h i r d e t é s

La Paz szomjan hal a felmelegedéstől. Haldoklanak Bolívia gleccserei

Olvasási idő
15perc
Eddig olvastam

La Paz szomjan hal a felmelegedéstől. Haldoklanak Bolívia gleccserei

2020. szeptember 30. - 10:10

 

A földet sújtó klímaváltozás leginkább szembetűnő jelenségének mutatója, ahogy a gleccserek fogyatkoznak. A trópusi Andokban az olvadás már harminc éve gyorsul, ez megterheli az öntözéses gazdálkodást, az áramtermelést, az ivóvízellátást. Veszélybe kerültek az olyan nagyvárosoknak, mint a bolíviai La Paznak, az erőforrásai.

Az Andean-gleccser Bolíviában - Forrás: magyardiplo.hu

A láthatáron sokezer kis piros pont tömörül: La Paz és a szomszédos, szegények lakta El Alto téglaépületei. Az 5 395 méter magas Chacaltaya a Cordillera Realból emelkedik ki, Bolívia igazgatási fővárosától harminc kilométerre északra. A csúcs alatt mintegy száz méterre a kacskaringós út egy kis üdülőhelyhez vezet az Altiplano, az Andok fennsíkja fölött. A szél zsalugátereket csapkod, az elhagyott épületek valamikor olyanok voltak, mint az alpesi nyaralók. Az itt szokatlan építészeti stílus arra emlékeztet, hogy alig egy évtizede Chacaltaya a világ legmagasabban fekvő síparadicsoma volt. A hajtűkanyaroknak és a sorochenak (hegyi betegség) fittyet hányó, főképpen módos közönség idejárt a déli félteke nyári időszakában (decembertől márciusig): Bolíviában a déli féltekén a tél nagyon száraz időszak, tehát nyáron, az esős évszakban esik a hegyen a hó. Pontosabban, esett a hó…

„Tizenöt méter vastag gleccser volt itt az 1990-es években” – kesereg Edson Ramirez, rámutatva a korábbi sílifteket kiszolgáló rozsdásodó, elgörbült kábelektől átszőtt sziklás hegyoldalra. A Mayor San Andres Egyetem Vízgazdálkodási és Hidraulikai Intézetében vízgazdálkodási mérnökként, gleccserszakértőként dolgozó Ramirez professzor már harminc éve foglalkozik az Andok trópusi égövi gleccsereivel. „2003-ban meghúztuk a vészharangot: 2015-re el fog tűnni a 18 ezer éves gleccser. Nagyon optimista voltam. Valójában az utolsó gleccserek 2009 és 2011 között olvadtak el. Ez rendkívül nyugtalanító” – kesereg a tudós. A hegy a múltból csak az aymara nyelvi jelentését: Chacaltaya – „jéghíd” őrizte meg. 


Forrás: ResearchGate

A Condillera Real gleccserei a területük 37%-át elvesztették

A Cordillera Realon keresztül vezető néhány órás út megtétele után a Huayna Potosí nyugati lejtőjére érünk. A mindenütt látható fekete kövek felmelegszenek a napsütésben, ezzel gyorsítják az olvadási folyamatot: „A gleccser vastagsága számításaink szerint évente két méterrel csökken, és hossza mintegy húsz métert rövidül – pontosítja Edson Ramirez. – Kalkulációnk szerint a Condillera Real gleccserei elvesztették területük 37%-át.” Eközben bolíviaiak milliói függenek ennek vizétől…

Edson Ramirez és Francisco Royas ellátogat egy szerény farmra, szemben a gleccserrel, ahol vízállás-előrejelzési meteorológiai állomás működik; itt mérik a csapadék mennyiségét, a hőmérsékletet, a szél sebességét és irányát. Ezt a mérőállomást a takarékosság érdekében Francisco Ramirez maga tákolta össze: „Egy 3D nyomtatóval, hordókkal és műanyag csövekkel huszonöt eszközt állítottam elő, mindössze 25 000 dollárból. Ha meg kellett volna vásárolnom, csak egyet szerezhettem volna be ennyi pénzért” – veti oda mosolyogva a mérnök.

