"Ne haragudjanak, de annyi pénzem sincs, hogy buszjegyet vegyek."
Az ország egyik legnagyobb, úgymond dinamikusan fejlődő városában is dúl a szegénység. Többségük magára hagyatva próbál túlélni, több kevesebb sikerrel. Az önkormányzat sohasem volt gáláns a nehéz sorsú emberekkel szemben, most sem az. Pedig az éhség nagy úr.
Nemrégen megélt igaz történettel zárom ezt a kis eszmefuttatást, amely ugyanúgy hatástalan, mint bármi, amit eddig lepötyögtettem.
Barátaimmal a járvány ideje alatt is igyekszünk a magunk módján segíteni azoknak, akiknek nem jutott hely az élet napos oldalán. Egy több gyerekes édesanya az egyik külső városrészből többször keresett bennünket, hogy segítsünk.
Elmondása szerint kereste az önkormányzatot, --természetesen? ezt névvel nem vállalja, mert fél, /ez ma Magyarországon "természetes"/--, de senki sem kereste.
Nagyon nehéz körülmények élnek, van amikor a felnőttek nem esznek este, csak jusson egy kevés ennivaló a gyermekeknek. Nem kell többfogásos vacsorára gondolni, kenyér és zsír amiből "fenséges" ételt készítenek.
Mindez vízzel --mert tejre már nem futja--majdnem királyi lakoma.
Természetesen megkerestük, és hosszasan beszélgettünk. A lényeget már leírtam, a nyomor további mélységeinek az érzékeltetésétől most inkább eltekintenék. Szóba hoztuk, hogy be tudna-e jönni az elosztó helyünkre két-három naponta az ennivalóért. Elgörbült a szája, és csak némán nézett ránk. Nem értettük mi történt, miközben eleredtek a könnyei. Majd kibökte, halkan, szégyenlősen: "Ne haragudjanak, de annyi pénzem sincs, hogy buszjegyet vegyek."
Történt mindez Orbán "királyságában", az Úr 2021. esztendejében, valahol Kelet--Magyarországon.
Vajon rendjén van ez így, milyen ország az, amelynek a vezetőiből hiányzik az emberség, az empátia, a társadalom számkivetettjei pedig ezért,páriának érezhetik magukat saját hazájukban. Nekik kell azért szégyellni magukat, hogy örülnek, ha levegőt tudnak még venni?
