Míg a rettenetes orbánista korrupcióra megnyugtató válasznak fogadjuk el a maffia politikai szóvivőinek primitív trollkodását az életünkben és nem lázadunk a magyarok mélységes megalázása ellen, addig a gyerekeink egyetlen lehetősége a civilizált életre az emigráció marad – és aki felismeri ezt, az el is megy. 

Naponta követik egymást a hírek a harmadik világot – pontosabban ennek a törzsi szintjén élő térségeit – közelgető egészségügyi rendszerről, az orosz vidékét idéző falusi szegénységről, a politikai hazudozás és durvaság újabb nemzet- és erkölcsromboló fordulatairól, a kilátástalan kormányzati politikáról, amely trükkök és manipulációk ezrein keresztül tartja sakkban a választók relatív többségét.

Mikor unja már meg ez a többség is?!

Aki egy kicsit is közelebb van a világban zajló valós fejleményekhez és a helyi értékén tudja kezelni a magyar rögvalóságot, az okkal aggódik a jövőnk elvesztegetése miatt. Őrült, felfoghatatlan ütemben gyorsulnak a negyedik ipari forradalomhoz köthető változások nem csak a legnyereségesebb kutatási-fejlesztési és innovációs környezetekben, a legversengőbb automatizálási és mobilitási iparágakban, hanem – egyre inkább érzékelhetően– az emberek mindennapi életében is a közlekedéstől a kiskereskedelmi platformokig.

A még mindig összeszerelő – illetve nyugati tőkén is legfeljebb ezzel exportképes – Magyarország ostoba, cinikus urai azzal áltatják az ignoráns többséget, hogy mi diktáljuk a tempót, a V4-ek (vagy mi az ördög) “Európa gazdasági hajtómotorja” – ami konkrétan nettó hazugság, blöff, kegyetlen tréfa, ahogy tetszik.

A trendek a legrosszabbak

Magyarország konkrétan az EU egyik legelmaradottabb gazdasága, de nem ez a legfőbb baj, hanem az, hogy a trendek a legrosszabbak: GDP/GNI – azaz hozzáadott érték – növelésben, iparszerkezetben, a nemzeti tulajdon jövedelemtermelő képességében (a szolgáltatói szektor magyar kézben lévő része alighanem a legelmaradottabb a nyugati világban!), innovatív tudásban, K+F-ben és ennek alkalmazásaiban, szociális kompetenciákban, a politikai intézményrendszer minőségében stb. Ezek nem vuduszavak, hanem a lemaradásunk valós tényezői.

Az ország átállítása az új típusú tudásra és képzési formákra nemhogy nem váltható ki az etnicista porhintéssel, de ha megtörténne, minden évben csökkenő produktivitással történhetne már csak, mert lassan elfogynak a helyek a jövő munkamegosztásának jövedelmező pozícióiban, és minden, amit a felzárkózás és az abszorpció – azaz az ilyen pozíciók arányos részének elfoglalása – érdekében tennénk, már most megkésett.

Már csak az a kérdés, a kései alkalmazkodás vagy a végső lemaradás lesz a sorsunk: és ha ezek, akkor – gyökeres ellentétben azzal, amit az etnicista propaganda állít – az idegen tőkének való fokozódó kiszolgáltatottság. Ha ezek sem, akkor elfogy a tőke is.

Számtalan statisztika és tanulmány lát erről napvilágot folyamatosan, de ezeket lesöprik a hamisan beállított, egyébként is irreleváns makroadatokkal, amelyek maguk is fogyatkozóban vannak már, de még kitartanak a – nem szakmai – középintelligencia megtévesztésében.

Elképesztő felelőtlenség, nemzetrablás és bitangság viszik a prímet a szomorú, szegény Magyarországon. A trend megfordítása koncentrált, kitartó, önmagában is innovatív munkát kívánna. Nem érzékelem ennek a kulturális, társadalmi, politikai forrásait. Hosszú távra értelemszerűen nem láthatok, de 20-30 évre a relatív (az élvonalhoz mért) folyamatos lemaradásunk borítékolható.

Szerző: Béndek Péter gepnarancs.hu/hafr.blog.hu