A hetvenhárom éves Guillermo Aruquipa lámákat, birkákat és teheneket tart. Így látja a fejleményeket: „Amikor 1974-ben letelepedtem itt a családommal, a gleccser egészen a csatornáig ért, odáig, ni” – mutatja ujjával a gleccser peremének korábbi szintjét, sokkal lejjebb, mint ameddig most ér le az alja. „A gleccser kék volt! Most már semmi sem olyan, mint akkor volt.” A hőmérséklet emelkedése módosítja az ökoszisztémát, és a változások nem maradnak el: „Egy csomó olyan hernyó van itt, amilyet korábban sohasem láttunk. A lámáim megeszik őket, és megbetegszenek tőlük.”

A földműves köszönti a látogatókat és sajttal kínálja őket. „Kedvesen fogadnak itt minket, ha megmagyarázzuk, hogy mit csinálunk, és miért tesszük – mondja Ramirez professzor. – Korábban a városiak megjelenését gyanakvóan szemlélő hegylakók, akik a szándékainkról nem voltak jól informálva, tönkretették a tudományos eszközöket.” Az Andok Közösség (CAN) négy országa, Bolívia, Peru, Ecuador és Kolumbia az amerikai fejlesztési bank (Inter-American Development Bank) támogatásával pedagógiai kézikönyvet adott ki, amelyben elmagyarázza tevékenységét. „Most már nem teszik tönkre a parasztok az eszközeinket – mondja Ramirez professzor. – Sőt, egyesek mérőállomásokat, információt kérnek tőlünk, mert nyugtalanok.”

A gleccserek az egész világon csökkennek a „kis jégkorszak” XIX. századi vége óta. Ez a tömeges veszteség az 1970-es évek vége óta felgyorsult, és az Andokban az utóbbi évtizedekben tapasztalt folyamatok példa nélküliek a XVIII. század óta.[1] A regionális olvadás az egyik leggyorsabb a világban a megfigyeltek közül, és az óceánok vízszint-emelkedésének egyik legfontosabb eleme.[2] A gleccserek az elmúlt években tapasztalt drasztikus visszahúzódása egybeesik a 2010 óta tapasztalt szélsőségesen száraz időjárással, és bizonyos értelemben mérsékelte a hosszú és kemény szárazság negatív vízgazdálkodási összhatását. Bolíviában bizonyos gleccserek tömegük kétharmad részét vesztették el vagy még többet is az 1980-as éves óta – húzza alá az UNESCO a kérdésnek szentelt atlaszban, amelyet 2018-ban adtak ki az ENSZ Katowicében (Lengyelország) rendezett klímakonferenciája (CAP 24) alkalmából.[3]


A Chacaltaya-gleccser - Forrás: insideclimatenews.org

„A parasztokra senki sem figyel oda, különösen nem a városi elit”

A dokumentum rögzíti, hogy az hóhatár a XX. században átlag negyvenöt méterrel emelkedett a trópusi Andokban. A XXI. század végére a hőmérséklet kettő-öt fokkal emelkedhet. Venezuela utolsó gleccsere már 2021-ben eltűnhet, és arra számíthatunk, hogy 2050-ben gleccserek csak a régió legmagasabb csúcsain maradnak meg. Még a legkevésbé pánikkeltő előrejelzések szerint is a klímaváltozás előttről fennmaradt utolsó „tanúk” ugyancsak elveszíthetik az évszázad vége előtt tömegük 78-97%-át, pedig normális vízjárás idején La Paz ivóvíz-ellátásának 61%-át ezek biztosítják, szárazság esetén pedig 85%-át. A csúcsidőben, vagyis akkor, amikor az olvadásból származó és a völgy felé áramló víz elkerülhetetlenül a gleccser fogyásából származik, – néha már az 1980-as években is – olyan szintet ért el, amely már csak súlyosbodhat. „A hegyvidéki régió korábban nem tapasztalt változáson ment át” – írja az UNESCO jelentése, párhuzamot vonva a „tiwanaku” (a XI. századig a jelenkori Bolívia területén élt) civilizáció összeomlásával, „amely egybeesett egy jelentős és gyors klímaváltozással”.

