h i r d e t é s

Marx és a "keleti kérdés"

Olvasási idő
7perc
Eddig olvastam
a- a+

Marx és a "keleti kérdés"

2022. december 06. - 06:49

Gyalázatos, hitvány, semmirekellő... Az orosz cárizmus igazán nem volt Marx Károly szíve csücske. Így amikor kitört a krími háború, a konfliktus teljesen lenyűgözte, és nagyon sajátos módon elemezte.

Forrás: magyardiplo.hu

Karl Marx újságírói tevékenységét az 1853-1858-as években többek között a krími háború, az ezzel kapcsolatos nagyhatalmi külpolitika, illetve hatása Nagy-Britannia belpolitikájára uralta. Különösen figyelemre méltóak voltak a Szevasztopol ostroma során a katonai taktikáról és stratégiáról írt elemzései.

A háború iránti felfokozott érdeklődés ma már nehezen érthető. Ebből napjainkra legfeljebb Alfred Tennyson „The Charge of the Light Brigade” [A könnyűlovasság támadása] című verse maradt fenn, míg a tényleges katonai hadműveletek, amelyeket a rejtélyes „keleti kérdés” miatt indítottak el az európai világ peremén, és amelyek kevés eredménnyel végződtek, legalább annyira kérdésesnek tűnnek, mint amennyire érdektelenek.

Az európai nagyhatalmak között ez volt az első összecsapás Napóleon 1815-ös végső veresége óta. A napóleoni háborúk széles körű és totális konfliktushoz vezettek, és utána attól tartottak, hogy egy újabb katonai összecsapás nem korlátozódna a Fekete-tenger vidéki harcokra Oroszország, Franciaország és Anglia között, hanem átterjedne az egész kontinensre, és valamennyi nagyhatalmat érintő konfliktussá nőne.

A száműzetésben élő forradalmárok számára ez a lehetőség különlegesen ígéretes volt. A lengyel politikai menekültek vezetője, Adam Jerzy Czartoryski gróf már 1830-ban azt remélte, hogy kitör egy háború a liberális hatalmak, Anglia és Franciaország, illetve a konzervatív hatalom, Oroszország között az Oszmán Birodalomért, amelynek jelenlegi és jövőbeli státusza jelentette az úgynevezett „keleti kérdést”. Úgy vélte, hogy egy ilyen háború Lengyelország felszabadításához vezetne a cári elnyomás alól[1]. Marx osztotta a gróf reményeit a cári Oroszország elleni háború politikai lehetőségeivel kapcsolatban.

1848-49-ben kitartóan forradalmi háborúra szólított fel Oroszország ellen. Nagyrészt a francia forradalom újjáélesztését remélte, amely képes lenne a forradalmi Franciaországot, más európai országok felkelőinek segítségével, szembeállítani az összes többi nagyhatalommal, amelyek az egyesült ellenforradalmi koalíciót testesítették meg.

Marx felfokozott várakozásához képest a krími háború nem hozhatott mást, mint hatalmas csalódást. Franciaországot nem egy forradalmi kormány vezette, hanem III. Napóleon önkényuralmi rendszere , az angol kormány pedig arisztokrata whigekből[2] és mérsékelt konzervatívokból állt. Az ilyen hatalmak nemhogy forradalmi háborúba, de egy nagyszabású konfliktusba sem akarhattak belekezdeni.

Akik a status quo megváltoztatására törekedtek, azok  akartak háborút Oroszországgal

Amikor októberben kitört a háború, Marx bírálta a briteket és a franciákat, amiért nem harcoltak komolyan, hanem inkább, osztrák közvetítéssel, a  megállapodást keresték, ami lényegében garantálta volna Oroszország követeléseit, míg a török szövetségeseket sorsukra hagyták volna a cár kezében. Ő és Engels is makacsul állították, hogy amennyiben a nyugati hatalmak nem terjesztik ki a konfliktust a Fekete-tengeren túlra, akkor a cár messze fölényben lévő seregei megalázó vereséget fognak rájuk mérni. Még 1855 nyarán is, amikor a Szevasztopolt ostromló brit és francia seregek már elfoglalták az erődítmény külső védvonalait, Marx és Engels továbbra is azt hangsúlyozták, hogy Oroszország helyzete és győzelmi kilátásai a jobbak[3].

