A 2010. utáni Orbán-kormányok kultúrpolitikájáról mondta el a véleményét Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár és a NER korábbi államtitkárai, Hoppál Péter és L. Simon László országgyűlési képviselők, valamint Szőcs Géza miniszterelnöki főtanácsadó a házigazda Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának moderálásával.

Kicsit unalmasra sikeredett a kerekasztal-beszélgetés, amelyből a két költő, a zenész és cirkuszigazgató munkásságáról többet megtudtunk, mint a fülkeforradalom után kibontakozott kultúrforradalom nagy csatáiról és pillanatnyi állásáról. A hallgatóság körében a kulturális élet prominens képviselői hiába figyelték kíváncsian, hogy a tudományos területen folyó hatalmi térfoglalás után merre vágtatnak a győztes hadak a kultúra rónaságán.

A közhelyekkel tarkított hivatalviselői eszmecsere kezdetben a kultúrpolitikusok örök témája, a pénz körül forgott, amelyből a 2010. évi kormányváltás után kevés volt, de aztán később sok lett. Fekete Péter, miközben hangsúlyozta, hogy nem szeretne programot hirdetni, egy újonc bátorságával kijelentette, megváltoztatják a TAO jelenlegi rendszerét, mert "vannak, akik adják a pénzt, vannak, akik élvezik a támogatásokat és vannak, akik visszaélnek vele".

A pénzek fontosságán kívül egy szabványos jobboldali kultúrpolitika körvonalai rajzolódtak ki a Prőhle Gergely kérdéseire adott válaszokból (a fórum "üzeneteit" előre kiosztották a sajtónak). A NER kultúrális politikájának fókuszában alapvetően a reprezentatív színházi, zenei és múzeumi intézmények állnak, a kormányzati támogatások a középosztályt és a felső réteget célozzák meg, a hatalom konzervatív értékeket („örökség”) preferál és paternalista felfogásban közvetíti a fontosnak ítélt tartalmakat. A kultúrpolitika feladata L. Simon szerint az identitás erősítése és egy új kurzus építése.

A borairól ismert egykori írószövetségi tisztviselő nyitott szemlélettel beszélt a generációk közötti kulturális párbeszéd nehézségeiről, a fiatalokat körülvevő új világról, amivel kapcsolatban a moderátor némi éllel megjegyzést tett rá a globalizmus hatásáról. A hallgatóság soraiból pedig valaki provokatív módon tette szóvá, hogy a posztmodern kultúra nem egyeztethető össze a miniszterelnök úr által is preferált keresztény értékrenddel.

Némi hiányérzetet keltett, hogy a kormány éppen ügyeletes és kispadon ülő kultúrpolitikusai nem készítettek leltárt az elmúlt nyolc évről. Nem úgy tűnt, mintha nagyon büszkék lennének az elért eredményekre. Tettek ugyan egy halvány kísérletet, hogy a hazai kulturális életet elhelyezzék a Kárpát-medencében és Európában, de nem beszéltek az intézményrendszer állapotáról és a javakhoz való hozzáférés lehetőségéről. Azt tükrözte a beszélgetés, hogy alulnézetből a NER-nek nincs közművelődési dimenziója, valójában nem beszélhetünk a célokat, intézményeket és eszközöket összefogó tudatos, átfogó kultúrpolitikáról sem. Ami persze az autokratikus hatalmi törekvések felől nézve lehet, hogy nem baj. Nem zárható ki persze, hogy a kerekasztal csak ürügy volt valamilyen új koncepció meghirdetésére, amiről majd csak az eseményen nagy számban megjelent kormányzati médiamunkások tudósításaiból értesülünk.