„Már az 1990-es években figyelmeztettük a hatóságokat a veszélyre – emlékeztet Edson Ramirez. – De annak idején nem volt az az érzésünk, hogy sürgető a helyzet. Annál kevésbé, hogy a völgyben élő lakosság számára a jelenség rövid ideig tartó vízbőséget hozott…” Még a XXI. század elején is „nagyon nehéz volt meggyőzni az illetékeseket a klíma felmelegedéséről” – sóhajt Magali Garcia. A mezőgazdasági mérnök asszony az UMSA Ideproq nevű intézetében a vegyszeres eljárások hatásával foglalkozó kutató laboratórium vezetője: „Az Andokban élő parasztok látják, mint húzódnak vissza a gleccserek, és azt is észlelik, hogy a felhőzet is csökken. Következésképpen a nap keményebben süt, az eső kisebb körzetekben koncentrálódik, a kipárolgás gyorsabb még akkor is, ha a leeső csapadék mennyisége nagyjából ugyanannyi. A parasztok már mintegy negyed évszázada rájöttek, hogy mi történik, minthogy nap mint nap szembesülnek a klímával. De senki sem hallgatta meg őket, főképpen nem a városi elit.”

A Chacaltaya eltűnése hozzájárult ahhoz, hogy ráébredjenek a valóságra. A valósággal szembesített négy CAN-ország 2012-ben megfogalmazott egy olyan tervezetet, amelynek a trópusi Andok gleccsereinek felgyorsuló visszahúzódását illetően az a feladata, hogy „megerősítse a megfigyelő hálózatot, és olyan adatokat szolgáltasson, amelyek a döntéshozatal alapjául szolgálhatnak.”[4] A gleccsereket immár kamerákkal, szondákkal, drónokkal, (a XVIII. századi Aymara felkelő nevét viselő Túpac Katari kommunikációs cég által szolgáltatott) műholdakkal figyelik. Párhuzamosan a hatóságok és a nem kormányzati szervezetek (NGO) igyekeznek ráébreszteni lakosságot a klímaváltozásnak a vízkészletre gyakorolt hatására.

De már késő... 2017 novembere az elmúlt negyedszázad legsúlyosabb szárazságát hozta Bolíviára. Az El Niño-jelenség (a felszíni vizek hőmérsékletének emelkedése Dél-Amerika csendes-óceáni partjai közelében) 40%-kal csökkentette a csapadék mennyiségét, és az átlagos hőmérsékletet két-három fokkal emelte. Az igaz, hogy a szárazság szakaszai Bolíviában az elmúlt hat év hidrológiai ciklusainak megfelelően ismétlődnek. Ugyanakkor 2016-ban a vízhiány nem csupán Cochabamba, Oruro, Potosí és Sucre helységeket sújtotta, hanem La Paz-El Altot is, amelynek lakosságát nehéz összeszámolni, de meghaladja a kétmilliót.

Idén nem lett vége az egyébként szokásos, áprilistól októberig tartó száraz évszaknak. Októbertől kezdve a vízszolgáltatás gyakran elakad: „Napokon át víz nélkül maradtunk – emlékezik vissza egy városközpontban működő kereskedő. – Nem tudtunk sem mosni, sem főzni”. Cochabamba városában, egészíti ki Magali Garcia agrármérnök az emberek jobban hozzászoktak a szárazsághoz, felkészültebbek, vannak víztartályaik. A parasztok is a legdurvább szárazságot ismerték meg 1983-ban, 1987-ben, 2006-ban… De a paceñók (La Paz lakói) tehetetlenek voltak. 94 barriosban (kerületben), a nagyváros egyharmadában, közte a déli, módosabb városnegyedekben, maximálták 2,9 hektoliterben a felhasználható vízmennyiséget. A vízszolgáltatás akadozása valóságos sokkot okozott a közép- és a felső osztályokban, akik számára korábban természetes volt vízhez jutni: csak ki kellett nyitni a csapot. A lakók üres vödrökkel vándorolnak a városokban. Akinek van rá módja, palackos vizet vásárol. Vidéken lámacsordák pusztulnak szomjan, parasztok mennek tönkre. Az iskolai szünetet több nappal előbbre hozták, minthogy kikapcsolták az iskolákban a vízszolgáltatást. A szomszédos területek közötti szolidaritás jeléül megmozdulásokra került sor, néhol zavargásokra is.

