Nekünk már csak akkor szóljatok, ha tényleg meguntátok Orbánt, és valóban el akarjátok zavarni!

olvasom Lang Alextől a Sztárklikken, és megértem. Kivált, ha fiatal.

Akkor nem kell feltétlenül tudnia, hogy mit hoztak létre sétálva e hét év alatt, különösen a mostani ciklusban.

Hogy imponáló tüntetési kultúrát teremtettek. Nem a semmiből, hanem annál rosszabb helyzetből.

Hogy ez nem vezet közvetlen politikai változásokhoz, az csak jó.

Akkor már nagyon kritikus helyzetben van egy társadalom, ha az utcáról kell megmozgatni, és ezt a mozgást általában a demonstrálók sem tudják kézben tartani, legtöbbször követni sem.

Ez nem jelenti azt, hogy csendben kell maradni, ha provokálnak.

Talán vigaszt nyújt a következmények nélküliség miatt frusztrálódó tüntetőknek és környezetüknek, ha tudják, honnan indultak.

Nem ők, hanem a tüntetési kultúránk.

Szabó Máté 2008-ban ombudsmanként járt végig munkatársaival rengeteg tüntetést, majd Hajas Barnabás, Halász Zsolt és Lápossy Attila szerzőtársaságában összefoglalta, mit láttak.

Ő például korábban, elméleti emberként is sokat foglalkozott a témával, természetes, hogy messzebbről is indultak: új elem a magyar politikában, hogy 2006 ősze óta politikusaink újra „felfedezték” maguknak a tüntetést mint a politikai nyilvánosság permanens kiegészítő színpadát.

(Tehát nem a civilek! – N. N. P.)

Eddig a tüntetések nem rendelkeztek Magyarországon hosszabb távon ilyen kiemelkedő jelentőséggel a politikában.

Csak átmeneti, eseti fontossággal bírtak.

(Taxisblokád, 1997-es agrártiltakozások, 2002-es választás utáni sorozat.)

Utána a tüntetést más politikai terep váltotta.

2006 óta viszont a tüntetés permanens színterévé vált a politikai konfliktusoknak.

Az ombudsman és munkatársai rögtön ezután fontosnak tartják kiemelni, hogy a tüntetés kommunikációs jellege nem foglalhatja magában a tárgyak és személyek elleni erőszakot.

Sőt: történelmi tapasztalat, írják, hogy a nagyobb sikertelen mobilizációk lefutása után kialakulhatnak a terrorista szubkultúrák (Magyarok Nyilai), az utcai erőszak profijai („kemény mag”), illetve a szervezett radikálisok (Magyar Gárda, Kurucinfó).

Az erőszak és az erőszakkal fenyegetés a politikai, a jogi és sajnos nem újkeletűen, de a kulturális diskurzus részévé válik, teszik hozzá.

Innen indultunk, és ehhez képest most legfeljebb Bayer Zsolt lát erőszakra utaló jeleket, mindenki másnak az Index minapi, a CEU és a civilek védelmében rendezett tüntetésről szóló tudósítása idézhet fel ismerősebb érzéseket:

Ne dobálj! Ne dobálj! 

– skandálják a legfia­­talabb tüntetők a Parlament előtti első sorokban, egymásnak üvöltik, hogy a rendőrök nem tehetnek semmiről és hogy értük is folyik a demonstráció.

S hogy miért tüntetnek középiskolások?

Ezt nem tudom, csak azt, hogy már ők is elkéstek. A Vasárnapi Híreknek nyilatkozott a napokban az U17-es futballválogatott két, már külföldön játszó alapembere, s mindketten azt mondták, hogy az első hónapok kritikusak voltak, mert az edzőikn­­ek rendet kellett tenni a fejükben.

Rendetlenséget vittek magukkal tehát a fejükben, míg a lábukban labdaügyességet.

Történetesen egy dél-angliai középiskolát jobban ismerve el tudom képzelni, mire gondoltak.

Átlagos, jó katolikus gimnázium, nem különbözik magyar megfelelőitől, hanem egyszerűen nincs érintkezési felületük.

A munka diákok közt természetes kultusza – a hétvégeken gyakorolják – és a kreativitás mindenek felettisége adja a kereteket. Nem lehet jó jegyet szerezni azzal, hogy visszamondod, mi volt a regényben, csak azzal, ha továbbgondolod.

De ismétlem, szinte nincs itthonról ismerős mozzanat az iskolai hétköznapokban.

Az ellenkező irányba masírozunk mi most, még ha biztos vagyok is benne, hogy pedagógusok sokasága a lelkiismerete szerint nyitja a gyerekeket a világra, és fordítva.

Például ebben a szellemben tüntetnek diákok és hallgatók hónapok óta a CEU érdekében, előtte ugyanezt tették a Tanítanék felhívására a szabadabb iskolarendszerért.

Tüntetésesztétikai forradalmat hajtottak végre a szellemes táblákkal – elismerés a nyilván ihlető Kétfarkúaknak! –, vagány szlogenekkel, bulira való hajlamukkal.

A tíz évvel ezelőtti tüntetéseket fiatal, ütközetekre kész férfiak dominálták, a mostaniakat összekapaszkodó fiú-lány csapatok.

Belenőnek ők egy rendszerbe, amely folyvást tüntetően lép fel.

Nem közöl, hanem demonstrál.

Gazdasági hatalmát, kulturális hegemóniáját, oktatási világképét, demográfiai akaratát. (Középosztálytól felfelé tessék szíves lenni sokat szülni.)

Nem természetes, hogy aki minderről mást gondol, annak utcára kell mennie, ha azt akarja, hogy találkozzon az övéhez hasonló, szabadságbarát véleményekkel. Jobb volna enélkül, hiszen ez finoman szólva sem a dia­­lógus formája.

De ha nem állnak veled szóba, muszáj némának maradnod? Ha így van, az előző rendszer nem volt más, mint egy több évtizedes mentálhigiéniai tréning.

168ora.hu