Alkot, teremt, átalakít a miniszterelnök, keresi a társadalom tűrőképességének határait. Lázasan kutatja, hogy merre és meddig terjesztheti ki egyeduralmát. A törekvéseiben osztoznak régi kollégista társai. A kínai kulturális forradalomra emlékeztető módon a város ellen hergelik a falut. Nehezen beazonosítható tradíciókra és érdekekre hivatkozva sorra lehetetlenítik el, számolják fel a tudomány, a művészetek, a művelődés és a média jelentős intézményeit. Deklarált céljuk a magyar társadalom és kultúra megtisztítása baloldali és liberális befolyásoktól.

Új kurzus épül

A 2018. évi választások után jelen voltunk a Petőfi Irodalmi Múzeum fórumán, amelyről Kultúrforradalom a fülkeforradalom után címmel számoltunk be ezen a portálon. Prőhle Gergely főigazgató invitálta még a részvevőket, hogy személyesen hallják L. Simon László kijelentését, miszerint az újabb választási győzelem után a kultúrpolitika feladata az identitás erősítése és egy új kurzus építése.

Úgy tűnt akkor, hogy a kultúrában utazó NER-politikusok  – a nevezetteken kívül Hoppál Péter, Fekete Péter és Szőcs Géza - nem nagyon voltak büszkék a második Orbán-kormány két ciklusa alatt elért eredményeikre. Kevesen sejthették azonban az eseményen szép számban megjelent jeles intézményvezetők közül, hogy a főigazgató hamarosan bekövetkező menesztése jelzi számukra a kultúrharc kiterjesztését a tágan vett kultúra minden területére. Azóta bölcsebbek lettek, különösen azok, akiket már megcsapott az új kurzus füstje és korma.

A NER működésének karakterét egy ideje kulturális forradalomnak nevezhető lépések határozzák meg. A kutatás-, az alkotás- és szólásszabadság ellen folytatott, az alternatív és kritikai vélemények elnyomására irányuló erőszakos hatalmi akciók jellemző vonása a kulturális örökség permanens rombolása. A járvány idején felgyorsult ez a veszélyes, kóros politikai vendetta és még nem látható a vége. Csak annyi látszik biztosnak, hogy az események hátterében az ország legfőbb vezetői és hozzájuk közel álló, kegyeiket élvező emberek állnak. Az el-, le- és felszámolások az áldozatok megalázásával zajlanak, a kormányhű média közreműködésével és a felelősség hárításával. 

 A kurzus reprezentatív vezetői a családjukban szocialista nevelésben részesültek, kommunista elitképzésben vettek részt, kezdő politikusként liberális értelmiségiek kedvencei voltak és igénybe vették Soros György támogatását. Az idő előrehaladással azonban fokozatosan szembefordultak régi önmagukkal. Ember legyen a talpán, aki ma megmondja, hogy a főméltóságú urak milyen kulturális értékeket vallanak magukénak. Normális magyarázata nincs, hogy mire föl támadják a magyar kultúra hadállásait, amelyeket Brüsszel a legkevésbé sem fenyeget, de még a migránsok sem. Csak azt látjuk, hogy hatalmi számítás és uralkodói szeszély, rideg beavatkozás és térfoglalás, megfélemlítés és gőgös lekezelés hajtja előre a fülkeforradalom hőseit. Mögöttük hűséges szavazóik dübörögnek.

Kétségtelen ugyanis, hogy aktív támogatók és passzív tömegek nélkül nem merték volna megszüntetni a Népszabadságot, elvonni egyetemek és a tudományos akadémia autonómiáját, felszámolni a szabad sajtó internetes fellegvárát és ejtőernyősökkel elfoglalni a színművészeti egyetemet. Az érintetteken kívül gyakran tájékozott emberek sem veszik észre, hogy félművelt törzsi harcosok dáridója zajlik a szemük előtt. Tudni kell pedig mindenkinek, hogy a hatalom szolgálatára szorított kultúra kioldódik a nemzetből.

Számos csatatéren folyik a kultúrharc, amelynek az elmúlt években művészek, tudósok, újságírók, művelődésszervezők, oktatók, kenyér nélkül maradt szellemi foglalkozású emberek estek áldozatul. Tekintettel arra, hogy a kultúra "újratermelése" igen bonyolult, összetett emberi tevékenység révén valósul meg, a teljes kárral majd csak a most felnövő nemzedék fog szembesülni. Nekik kell majd megtaposni a mai kultúrharc irányítóinak és haszonélvezőinek sírját. A kulturális forradalmak helyreállítási szakaszában ugyanis nem szokott elmaradni a bűnök feltárása és a számlák kiegyenlítése sem.

Mindezzel nyilván tisztában vannak azok a fiatalok, akik az Indexnél és a színművészeti egyetemen csoportosan, máshol egyénileg megkezdték az ellenállást. Példájukon elgondolkodhatnak azok az idősebb értelmiségiek, akik egzisztenciájukat, járadékukat, pozíciójukat féltve félrenéznek vagy süketnek tetetik magukat. A karmelita kolostor mellett tartott indexes tüntetésen a Momentum elnöke jogosan tett szemrehányást a magyar értelmiség azon részének, akik hallgatásukkal elősegítik a NER elit- és kultúraellenes dühöngését, a nemzeti kultúra jóvátehetetlen pusztítását.

A "forradalmárok" fényes jövőt ígérnek

Társadalmi funkcióját tekintve a kultúra a folytonosságot, a stabilitást és a kooperációt segíti elő az emberi közösségekben. A felülről vezényelt kulturális forradalom ennek éppen az
ellenkezőjét akarja megvalósítani. Megszakítja a dolgok szerves fejlődését, destabilizálja az intézményeket és szétzilálja az egyének és csoportok közötti együttműködést. A "forradalmárok" a kultúrától legkevésbé érintett társadalmi csoportokból és áruló értelmiségiekből szervezik a táborukat. Pénzzel, ígéretekkel, sérelmek felhánytorgatásával toboroznak támogatókat a kultúra tradicionális intézményei, az alkotó közösségek elleni támadásokhoz.

Hatalmi célok, dicstelen eszközök és személyiségbeli torzulások jellemzik a kultúrharcot. A "forradalmi erők" úgy vernek szét struktúrákat és alkotásokat, műhelyeket és kapcsolatokat, hogy nem hoznak létre helyette valódi értékeket. A hazánkban zajló kulturális forradalom a demokrácia felszámolásának és a diktatúra kiépítésének markáns megnyilvánulása. A folyamat összefüggésbe hozható a magyar társadalom életerejének meggyengülésével, a feltartóztathatatlan demográfiai folyamatokkal, a kivándorlással, a gazdasági versenyképesség csökkenésével, a vidéki településhálózat leépülésével.

A politika művésze szerepben tetszelgő "forradalmi vezetők" mindig fejlődést, sikert, fényes jövőt ígérnek. Azt a múltat tekintik bűnösnek, amelynek maguk is termékei és elutasítanak minden párbeszédet, vitát, alternatív megoldást és gyakorlati megfontolást. Előbb leszabják, majd csak utána mérik a társadalom szövetét, amelyen már folt hátán folt jelzi az önkényes népboldogítók kontár munkáját. A kultúrharc perspektíva nélküli pótcselekvés, út a semmibe.