November 21-én Evo Morales elnök a katasztrófát egy földrengéshez hasonlította és meghirdette a szükségállapotot és mozgósította a hadsereget, miközben honfitársait arra szólította, hogy viseljék türelemmel a bajt: „A strukturális megoldásokhoz idő kell”. A vidéki falvakban rekvirálták a vizet. Minthogy ezt az erőforrást sajátjuknak tekintik, ellentételként infrastrukturális beruházásokat követelnek. A szénszállításban elkoszolódott tartálykocsikról kiderült, hogy nem alkalmasak víz szállítására, a megfelelő szállító eszközök egész Bolíviában hiányzanak, az ország kénytelen elfogadni a szomszédos Argentina segítségét. Amikor végre megérkeznek a tartálykocsik, verekedés tör ki a tűréshatárukon túljutott lakók között.

A válság átkerül a politikai térbe: a privatizációt követően Cochabambában már 2000-ben megkétszereződött a víz ára, ez durván megtorolt társadalmi konfliktushoz vezetett – emiatt az Egyesült Államokba menekült Gonzalo Sánchez de Lozada akkori elnököt és egyik miniszterét egy floridai bíróság 2018-ban elítélte.[5] 2006-os megválasztása óta Evo Morales (MAS – Movimiento Al Socialismo [Mozgalom a Szocializmushoz]) visszavonja a privatizációt, és létrehoz egy környezetvédelemmel és vízügyekkel foglalkozó minisztériumot. A többnemzetiségű bolíviai állam új alkotmánya, amelyet 2009-ben népszavazással fogadtak el, a vízhez való hozzájutást alapjognak tekinti, sőt, a népszuverenitás egyik mutatóját látja benne (16. cikk, 373. bekezdés). És Bolívia kezdeményezésére szavazták meg az ENSZ Közgyűlésén, 2010. július 28-án azt a határozatot, amely az egészséges és tiszta ivóvízhez jutást alapjogként ismeri el.[6]

A tudósok igyekeznek megmenteni a lápokat

A 2016-os szárazság idején a főváros déli, módos városnegyedeiből 3-5 000 tüntető vonult fel a kormány ellen. A vízhiány kiélezi a kormány és a fővárosi középosztály közötti ellentétet – akik gyakran bírálják azzal, hogy „csak a szegényekkel és az őslakosokkal foglalkozik”.[7] Hullanak a fejek: a Környezetvédelmi és Vízügyi miniszter asszonyt és három magas beosztású tisztségviselőjét nem egyszerűen elbocsátják, hanem bíróság elé idézik „kötelességmulasztás”, sőt, „az állambiztonság elleni merénylet” vádjával.

2017 februárjában a hatóságok 200 millió dollárt vetnek be a szárazság és a felmelegedés elleni harc céljára. Majd 2019 novemberében Evo Morales elnököt elűzik a hatalomból,[8] így a vízügyi politika legalább olyan zavaros jövő elé néz, mint maga az egész ország: a 2020 májusára tervezett általános választásokat immár szeptemberre tették át.

