintós

Külső szemlélő számára teljesen értelmezhetetlen ország lettünk. Az EU és a NATO tagjaiként rendszeresen úgy kerülünk be a nemzetközi hírfolyamba, mint egy súlytalan, kicsi ország, amely rendszeresen akadályozza e két szövetségi rendszer döntéshozatalait, ugyanakkor meglehetősen szívélyes viszonyt ápol azzal az Oroszországgal, amely saját bevallása szerint is harcban áll az Európai Unióval és a NATO-val. Ami ennél is furcsább lehet egy külföldi számára, hogy ez a politika meglehetősen népszerű idehaza, hiszen a hazai választók jelentős része egyetért az Orbán-kormány külpolitikai irányvonalával.

Valójában úgy viselkedik Orbán Viktor a szövetségeseivel, mint egy rosszcsont óvodás, aki minden társa kakaós csigájába beleharap azalatt, amíg ők az ebéd utáni szunyát nyomják. Orbán így nem csak azt demonstrálja, hogy bármikor megtréfálhatja a társait, de azt is, hogy el tudja sumákolni a kötelező délutáni alvást is. Nem csoda, hogy a magyar kormányfőről jóval többet cikkezik a nemzetközi sajtó, mint azokról a vezetőkről, akik együttműködnek a társaikkal, és abban érdekeltek, hogy az orosz-ukrán háború alatt is szilárd és egységes maradjon a szövetségük.

Ráadásul Brüsszel nem hajlandó áldását adni azokra a kifizetésekre, melyek úgymond járnak nekünk, így ezekért a pénzekért is háborúzni kell pártunknak és kormányunknak.

Orbán mindig imádta a harcias retorikát, akár külpolitikáról, akár a hazai ellenzékről vagy célba vett társadalmi csoportokról van szó. Most azonban már ott tartunk, hogy folyamatos háborúban állunk Brüsszellel, így amikor az uniós központba utazik a kormányfő, akkor automatikusan háborús kifejezésekre ragadtatja magát. Az uniós pénzekért ebben a felfogásban csatát kell vívni, az oroszokat sújtó szankciók feloldásáért pedig meg kell küzdeni. Ami a leginkább szembeötlő, hogy ezt a szemléletet már a magyar sajtó is átvette, vagyis ezt a harcias retorikát többnyire már azok a médiumok is átvették, melyek amúgy nem számítanak kormánypártinak.

Ezzel az a baj, hogy a magyar lakosság lassan kezdi elfogadni ezt a felállást, vagyis Brüsszel lett a gonosz fővárosa, melyet minden egyes diplomáciai látogatás alkalmával le kell győzni, netán át kell verni. A Fidesz propagandagépezete felépítette egy olyan sötét hatalmi központ képét, amelyben azon ügyködnek, hogy Magyarországnak minél rosszabb legyen. Ők akarnak ránk erőltetni migránsokat, olyan szankciókat, melyek feltekerik az inflációt, és megdrágítják a felhasznált energiánkat. Ráadásul Brüsszel nem hajlandó áldását adni azokra a kifizetésekre, melyek úgymond járnak nekünk, így ezekért a pénzekért is háborúzni kell pártunknak és kormányunknak.

Az Orbán-rezsim az utóbbi években már a látszatra sem igazán adott, hiszen plakátkampányok és nemzeti konzultációk sokaságával erősítette a magyar lakosságban azt az érzetet, hogy az Európai Unión belül nemhogy barátaink nincsenek, de ott a legádázabb ellenségeink ügyködnek. Ez egy teljesen skizofrén világszemlélet, amit igyekszik normális és logikus reakcióként bemutatni. Csak a magyar embereken múlik, meddig ragaszkodik a többség ennek ellenére az uniós tagságunkhoz. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha sokszor mondod el, hogy a sziúk gonosz harcosok, előbb-utóbb el is fogják hinni, és rettegni kezd tőlük az egész törzsed.” (Szegedi Kattintós)