hvg.hu: Mikor hallott először születése történetéről?

Vadas Vera: Gyerekkoromban anyukám és apukám a haláltáborbeli „életről" is mesélt.

hvg.hu: Hogy lehetett ebből meséket szőni?

V. V.: Nem zárták magukba a történteket, és az, hogy meséltek róla, őket is segítette a szörnyűségek feldolgozásában, feloldásában. Biztos látta Az élet szép című filmet – én ugyanezt éltem meg. Ahogy anyukám és apukám ezt az egészet tudatosították bennem, nem úgy jött le, mint egy holokauszttörténet. Számukra örök tapasztalat volt, amin keresztülmentek, és nekik valóban ritka happy end lett, hiszen ketten mentek el, és hárman jöttünk haza. Ilyen értelemben érthető volt a boldogságuk. Sikerült legyőzniük a pusztítást, az embertelenséget, a halált.

1944 decemberében deportálták őket az óbudai téglagyárból. Anyu a nővérével került egy vagonba. Apukám minden lehetséges módon kerestette őket a kéthetes, szörnyűségekkel teli úton, ahol minden egyes megállás alkalmával halottak hullottak ki a vagonokból, Végül élve megtalálta őket, és már együtt érkeztek meg Bergen-Belsenbe. Ott voltak ’45 áprilisáig.

Amikor az angol csapatok már nagyon közel voltak a táborhoz, a nácik áthurcolták őket Theresienstadtba, ami 1945 áprilisára már gyűjtőhely volt. Ez volt az utolsó állomás, ahol még tartották magukat a németek. Anyu ott rabkórházba került, 34 kilósan, egy cseh zsidó raborvos keze közé. Ott 2 kiló 40 dekával születtem, ami tulajdonképp normál súly, de hihetetlen történet. Nem lehetett észrevenni a rabok között a terhességét, mert mindenkinek el volt torzulva a teste. Emellett anyunak segítettek is a rabtársai: titkolták, takargatták és védték.

hvg.hu: Akkor sok emberséggel is találkozott a lágerben.

V. V.: Igen! Azt hiszem, másképp nem lehetett volna túlélni. A táborban szült meg, a béke első napján. Május 8-án felszabadult a tábor, és én május 9-én születtem. Így lett a nevem Vera Viktória.

Az, hogy én ott megszülettem, nem az én érdemem. Nem tehetek róla, nem én irányítottam a sorsom.

hvg.hu: Amikor már fel tudta fogni ezt az egészet, mit adott önnek?

V. V.: Mindig úgy éreztem, hogy különleges vagyok – vagy inkább szerencsés –, mert a haláltáborokban nem sok gyerek maradt életben. 16 éves voltam, amikor az Antifasiszta Szövetség kivitt Terezínbe, egy csoport tagjaként, megnézni a lágert. A csoportomból az nők vagy a gyereküket, vagy a férjüket ott vesztették el. Szörnyű élmény volt szembesülnöm azzal, hogy olyan helyen születtem, ahol végig halál aratott. Az egész város egy hatalmas temető… Ez a cseh kisváros mint a szülővárosom gondoskodik arról egész életem során, nap mint nap, hogy ne tudjak megfeledkezni arról, honnan jöttem. 16 évesen a város díszpolgára lettem, és nem mondhatom, hogy büszkeséggel tölt el.

hvg.hu: Egyfajta bűntudat?

V. V.: Kicsit. Valahol bennem volt, hogy ezt meg kell szolgálnom. Valamit nyújtanom kell cserébe azért, hogy ott megszülethettem.

hvg.hu: Ebből jött a zsidó öntudat?

V. V.: Büszke voltam rá, hogy zsidó vagyok, soha nem titkoltam. A szüleim lelkileg megerősödve kerültek ki a koncentrációs táborból, és amikor már felnőtt fejjel megkérdeztem anyámat, hogy tudott erről így beszélni, és olyan meséket mondani nekem, mintha ez a sok szörnyűség, embertelenség nem velük történt volna, nagyon egyszerű választ adott:

fiatalok voltunk, optimisták, erősnek hittük magunkat, és a borzalmak között is arra gondoltunk, hogy ez nem tarthat sokáig, és nem maradhat megtorlatlanul.

hvg.hu: Hogyan szólt egy ilyen mese?

V. V.: A mese alatt azt értem, hogy sztoriztak róla, kifogyhatatlanul. Hogy ment a szerelvény Bergen-Belsenből Theresienstadt felé, légitámadás érte a vonatot, és mindenkit kizavartak a mezőkre. Apu fölfedezte, hogy az egyik vagonban élelmiszer van. Berohant ebbe a vagonba, és boldogan talált rá a becsomagolt kenyerekre, amelyeket az ablakon dobált ki a többieknek. De mire arra került volna a sor, hogy ő is valamihez hozzájusson, rabtársai már szétfutottak, és őrá csak egy SS puskacső meredt, amivel jól megverték.

hvg.hu: Erre ön hogyan reagált?

