h i r d e t é s

Nem csak egy egyetem távozik a CEU-val

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam
a- a+

Nem csak egy egyetem távozik a CEU-val

2018. október 30. - 09:57

A Közép-európai Egyetem (CEU) az egyetemem, és most mindörökre elvész. - írja a plakatmagany.transindex.ro.

Illusztráció: Liberálisok

Én a CEU-t tekintem az egyetememnek. Ott voltam egyetemista. Bár az ELTE-re hét évet jártam, és ott is voltak kiváló tanáraim, értek nagyon jó élmények, hozzájárult a fejlődésemhez, hogy ott végeztem, szövődtek ott nagyon fontos barátságaim, de szakmailag és intellektuálisan egészében nem adott annyit, mint a CEU-n töltött egy év. A CEU-n éreztem magam igazából egyetemistának. Szeptembertől júniusig kicseréltek: új kutatási területet találtam magamnak, amin részben azóta is dolgozom, megtanultam, hogy melyek a feltételei annak, hogy az ember tudományosan érvényes állításokat tehessen, és tényleg megtanultam angolul.

A CEU-n egy új világ, új szerzők, új távlatok tárultak fel előttem. A CEU-n egy nemzetközi, multikulturális, interdiszciplináris, soknyelvű közegben éltem, olyan nézőpontokat, tapasztalatokat szereztem, olyan beszélgetéseket folytattam, amikre a CEU nélkül soha nem lett volna lehetőségem. A CEU-n a kis diáklétszám mellett tényleg volt ideje a szakterületükön mind az élvonalat képviselő tanároknak arra, hogy odafigyeljenek ránk, segítsenek nekünk. Valóban kis létszámú szemináriumokon tanultunk rengeteget. A CEU-n megtanultam, milyen iszonyú mennyiségű és folyamatos munkával jár a tudományos pályafutás. Mindezt ösztöndíjjal tehettem, mint a legtöbb kelet-közép-európai diák. Nemcsak a drága tandíjat engedték el, hanem még szerény havi ösztöndíjat is adtak, ami kiegészítette a félállásból származó jövedelmemet (még kollégiumot is biztosítottak, szintén térítésmentesen, de azt inkább másnak ajánlottam fel, mivel budapestiként volt hol laknom).

Már akkor elhatároztam, hogy a CEU-n kell tanulnom, amikor valamikor 2005-2006-ban először bekérezkedtem a könyvtárba. A CEU ugyanis rendelkezésre bocsátotta Magyarországon egyedülálló felszereltségű és naprakész könyvtárát más egyetemek hallgatóinak is (teljesen ingyen). Ez azt is jelentette, hogy a CEU hálózatából bárki hozzáférhetett nemzetközi (és méregdrága) folyóiratokhoz. Ezek mind nélkülözhetetlenek akár egy BA szakdolgozat megírásához is, nemhogy a tudományos munkához. Már nem is emlékszem, melyik könyvet olvastam, de arra igen, hogy a CEU azonnal lenyűgözött: értelmes, szimpatikus fiatalok a világ minden tájáról, leginkább a közös nyelven, angolul, de sokan más nyelveken, legfőképp oroszul, románul, és szerbhorvátul beszélgettek,

VITATKOZTAK EGYMÁSSAL ÉS A PROFESSZOROKKAL. EHHEZ A KÖZÖSSÉGHEZ AKARTAM TARTOZNI.

Egy ilyen minőségű, ilyen távlatú intézménynek, egy ilyen sokszínű, toleráns közösségnek nincs helye Orbán Magyarországán.

A CEU-t olyan magyar ellenzéki értelmiségiek javaslatára alapította Soros György 1991-ben, mint Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre-kormány sajtófőnöke (és akit a Nagy Imre-kormány több tagjával és családjaikkal együtt Snagovban tartottak fogva a forradalom után). A CEU számomra sosem a „Nyugatot” jelentette, hanem azt a Magyarországot, sőt, azt a Kelet-Közép-Európát, ami valóra válhatott volna, ha nem szaggatja szét két világháború, népirtások, és egymást követő gyilkos, zsarnoki rendszerek.

Valamelyik este Polányi Károly néhány levelét olvastam. Különösen a Jászi Oszkárral, fiatalkori mentorával és egyik legjobb barátjával folytatott levelezése volt megrázó. Két örök emigráns, akiknek sosem volt visszaút Magyarországra, és akiket még kényszerű emigrációjuk után három évtizeddel is mélyen foglalkoztatott egykori hazájuk sorsa. És mindketten társadalomtudományi alapművek szerzői. Jászi főműve, A Habsburg-monarchia felbomlása lenyűgöző, lebilincselő könyv. (Nem véletlen, hogy sokat hivatkozott rá a Kínában született, brit-skót családból származó Benedict Anderson, a nacionalizmus-elméleteket megalapozó Elképzelt közösségek szerzője.)

Polányi főműve, az 1944-ben megjelent A nagy átalakulás, a kapitalizmus (a piaci társadalom) belső ellentmondásainak egyik legélesebb elemzése, sőt, a gazdaság abszolutizálásának elvetésén keresztül a marxizmussal szemben is alternatívát kínál, és egyre nagyobb a hatása mind a közgazdaságtanra, mind a szociológiára és politológiára (jellemző, hogy a könyv legújabb angol kiadásának előszavát a közgazdasági Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz írta).