Bizonyos értelemben Marx üzenetei összhangban voltak az angol közvélemény általános hangulatával. A brit expedíciós erők inkompetens krími bevetése Londonban parlamenti vizsgálatot és a kormány lemondását váltotta ki. A következő kormány megígérte a háború hatékonyabb folytatását és tartotta is a szavát: az ostromlott Szevasztopol 1855 októberében elesett; az oroszok a következő évben békét kértek.

Ezen a ponton Marx állásfoglalása eltért a britek többségének véleményétől. Egyre inkább meggyőződött arról, hogy Őfelsége kormányának külpolitikája mögött egy botrány húzódik meg: a whigeket vezető Lord Palmerston miniszterelnök szerinte valójában a cár fizetett ügynöke volt. A parlamenti dokumentumok hosszas tanulmányozása után Marx megállapította, hogy Lord Palmerston Oroszország ügynökeként végzett tevékenysége legalább negyedszázados múltra tekint vissza, és hogy már korábbi miniszteri megbízatásai idején is olyan politikát folytatott, amely szembe ment Oroszország ellenfeleinek érdekeivel, szerte a világon, Lengyelországtól Afganisztánig. A British Museumban található régi iratokat olvasva arra a következtetésre jutott, hogy Palmerston nem az első nagy formátumú áruló, és hogy a whig politikusok orosz megvesztegetése már több mint egy évszázada folyik. Ezeket a vádakat egy tizenkét részes cikksorozatban fejtette ki, amelyet 1856-57-ben két újság, egy sheffieldi és egy londoni – mind a kettőt The Free Press-nek hívták – tett közzé. Halála után ezeket a cikkeket, amelyek csak egy hosszabb, befejezetlen mű töredékei voltak, lánya, Eleanor összegyűjtötte, és The Secret History of Diplomacy in the Eighthteenth Century (A diplomácia titkos története a tizennyolcadik században) címmel újra kiadta[4].

Az 1848-as forradalom előtt és alatt is Marx felfogásában központi szerepet játszott az oroszellenes állásfoglalás. A radikális változást akarók, akik a status quo felborítására törekedtek, háborút akartak Oroszországgal. Amikor a „keleti kérdés” körüli feszültségek rohamosan kiéleződtek, akkor Marx felkérésére 1853 áprilisában Engels ezt az érvelést fejtette ki az amerikai olvasók számára: 1789 óta „az európai kontinensen valójában csak két hatalom van: az abszolutizmust képviselő Oroszország, és a forradalmi demokrácia. (...) Ha Oroszország bekebelezi Törökországot, ereje a másfélszeresére nő, és az egész koalícióban lévő Európa felett is uralkodni fog. Egy ilyen esemény leírhatatlan szerencsétlenség lenne a forradalom ügye számára. A török függetlenség fenntartása vagy – mivel az Oszmán Birodalom lehetséges felbomlása bármikor bekövetkezhet – Oroszország annexiós terveinek kudarca rendkívül fontos kérdés, amelyben a forradalmi demokrácia és Anglia érdekei szorosan összekapcsolódnak[5].”

A filozófus fenntartás nélkül elfogadta azt az elméletet, hogy Palmerston orosz ügynök volt

Marx számára az Oroszországgal szembeni fellépés és ezért az Oszmán Birodalom megőrzése volt a legfontosabb cél, amely még forradalmi szimpátiáját is háttérbe szorította. Amikor 1854 elején Aitólia és Epirusz görög nyelvű lakosai fellázadtak a török uralom ellen, Marx a felkelőket „hegyi rablóknak” nevezte, akiknek a mozgalma csupán az „orosz intrikák” eredménye, amelyet a „moszkovita megbízottak” irányítottak – figyelemre méltó kijelentés a Kommunista Kiáltvány szerzőjétől, aki azt hirdette, hogy a kommunisták minden forradalmi mozgalmat támogatnak. Marx elutasította az Oszmán Birodalom reformjára tett angol liberális javaslatokat is, amelyek a keresztények és muzulmánok közötti egyenlőséget és egy világi állam létrehozását célozták. Véleménye szerint ezek csupán fantáziadús és megvalósíthatatlan felhívások voltak.