Az ivóvízügyi hatóság 2016 novembere és 2019 novembere közötti főigazgatója, Víctor Hugo Rico Arancibia arról biztosított, hogy még mindig a posztján van, és a hatóságok levonták a válság tanulságát, olyan mechanizmusokat kialakítva, amelyek lehetővé teszik a kockázatok előzetes felmérését, és szükség esetén „a polgári védelem minden szintjének” (városi, megyei, állami) mozgósítását irányozzák elő. A szárazság menedzselésének tervezete lehetőséget adna arra, hogy „a súlyosbodó válságra válaszul azonosítsák a kijavítandó vagy kialakítandó infrastruktúrákat”. A 2016 és 2019 közötti válság időszakában három új víztározót építettek La Paz körül. Új kutakat ástak El Altóban. Felújították a szennyvízcsatorna-rendszereket, míg az öntözőcsatornák medreit vízhatlanná tették, hogy csökkenjen az elszivárgás.  El Alto 4 kerületében a teljes vízmennyiség korábbi 39,6%-os elfolyási veszteségét 26,5%-ra csökkentették. „Fokoznunk kell azokat a kutatásokat, amelyek a klímaváltozás mechanizmusaihoz való alkalmazkodást szolgálják, és olyan stratégiákat kell kialakítanunk, amelyek a megromlott környezet rehabilitálását célozzák” – mondja Rico Arancibia. Például az elmúlt évtizedek erdőirtásai La Paz megyében csökkentették azoknak a patakoknak a hozamát, amelyek a felszín alatti vízkészletet táplálták.

A későbbi szárazságok még drámaibb méreteket ölthetnek, amikor az ország már nem számíthat többé a gleccserek olvadásából származó vízre – figyelmeztet Edson Ramirez, aki a Tuni víztározóban kalauzolt minket. Ez 1975-ben, a Huayna Potosí gleccser alatt épült, 26 millió köbméter víz tárolására alkalmas, La Paz és El Alto vízellátását szolgálja. „2016-ban az olvadásból származó víz biztosította a tárolóban a megfelelő szintet: magukra bízom annak a katasztrófának az elképzelését, amely a gleccser eltűnése nyomán keletkezik majd” – riogat a mérnök, aki ennek a tározónak a várható élettartamát mintegy hatvan évre becsüli. A többi, La Paz és El Alto ellátására épült tározó nem a gleccserektől függ, csupán a csapadéktól, amely a szomszédos szubtrópusi alföldek felől fújó nedves széllel érkezik, egészíti ki Rico Arancibia, aki a globális hőmérséklet növekedésével összefüggésben egyre erősebb változásokra számít. 2018 és 2019 során özönvízszerű esők csaptak le, áradásokat és földcsuszamlásokat okozva.

Az Andok vidékének tudósai arra törekednek, hogy megvédjék a bodefalokat: ezek magasan fekvő nedves zónák, amelyeket a gleccserek, a hóolvadás valamint az eső és a felszín alatti vizek feltörése tart nedvesen. Ezek a lápos vidékek valóságos természetes szivacsként működnek, gyakran tíz méter mélyek, és képesek az üledék kiszűrésére. Minthogy sérülékeny ökoszisztémát alkotnak, hosszabb távon hajlamosak összébb húzódni az olvadásból eredő víz mennyiségének csökkenése arányában, aminek az a következménye, hogy a földfelület kiszárad és romlik, mindez negatívan érinti a biodiverzitást, és ami még aggasztóbb, csökken ennek az ökoszisztémának a légköri szén-dioxid megkötésére való képessége. „A száraz évszakban a bofedalok végül azt a szerepet fogják betölteni, amelyet a gleccserek” – figyelmeztet Edson Ramirez. Védelmük érdekében az UMSA Intézet a bofedalok környékén még helyenként fennmaradt, Kolumbusz előtti időkből származó csatornákat tanulmányozza. „Ezek az elvezető csatornák alkalmasak arra, hogy megváltoztassák a víz folyási irányát, és így biztosítsák a bodefalon belüli áramlást, vagyis a bodefal önellátását – húzza alá Edson Ramirez. – Azért tanulmányozzuk ezeket a tapasztalatokat, hogy nagyobb méretben reprodukáljuk azokat két-három év múlva.”