V. V.: Nagyon szomorú voltam. Beleképzeltem magam, hogy veszélyezteti az életét, vállalja, hogy egy náci lepuffantja, és a kiadogatott kenyeret elvitték, neki egy darab sem maradt. Ugyanakkor nagy büszkeség is volt bennem, hogy apukám ilyen bátor. Mindent megpróbált, hogy terhes felesége valami élelemhez jusson. Éjszaka kilopódzott a havas mezőre, és a tíz körmével vájta ki a fagyott földből a dörrgemüse nevű répát, amiből levest tudtak készíteni. Ez a koszos, földdel átitatott marharépa fejedelmi étel volt számukra. Aztán örült, hogy megúszta a kalandot egy kiadós veréssel, és az SS-katona nem lőtte agyon.

hvg.hu: Mit hoztak magukkal a szülei – egyfajta összegzésként – ebből a szörnyűségből?

V. V.: Azt, hogy az élet szép. És ezt sugallták nekem is. A történetek sora mindig azzal fejeződött be, hogy azon a reggelen, amikor én megszülettem, május 9-én, a rabok ledöntötték a tábor szögesdrót kerítését, és magukhoz ölelték a felszabadító orosz katonákat. Ez a kép, a felszabadulás képe vizuálisan is mindig megjelent előttem. Általában azt kértem a szüleimtől, hogy meséljék el sokszor a végét ennek a történetnek. Ez a kérésem a zsidó vallástól sem áll távol, hiszen mi hátulról előre olvasunk. Ezt a mesét a gyerekeim és unokáim is sokszor hallották.

Sokáig azt mondtam, a történetemet nem akarom közzétenni, mert az ellen fordítható, amiért küzdök, hogy a soát ne feledjük soha. S mondhatják, hogy „akkor az nem is volt olyan rossz, ha ott megszületett, meg még életben maradt! Fel is nőtt, és a szülei megmaradtak!” Sokáig nem akartam erről nyilatkozni, és lelkiismeret-furdalásom volt, hogy megszülettem ott, ahol annyian meghaltak. Persze, mint ahogy egyetlen zsidó család, a miénk sem úszta meg veszteség nélkül. Anyámnak három testvére, apámnak ugyancsak három testvére nem jött vissza, pedig ők is fiatalok és erősek voltak. De az élethez szerencse kell.

hvg.hu: Hogyan reagálnak mások a zsidóságára?

V. V.: Ez inkább a fiatal koromban volt téma, de különbözően. Volt, aki elcsodálkozott, és azt mondta: „Jé, te is zsidó vagy? Pedig olyan rendes ember vagy!” Volt, aki azt mondta: „Na és? Nincs ebben semmi különleges!” És volt, aki csak elhúzta a száját és továbbállt. (nevet)

hvg.hu: Amikor létrehozta a Zsidó Nyári Fesztivált, milyen késztetés állt mögötte?

V. V.: Közgazdászként végeztem, és sokáig dolgoztam az Országos Idegenforgalmi Hivatalban. Részese voltam a Budapesti Tavaszi Fesztivál (BTF) létrehozásának, és állandóan szembetalálkoztam azzal, hogy egyre több zsidó zeneszerző, író, festő, művész életével foglalkozunk. És jött is a gondolat, hogy kellene csinálni egy zsidó fesztivált, amely kifejezetten a zsidó kultúrát mutatja be.

hvg.hu: Mik voltak az első reakciók egy zsidónak elnevezett rendezvényre?

V. V.: A zsidó szó korábban mindig negatív jelzőként jelent meg, halkan, suttogva mondták az emberek – hangosan nem is merték. Amikor óriásplakátokon kiírtuk a kultúra jelzőjeként, mint Zsidó Nyári Fesztivált, először döbbenetet váltott ki. Óvtak, hogy nem kéne csinálni, mert rossz lesz a visszhangja, ha ennyire hangsúlyozzuk. De semmi negatív reakció nem volt.

hvg.hu: Tehát a kultúra és a művészet a híd?

V. V.: Ez a fesztivál nemcsak zsidóknak szól, hanem mindenkinek, aki a kultúrát szereti. Amikor 23 éve elindítottam a Zsidó Nyári Fesztivált, az volt az üzenet, hogy az ezerarcú zsidó kultúrát mutassuk be. Nem a bánatot és a holokauszt szenvedéseit, hanem hogy megmutassuk magunkat az öröm és a kimeríthetetlen kulturális gazdagság oldaláról, ami úgy olvad össze a magyar kultúrával, mint a flódni rétegei.

