Svájc már régóta a nyugalom, a rendezettség, a kiváló üzletmenet és a jólét szimbóluma, nem véletlenül nevezték például a prosperáló Libanont a Közel-Kelet Svájcának, mielőtt szét nem dúlta a polgárháború - írja a gepnarancs.hu.

Manapság, amikor ámulva látom egy magyarországi kisváros, Budaörs fejlődését, egyre többször jut eszembe, hogy lehettünk volna Svájc is. A szomszédos Törökbálinton lakva idestova huszonöt év óta kísérem figyelemmel, hogy egy polgármester, aki nem lop, és másokat sem hagy lopni, milyen várost csinált a poros, rendezetlen Budaörsből. Azt hallom, hogy van még ilyen város Magyarországon, Veresegyháza, de erről személyes tapasztalatom nincs.

Annál több Budaörsről. Nem csak arról, ami rögtön szembetűnik, vagyis nem csak a sok körforgalommal dúsított, újjászületett és virágosított utakról, amelyek mentén a ház- és bolttulajdonosok is úgy érezték, hogy a kulturált környezet kötelez, és rendbe hozták házukat, portáljukat. Ha az ember végigmegy a főúton, mintha Ausztriában lenne. És nem csak a főbb utak ilyenek, hanem a legkisebb mellékutcák is. A külcsín mellett személyes tapasztalatom van „belülről” is: a jól szervezett egészségügyi szakrendelésekről; az egynapos sebészetről; az óramű pontossággal működő okmányirodáról (ameddig Orbán nem államosította, mert attól kezdve röpke két év alatt többször is előfordult, hogy ugyanazért az okmányért kétszer is el kellett mennem); az impozáns uszodáról és strandról; a hatalmas kiterjedésű parkszerű játszótérről, ahol külön pálya van a gördeszkásoknak, a focizni kívánóknak, a kosarasoknak, mindenféle játék a kicsiknek, árnyas padok és asztalok a szülőknek és nagyszülőknek, ahol van WC és – kapaszkodjanak! – benne WC-papír. Személyes tapasztalatom van a város kereskedelmi ellátottságáról: ha valamit Budaörsön nem tudok beszerezni, akkor azt Magyarországon már nem is érdemes keresni, legfeljebb külföldön. Ha pénzügyeket akarok intézni, tíz bank közül választhatok.

Személyes tapasztalatom ugyan nincs, de hallok a város közoktatási rendszeréről, ahol a semmiből csináltak rövid idő alatt egy olyan középiskolát, amely bekerült az ország tíz legjobb iskolája közé. Hallok arról, hogy a munkanélküliség harmada az országos átlagnak, és hogy Budaörsön nem foszlott szét a szociális háló.

Ilyen lehetne az egész ország, ha politikusaink zöme nem lopott volna, és másokat sem hagyott volna lopni. A lopás Orbán Viktor maffiaállamában kapcsolt magasabb sebességfokozatba. Amíg a szocik legfeljebb „talicskával” vitték a pénzt, a Fidesz a törvényalkotás „dömperével”. Mert pénz az volt bőven. Sokkal több, mint amennyiből a II. világháború után a Marshall-segély segítségével például Ausztria talpra állt. Ausztria annak idején – mai értékre átszámolva – 8 milliárd dollárt kapott, Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozás és 2015 között 40 milliárd dollárt. Vagyis ötször annyit. Ezzel a töméntelen pénzzel Orbán Viktornak röpke öt év alatt sikerült egy gyorsan szegényedő, élhetetlen országot csinálnia, ahonnan a magyarok százezrével menekülnek – kétszer annyian, mint 1956-ban a szovjet megtorlás elől.

Gondoljuk csak el! Ha nem loptak volna, akkor kétszer annyi autópálya épülhetett volna, és nem kellett volna kitalálni a lopás után megmaradt utak felére egy új kategóriát, a gyorsforgalmi utat. Igaz, akkor Simicska Lajos vagy Orbán Viktor gazdatisztje, Mészáros Lőrinc sem vehetett volna fel milliárdos osztalékokat, amelyek további útja követhetetlen. (Főleg ha a gazdatisztnek olyan szita az emlékezete, hogy egymilliárd forintról meg is feledkezik.) Ha az uniós pénzek felét nem lopják el, akkor rendbe lehetett volna hozni a magyar egészségügyet. Akkor az iskolarendszer nem lezüllött, hanem fejlődött volna. Igaz, akkor a külügyminiszternek se lenne 200 millió forintos dunakeszi vityillója, vagy több százezerbe kerülő zakója. Akkor Orbán Viktor lánya sem járhatott volna 15 millió forintos svájci iskolába, mert a veje sem kereshetett volna milliárdokat olyan köztéri világítás szerelésével, amelyet a versenytársak 100 millióval olcsóbban is vállaltak volna.

De nem csak az uniós pénzeket lopták el, hanem mindent, ami a kezük ügyébe került. Ha Rogán Antal kerületében nem adták volna feleannyiért az ingatlanokat haveroknak vagy visszacsurgatóknak, akkor több pénz mehetett volna a kerületi iskoláknak és orvosi rendelőknek. Igaz, akkor nem lett volna Rogán Antalnak magától növő luxuslakása egy lakóparkban, és nem költhetne többet a család havi rezsijére, mint amennyit keres.

Ha a szerencsejáték milliárdokat fialó koncesszióját nem adták volna oda Orbán Viktor „micsodájának”; ha a dohány-nagykereskedelmi koncessziót nem ajándékozták volna oda a közelieknek tizedannyiért, mint amennyit nem haveri cégek ajánlottak; ha az állami földeket nem játszanák át bagóért a haveroknak; ha a letelepedési kötvények hasznát nem offshore cégek fölöznék le; ha az olcsón vett és drágán adott gázzal nem magáncég üzletelne; ha Orbán fogorvosa nem kapna milliárdos állami támogatást, akkor évente sok-sok milliárd forinttal több pénz lenne az államkasszában. És ezt a pénzt lehetne úgy elkölteni, hogy mindenkinek jó legyen. Ezt hívják közjónak, ami manapság ismeretlen fogalom Orbán tisztikarában, akárcsak „az elavult műveltség”, amit „kiszorított a korszerű műveletlenség” (Böcz Sándor). A közjó fogalmát ma Magyarországon legfeljebb olyan kis szigeteken ismerik, mint Budaörs vagy Veresegyháza.

Persze tudom, hogy a címben megfogalmazott állítás költői túlzás. Svájcnak lenni nem egyszerű, és nem megy néhány év alatt. Több száz éves a lemaradásunk. De ha a sokakra kétségtelenül hatást gyakorló Orbán Viktor karizmatikus erejét arra használta volna, hogy a közjó érdekében a polgári demokrácia felé vezesse népét, ne pedig – egyéni gazdagodása érdekében – vissza a feudalizmusba, akkor Magyarország nem vesztett volna el egy újabb évszázadot. Ekkora bűnt még a magyar történelem legsötétebb figurái sem követtek el a magyar nép ellen, mert még soha nem nyílt ekkora lehetőség a jóra.

Andor Mihály

gepnarancs.hu