Míg Marx Oroszországgal szembeni ellenséges magatartása összhangban volt mind az angol politikusok, mind a száműzetésben a kontinensen élők által képviselt állásponttal, addig az a meggyőződése, hogy Lord Palmerston cári ügynök, kifejezetten sajátos volt. Palmerston hazafias hírnevét mindenki elismerte, és általában is úgy emlegették, mint „a legangolabb minisztert”. Hazafiasságából következően támogatta a kontinentális Európa alkotmányos és liberális kormányait, valamint ismert volt az akkoriban őt egyébként is jellemző erős elkötelezettsége Oroszország hatalmának korlátozására. A krími háború idején a hivatalban lévő miniszterek közül Palmerston támogatta a leginkább a határozott intézkedéseket, sőt, fontolgatta még a háború kiterjesztését is, ahogyan azt maga Marx is akarta.

A Palmerston árulásával kapcsolatos vádak nem találtak kedvező fogadtatásra. Engels diszkréten hallgatott, de Ferdinand Lassalle, Marx egyetlen még Poroszországban maradt politikai elvtársa, nyíltan kifejezte kételkedését. Miután elolvasta Marx bizonyítékait, elmondta mentorának, hogy a whig államférfi Angliában a háborús párt elkötelezett támogatója volt: „Az általam ismert diplomaták, akik tíz-tizenöt éve kapcsolatban állnak [Palmerstonnal], a legkevésbé sem gyanúsítják őt korrupcióval, és valóban oroszellenesnek tartják[6].”

Marx általában nem volt híve az összeesküvés-elméleteknek, Palmerston orosz ügynök létét mégis fenntartás nélkül elfogadta. Elolvasott sok hivatalos dokumentumot, a parlamenti vitákról szóló jelentéseket, a The Times összes napi számát és a British Museum olvasótermében talált 18. századi megsárgult politikai röpiratokat. És ezekre, illetve a társadalmi osztályokról és a politikai hatalomról szóló elméletére támaszkodva, másrészt az adott reakciós korszak körülményeit figyelembe véve jutott el eddig a következtetésig.

Úgy látta, hogy a felvilágosodás hatása alatt a nagybirtokosok, akiket az Egyesült Királyságot kormányzó két frakció egyikének tekintett, úgy tettek, mintha a nép barátai lennének, miközben reakciós törvényeket hoztak. A whigek ugyanezt a képmutatást és elvtelenséget mutatták a külügyekben is. Nem is lehetett másképp, tekintve, hogy osztályhelyzetük szerint nagybirtokosok voltak, akik egy polgári, kapitalista társadalmat irányítottak. Marx e csoport vezetőjét képmutató árulónak látta, aki hazafiságáról híres, de valójában a cártól kapta az utasításokat.

 

A szerző Jonathan Sperber történész. A cikk részlet a Karl Marx, homme du XIXe siècle [Marx Károly, a XIX. század szülötte] című könyvből. Piranha, Párizs, 2017. a könyvből.

Fordította: Morva Judit / magyardiplo.hu

 


[1] Hans-Henning Hahn: Aussenpolitik in der Emigration. Die Exildiplomatie Adam Jerzy Czartoryskis 1830-1840.[Külpolitika az emigrációban. Adam Jerzy Czartoryski diplomáciája a száműzetésben 1830-1840], Oldenbourg Verlag, München, 1978.

[2] A Whig párt liberális, parlamentarista és a királyi abszolutizmussal szemben ellenséges tagjai – a fr. szerk.

[3] Marx-Engels-Gesamtausgabe (MEGA), Akademie Verlag, 1981.

[4] Vö. MEGA uo.

[5] The real issue in Turkey [Törökország valódi problémája], New York Daily Tribune, 1853. április 12.

[6] Correspondance Marx-Lassalle, 1848-1864 [Marx-Lassalle levelezés, 1848-1864]. Presses universitaires de France, Párizs, 1977.

Kommentelne? Kattintson ide!

h i r d e t é s

Clicky