Miguel Ángel López és Mauricio Cussi agrármérnökök az UMSA Intézet megbízásából tanulmányozzák a felmelegedés mezőgazdaságra való hatását. Elkísérnek Chojñapata településre, nem messze Achacachi városától. Ezen a négyezer méter tengerszint feletti magasságon egy tucatnyi aymara család műveli meg a hegyoldal talaját a bofedalok felett. „Az itt látható teraszok több mint ezer évesek, és védik a talajt az eróziótól.” A parcellákat felváltva parlagon hagyják, hogy csökkentsék a termőtalaj erejének vesztését. Az agronómusok bemutatják Juan Mamanit. A 70 éves földműves és lámatenyésztő itt született, a feleségével él. Hat gyermekük elment La Pazba, Chilébe vagy Argentínába, hogy ott „csinálják meg az életüket”. Októberben, amikor sok eső esik, „hálát adnak Pachamamának [inka istennő, a Földanya megtestesítője], meséli a paraszt a szomszédos hegyvonulatra mutatva. Háromszor megkerüljük a csúcsot. Térden állva!” Mamani naponta megéli a klimatikus felmelegedést, és nem feltétlenül panaszkodik miatta. „Amikor fiatal voltam, sokkal hidegebb volt. A fagy tönkretette a krumplit. Mintegy húsz éve az idő megváltozott, már nem esik annyi hó, mint régen, és sokkal több mindent lehet termeszteni” – mondja.

Az a paradoxon állt elő, hogy rövidtávon a felmelegedés a mezőgazdák mindennapjainak javulását hozta, mindenféle gumós növényeket termesztenek (krumplit, gumós sarkantyúkát), de babot, borsót, árpát és zabot is. „A városban adjuk el termékeinket” – mondja Mamani. A közösségnek néha még traktor bérlésére is van lehetősége. „Már csak olyan helyen használjuk a huizót (hagyományos kapa) ahová a traktor nem tud bemenni.” A két agrármérnök kimegy az egyik frissen fölásott parcellára, és mintát vesz a széndioxidmaradvány mérése céljából. „A traktor mélyebbre ás, mint a kapa, ezzel kimeríti a termőföldet, és kiszabadítja a szén-dioxidot” – sóhajtanak. Azonnali értelemben előnyös, de közép- és hosszútávon rontja a helyzetet. „Nehezen lehet ezt megmagyarázni a parasztoknak, akik kezdték egy kicsit könnyebben megkeresni a kenyerüket – ismerik el a tudósok. – Mintha azt mondanánk nekik, hagyjanak fel a munkával.”

Fordította: Völgyes Gyöngyvér / magyardiplo.hu

 


[1] Antoine Rabatel, Bernard Francou, Alvaro Soruco és Joice Gomez: Current state of glaciers in the tropical Andes : A multi-century perspective on glacier evolution and climate change [A gleccserek jelenlegi állapota a trópusi Andokban: Sokévszázados perspektíva a gleccserek evolúciójára és az éghajlatváltozásra], The Cryosphere, no 7, Göttingen, 2013. január 22.
[2] Étienne Berthier (és mások): Two decades of glacier mass loss along the Andes [A gleccserek Andok menti tömegvesztésének két évtizede], Nature Geoscience, no 12, London, 2019. szeptember 16.
[3] Tina Schoolmeester és Koen Verbist (szerk.): Atlas de glaciares y aguas andinos: el impacto del retroceso de los glaciares sobre los recursos hídricos [Az Andok gleccsereinek és vizeinek atlasza: a gleccserek visszahúzódásának hatása a vízkészletekre], GRID-Arendal, Unesco, Párizs, 2018. december. [Angolul is hozzáférhető.]
[4] Monitoreo de glaciares tropicales andinos en un contexto de cambio climático [A trópusi andoki gleccserek figyelemmel kísérése az éghajlatváltozással összefüggésben], rapport de l’IHH-UMSA, 2019. május.
[5] Vö. Même la pluie [Még az eső is], Iciar Bollaín filmje, Franciaország, Spanyolország, Mexikó, 2010.
[6] Az ENSZ 2010. július 28-i Közgyűlésének 64/292. határozata.
[7] L. Maëlle Mariette: En Bolivie, sur la route avec l’élite de Santa Cruz [Bolivíában, úton Santa Cruz elitjével], Le Monde diplomatique, 2020. július.
[8] L. Renaud Lambert: En Bolivie, un coup d’État trop facile [Bolívia, egy túl könnyű államcsíny], Le Monde diplomatique, 2019. december.

 

Kommentek

h i r d e t é s