Amikor a fesztivál megszületett, akkor még önmagában különlegességnek számított, úttörőnek. Ma már van zsidó színház, sóletfesztivál, zsidó filmnapok, sokfajta színes zsidó kulturális esemény, és ezzel párhuzamosan, az izraeli művészet is helyet kapott. A diaszpóra nincs Izrael nélkül, és Izrael sincs a diaszpóra nélkül. Ezért nagyon fontos, hogy a zsidó és az izraeli kultúrát is bemutassuk. Idén a Zsidó Művészeti Napokra a Hegedűs a háztetőn című musical érkezik Izraelből. Magyarországon ezt a művet sokszor, sok helyen bemutatták már, de az izraelieknek más a temperamentumuk, ők a klasszikusból is kortársat csinálnak. Azért, mert ez egy ilyen ország. Fiatal, de lakóinak ötezer éves múltjuk van.

hvg.hu: Tizenhét évig szervezte a Zsidó Nyári Fesztivált, majd azt nyilatkozta, a rendezvény kinőtte a kereteit. 

V. V.: Igen. A fesztivál a gyerekem volt, dédelgettem, felneveltem, útjára engedtem, elengedtem. De mivel szerencsés vagyok – és ezt ugye nem kell bizonygatnom –, az élet új lehetőségeket kínált térben és időben, ezért folytattam a zsidó kultúra ápolását, létrehoztam egy új, fiatalos brandet, a Zsidó Művészeti Napokat (ZsiMü), ami most öt éve indult el. S nagyon jól működik, mert a zsidó kultúra kimeríthetetlen.

hvg.hu: A holokauszt témához új megvilágításból nyúlni nehéz.

V. V.: Valóban nehéz, mert ez egy nagyon érzékeny téma. A világtörténelem legnagyobb népirtásáról van szó. Sokan, sokféleképpen nyúlnak hozzá, és ahogy távolodunk az eseménytől, egyre több forrás nyílik meg, egyre többen tárulkoznak föl. Ezzel egyidejűleg azonban vannak holokauszttagadók is. A megemlékezések új formái jelennek meg a művészet minden ágában. És nekünk egyre hangosabbnak kell lennünk, hogy elnyomjuk a tagadás hangjait.

hvg.hu: Mit tekint az eddigi talán legemlékezetesebb ZsiMü produkciónak?

V. V.: A Defiant Requiemet (Ellenálló Requiem), Verdi gyászmiséjének bemutatását a Vígszínházban 2017-ben. A Defiant Requiem Alapítványt azzal a céllal hívták életre Amerikában, hogy emlékezzenek és emlékeztessenek a terezíni koncentrációs táborban életre hívott énekkara, zenekarra. Tagjai a Requiem betanulásával tartották magukat életben. Rafael Schaechter cseh zsidó zeneszerző és karmester tanította be az ott élő rabokat erre a műre, hogy amikor a vöröskereszt képviselői ellátogatnak a Sonderlagerbe, elénekelhessék nekik mindazt, amit szóban nem mondhatnak el. Ezért lett az előadás címe Ellenálló Requiem.

A produkció közben, egy montázsfilmben az egykori, életben maradt rabok mondják el, hogy a nehéz napi robot után, rettenetes körülmények között, éhezve, szomjazva, meggyötörve, éjszakánként még volt erejük próbálni, sőt, boldoggá tette őket az ének, a zene. Ez jelentette számukra a kapcsolódást egykori civil életükhöz, ez jelentette számukra azt, hogy még élnek. Rafael Schaechtert és az énekkar nagy részét Terezínből az előadás után továbbvitték Auschwitzba, ahol meggyilkolták őket.

hvg.hu: Hol van ön a ZsiMüben? Hol látja magát benne?

V. V.: Három gyerekem van és négy unokám. Hármuk Izraelben, egy Budapesten. Fontos számomra, hogy az örökségüket, a zsidó kultúrát, a zsidó hagyományokat velük együtt ápoljam, erősítsem. A ZsiMü egy összművészeti fesztivál, az ezerarcú zsidó kultúrát hivatott tükrözni. Idén új esttel köszönt be Horgas Eszter, Náray Erika Oscar-díjas dalokkal és sztorikkal érkezik, a Budapest Bár pedig Grecsó Krisztiánnal lép fel.

hvg.hu: Művészettel hatni lehet, és ennek súlya, felelőssége is van.

V. V.: Abban hiszek, hogy foglalkozzunk a művészettel, mutassunk be mindent, ami a zsidó kultúrával széppé tehető, az embereket bűvöljük el, és barátkoztassuk meg mindennel, ami zsidó. A zsidó hagyományt is mutassuk be, de ne direkt módon: ne akarjunk agyat mosni. Hagyjuk az embereket gondolkodni! Jöjjenek rá maguktól, mit miért mondunk és csinálunk.

hvg.hu: Szóval hisz abban, hogy...

V. V.: ...hogy van még feladat.

Szerző: Canjavec Judit / hvg.hu