Mindketten az Egyesült Államokban írták könyveiket. Sokan Közép-Kelet-Európa legnagyobb tehetségei közül, legyenek bár természettudósok, társadalomtudósok, művészek, sportolók, mérnökök, vagy „csupán” törekvő, tudatos emberek, akik nem voltak hajlandók beletörődni a kelet-európai kisállami nyomorúságba, előbb Bécsbe, Berlinbe, Párizsba, majd, amikor onnan is menekülni kellett – már, aki még időben kijutott – Nagy-Britanniába, Kanadába és az Egyesült Államokba vándoroltak ki. Ott alkottak, tanítottak, írtak, vállalkoztak, dolgoztak, szerettek, éltek.

1989-1990-ben a szüleink úgy hitték, hogy talán most vége ennek. Nem kell soha senkinek elmenekülnie, nem törnek meg, kárhoztatnak tétlenségre, boldogtalanságra, árulásra senkit. Vége az áporodott szagú diktatúráknak, nem kell többé hősnek lennie ahhoz senkinek, hogy egyenes derékkal élhessen. Kelet-Közép-Európa népei végre élhetnek azzal a lehetőséggel – amit részben saját hibájukon kívül, a nagyhatalmi játszmák következményeképpen, de sajnos saját maguk nacionalista délibábjai miatt is – elszalasztottak a birodalmak felbomlásával járó 1. világháború után. Az elmúlt 28 év mérlege természetesen nem fekete-fehér, de sok örömre nincs okunk. Már 1990-ben is úgy volt, hogy egy Václav Havelre, Göncz Árpádra, Antall Józsefre vagy Lech Wałęsára jutott egy Vladimír Mečiar, egy Jan Olszewski, egy Csurka István vagy egy Ion Iliescu. A volt Jugoszlávia gyilkos háborúba és népirtásokba süllyedt. Mégis, a 2000-es évek elején-közepén úgy tűnt, hogy a rendszerváltások talán tényleg beválthatják ígéretüket. Most úgy látszik, nem így történt. Az EU-tagságnak köszönhetően az egyéni menekülési út sosem volt ilyen könnyű, magyarok százezrei, románok vagy lengyelek milliói mentek el már és mennek el folyamatosan.

ÉN 1982-BEN SZÜLETTEM, EZ A FÉLRESIKERÜLT 28 ÉV AZ ÉN ÉLETEM.

Az elmúlt nyolc évben a hazám fokozatosan tűnt el. Az én Magyarországomat tudatosan felszámolják. Mert egy ország nem egyszerűen egy képzeletbeli határvonalon belüli tereptárgyak és épületek összessége, hanem intézményeké, szakmai és kulturális közösségeké, egy ország mi vagyunk, mindannyian. A Fidesz fokozatosan számol fel mindent, ami nekem fontos, ami nekem a hazámat jelentette – újságokat, színházakat, iskolákat, egyetemeket, klubokat, egyesületeket, alapítványokat, szobrokat, és az ezek teremtette közösségeket – és eltagad, rágalmaz, meghamisít mindent, ami nekem a hazám történelmét jelenti. Orbánék a fél országot kirekesztik a nemzetből.

A CEU Bécsben nem lesz, mert nem lehet az, ami Budapesten. Továbbra is világszínvonalú egyetem lesz – sőt könnyen lehet, hogy még jobb intézmény lesz, hiszen Bécsbe egyszerűbb diákokat és professzorokat igazolni. Bécsben vannak más, a világ élvonalába tartozó egyetemek és főiskolák, az egy teljesen másik pálya. De az a CEU, ami egy sajátos, különleges intézmény, egy sosemvolt, mindig csak lehetőségként létező, de legjobbjaink által mégis képviselt Kelet-Közép-Európát jelentett, és ami hiába volt angol nyelvű, akkor is budapesti és magyar egyetem volt, örökre elvész. A magyarságnak a CEU elüldözése azt is jelenti, hogy nem fognak többé a jövőbeli román, szlovák, szerb és ukrán csúcsértelmiségek ezrei Budapesten tanulni. Márpedig a magyarság negyede-harmada ezekben az országokban él…

Persze a CEU elköltözése csak egy okozat, egy tünet, nem az ok. Egy újabb történelmi esély elherdálásának szimbóluma. Mindnyájunk családtörténeteiben egymást érik a tragédiák, a tettesek és áldozatok (gyakran a személyek azonosak), a kivándoroltak, a politikai, gazdasági okokból képességeiket soha ki nem bontók, és ez így marad a belátható jövőben továbbra is. Az a Kelet-Közép-Európa, amit budapesti, bécsi, prágai, pozsonyi, lembergi, varsói, fiumei vagy éppen bukaresti kávéházakban, progresszív vitakörökben, folyóiratok és napilapok hasábjain valamikor a 20. század elején nemzedékük legkiválóbjai elképzeltek, amiért Magyarországon 1918 és 1956 októberében, Csehszlovákiában 1968 tavaszán, Lengyelországban 1981-ben, és Kelet-Európa-szerte 1989-ben annyian harcoltak, továbbra is megmarad meg nem valósultnak. A mi életünkben már csak azért küzdhetünk, és azért kell küzdenünk, hogy az utánunk következőknek ismét lehetőséggé válhasson.

Szerző: Labanino Rafael/plakatmagany.transindex.ro