Az azonban máris megállapítható, a Smer az erőből politizálás gyakorlatát sikerrel ültette át, s ez tán’ koalíciós partnereinek sincs annyira ellenére.

A koalíció szokatlan, speciális helyzetben van, a két legerősebb párt vezetőjét (volt) kénytelen nélkülözni hosszabb-rövidebb időre. Ettől még „a kormány a helyén van”, s bár kicsit arctalanabbul, de ellátja alapvető államigazgatási feladatait. A kormányzatival szemben sokkal pergősebb és jobban reflektorfényben levő parlamenti munkán azonban látszik, a legerősebb kormánypárt továbbörökítette „haladó hagyományait” az ellenzékkel való együttműködés terén.

Az előző választási ciklusban a kormánypárt és az ellenzék kapcsolata kimondottan rossz volt, ezen nincs mit szépítgetni. A ciklus elején az egyedül kormányzás felelősségéről előadott kötelező táncok gyorsan feledésbe merültek, s a viszonyok hamar eldurvultak. Ebben az arrogáns Pavol Paška házelnök személyes felelőssége sem elhanyagolható, de a helyzet elmérgesedését túlzás lenne csak az ő nyakába varrni, azt sokkalta inkább a rendszer generálta.

Részigazságokat tartalmazó elemzői közhelyek, hogy az erősebb mindent visz; annak az akarata érvényesül, aki több voksot tud mögé tenni; aki ellenzékbe került, az négy évig inkább csak nézője, mint alakítója a történéseknek. Az azonban csak „politikai ésszel” tartható elfogadhatónak, hogy egy javaslatot csak azért kaszáljanak el, mert az ellenzéki. A „józan parasztész” azt diktálná, támogattassék minden olyan javaslat, amely az állampolgárok javát szolgálja, függetlenül attól, mely oldalról került elő. Ahol viszont a pártérdekek érvényesítése a fő szempont, az állampolgárok érdeke gyakorta háttérbe szorul. A Smer nemcsak az ellenzéki, hanem akár a koalíciós javaslatok kiszipolyozásának is nagymestere volt. Az első kormány idején Ján Slota nemzeti jelképek használatáról szóló törvényjavaslata fölé tette oda pirulás nélkül a saját fejlécét, az előző megbízatási időszakban pedig a Híd is gyakorta nehezményezte, hogy a Smer elutasítja, majd bizonyos idő után sajátként megszavazza az ő javaslatait.

Fico és Danko váratlan betegsége miatt a koalíció egy ideig béna kacsa üzemmódban volt, törvényalkotó tevékenységet gyakorlatilag nem folytatott. Az eddigi négy parlamenti ülés így jobbára az ellenzékről szólt, ám javaslatait sorra söpörte le a kormányoldal. S bár az ellenzék híg vagy szakmaiságot nélkülöző javaslatait a szintén ellenzéki Miroslav Beblavý is bírálta, értelemszerűen nem lehetett mind eldobandó közülük. Vétkük gyakran „csak” az volt, hogy nem a kormánypárt háza tájáról jöttek.

Az ellenzéki javaslatok bedarálása ma is folytatódik, miközben ön ezeket a sorokat olvassa. A sokáig titkolt koalíciós szerződés alig enged mozgásteret a képviselőknek a szavazáskor, így, – egy konkrét példán szemléltetve a sokból – még ha be is látná a kormánypárti képviselő, hogy az iskolakerülő gyerek szüleinek visszamenőlegesen kifizetni a családi pótlékot épp a represszív hatást öli ki a törvényből, nem szavazhat a jelenlegi helyzet megváltoztatására. Ebben a szituációban alakulgat az Ellenzéki Tanács (az ellenzéki árnyékkormány helyett). A név csalóka, ugyanis ez csak az SaS-t és az Egyszerű Embereket „tömörítené”. A két párt itt szeretne egyeztetni a benyújtott törvényekről és módosításokról. Az jó, hogy 36 ellenzéki képviselő megegyezik valamiben, a jelenlegi, az előzővel folytonosságot mutató parlamenti kultúra mellett azonban elhanyagolható jelentőségű. A törvénymódosításokat illetően az lenne a hasznos, ha a képviselők, elsősorban a kormánypártiak, Bocskai Istvánnak Bibó István által idézett mondatával „a dolgot őt magát néznék”, nem pedig azt, honnan jön. Ettől jelenleg fényévekre vagyunk.

Szerző: Kocur László / ujszo.com