Így, ezzel kezdi Thomas Mann a világirodalomnak számomra legcsodálatosabb alkotását (József és testvérei). Az a bizonyos: ha egyet vihetnék magammal! (A másik a Švejk lenne. Aztán Az isteni színjáték, az Odüsszeia. A 22-es csapdája. Maga az Ószövetség. És nem folytatom.)

Félúton áll meg a "Porból lettünk, kővé leszünk – a kövek szerepe a holokauszt emlékezetében" című publicisztika meg nem nevezett szerzője a Narancsban, mely írásban Dobray György "Kövek" című dokumentumfilmjét mutaja be.

Abból a kétségtelenül igaz megállapításból kiindulva, hogy, mivel a túlélők lassan mind távoznak a körünkből, az emlékezet fenntartása személyes beszámolókkal hamarosan már nem, csak emlékművekkel, más dokumentált módokon, és többek közt sírkövekkel lesz lehetséges.

Nem a filmmel szeretnék foglalkozni – két párhuzamosan futó történet –, melyben hangsúlyos szerepet játszanak a kövek. Mert a filmet meg kell nézni!

A kövekről lesz szó, mint ahogy a cikk is erre fókuszál.

A kövekről, melyek – helyes a megállapítás – fontos szerepet játszanak a zsidó temetkezési, ennek folytán kegyeleti szokásokban. Virágok helyett, melyek elhervadnak, az öröklétet szimbolizáló kavicsot teszünk a sírra. Mely a szerző szerint a halálban való egyenlőséget is jelképezi.

Kavicsot, melynek, hasonló, az öröklétet szimbolizáló jelentéstartalommal más zsidó ceremóniákon, például esküvőkön is szerepe van.

Mindezt nem vitatom. De ne álljunk meg félúton!

Az ateista számára, aki szabadabban elmélkedhet e dolgok felől, a zsidó vallási előírások zöme, ha nem valamenyi, ennél póriasabb eredetre vezethető vissza: szükségszerű szabályokról beszélünk, melyek a maguk korában a közösség fennmaradását, egészségügyi-, higiénés-, szociális biztonságát szolgálták az adott sivatagi környezetben, az adott éghajlati viszonyok közt. Megspékelve ősi pogány szertartások (Tavaszünnep és társai) hagyományaival.

A tisztálkodás rituálissá vált előírásai, a körülmetélés, a tejes (könnyebben romló) és húsos ételek külön tartása, bizonyos nehezebben emészthető húsféleségek fogyasztásának tilalma, a vérfertőzés tilalma: ezek nyilvánvalóan közegészségügyi szabályok.

A ne lopj, ne paráználkodj, ne kívánd meg másnak a feleségét – a közösség szociális békéje fenntartásának zálogai.

De még az idők során kipává szelidült fejfedő, nőknél a kendő, és a karok, egyéb fedetlenségek eltakarása, nem csak a templomban, hanem a különösen szigorúan az előírásokat betartók számára egész nap: csakúgy, mint az arabok burnusza, a melegtől, a hamszintól, a portól véd.

Nem folytatom!

Ami a kavicsokat illeti, számomra egyételmű, hogy ennek a hagyománynak az eredete (mely aztán a sírkőállítás általános szokásává vált), messze az Ószövetség előtt, részben kegyeleti, nagyobb részt azonban szintén praktikus okokból keletkezett: kövekkel fedték be az elhunytat, a sírját, hogy ragadozók ne találhassanak rá, ne tudják kiásni, kikaparni.

Az állatvilágban is ismert gyakorlat ez, a tigris, a leopárd álcázással: kövekkel, ágakkal rejti el és teszi hozzáférhetetlenné a zsákmányát.

E szabályok, melyek részletekbe menően előírták (és a hívők számára mind a mai napig előírják) a köznapi viselkedési normákat, a vallási előírások teljes szigorával előírt utasításokká (zseniális húzással) azért váltak, hogy a betartatásuk könnyebb legyen.

Nem gondolom, hogy ezzel a gondolatmenettel elértem az út végére. De egy fövenykulisszát félretoltam, egy bugyorral talán lejjebb jutottam.