h i r d e t é s

Krausz Tamás: Az állam és a tőke szorításában – a belorusz helyzetről

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam

Krausz Tamás: Az állam és a tőke szorításában – a belorusz helyzetről

2020. augusztus 19. - 07:31

 

Végre megbukott Lukasenko. A fizikai erőszak által kiváltott népharag elsöpörte őt, akárkik is szervezték vagy nem szervezték az „erkölcsi forradalmat” – ahogyan TGM nevezte az eseményeket.

Aljekszandr Lukasenka, Vlagyimir Puytin és Angela Merkel - Forrás: Facebook

Még az is majdnem mindegy, hogy az elnök csalt vagy nem csalt a választásokon. Hiszen tudjuk, a választásokon úgyszólván mindenhol szoktak csalni, mindig a mérték a kérdéses, amit viszont sohasem tudunk meg. Ha az USA-ban csalnak, akkor majd ők belül elrendezik a dolgot, ha Beloruszban merül fel ugyanaz a probléma, akkor majd elrendezi az USA.

Lukasenkónak persze mennie kell, mert tekintélyuralmi politikai rezsimje már nem jár annyi gazdasági és szociális előnnyel, hogy a – főleg – fiatal nemzedékek lenyeljék a politikai manipuláció és elbutulás régi iskolájának további hatalmi trükkjeit. Inkább jöjjön a munkanélküliség és a fogyasztói társadalom nyugatos illúziója – természetesen a szabadság és demokrácia zászlaja alatt, ahogyan azt jól ismerjük saját történetünkből, és ahogy mindez tükröződik a belorusz ellenzék előzetes politikai programjában, amely tegnap került nyilvánosságra. Az ukrajnai Majdan által ihletett program a „dekommunizációtól” a ruszofóbián át a jogállami privatizációig vezet. Megtudjuk: a jogállam – a privatizáció szabadsága.

A Nyugat velünk van! Hol lenne? Vagyis rögtön megvan az események magyarázatának nyugatos, liberális narratívája. Ezt jól ismerjük, 30 éve… S a végén persze már Orbán is jó…

Minden külső szervezés ellenére, a belorusz népi lázadás ténye tagadhatatlan, mint az is, hogy a lázadás kisajátítása már az első perctől zajlik. Igen beszűkült feltételek között, mert Beloruszban sem jött létre koncepciózus és szervezetileg valamennyire is megformálódott baloldali, azaz társadalmi ellenállás, alternatíva a tőkével és az állammal szemben.

Háromféle politikai erő mozdult meg. Először. A szomszédos NATO-országok, az amerikai kliens-államokkal, Lengyelországgal és Litvániával az élen. Különösen furcsa volt a szabadságról ódát zengő Dudát, a lengyel elnököt hallgatni, akinek országában az új szélsőjobboldal trónol a hatalomban, amely nem jobb, mint Orbán és az ő NER-je. Az a Duda vette elsőként védelmébe a szabadságot Beloruszban, aki pár hete az elnökválasztáson a fasizmusra emlékeztető antiszemita-zsidózó szennyáradattal szólította harcba híveit. Jól nézünk ki ilyen védelmezővel, mondhatná a belorusz népi mozgalom vezetője, ha ilyen lenne a nyilvánosság előtt. Ez a tény már önmagában is elgondolkodtatja az embert. De erre azt mondhatjuk, hogy Belorusz nem Ukrajna, itt nem jöhet létre pronáci rezsim, mint amott 2014-ben. Mindenesetre reméljük. Oroszország azonban szintén jelen van, hiszen az ő hatalmi érdekeltsége, gazdasági-piaci befolyása, kultúrája, hagyományai stb. sokkal erősebbek annál, minthogy az EU az USA-val eldönthesse Belorusz sorsát. Ennyiben tehát Belorusz a nagyhatalmi harcok terrénuma már a mai napon is. Nem tud szabadulni az ember attól, hogy Lengyelország, Litvánia és Oroszország ne saját érdekeit tartsa elsődlegesnek ebben a nagyon is fiatal független államban, amelynek története felveti a kérdést: túléli-e Belorusszia független államként az „erkölcsi forradalmat”?

A másik erő, amely végre szintén hangot adott akaratának, a belorusz társadalom jelentős tömegeinek lázadó szervezkedése. A „hangtalan és formátlan” tömeg politikai életre kelt. De merre veszi útját?

A liberális-nyugatos értelmiség (a Nobel-díjas író-publicistától, Szvjatlana Alekszievicstől a tőkés tulajdonosokig) lassan megszerveződik, és az a látszat kerekedik, mintha a nép megbízásából állna a tiltakozó mozgalom élére. Ha a régi – 1989-es – „rendszerváltásos” tapasztalatból indulunk ki, akkor nyilvánvaló: kívülről azokat az erőket fogják támogatni, finanszírozni, ha már nem támogatják, finanszírozzák őket jó ideje, amelyek azon szorgoskodnak, hogy a baloldalt kiszorítsák az egész folyamatból. Vagyis lehet tudni: a „szponzorok”, a nyugati barátok a liberalizmus és a nacionalizmus frigyét kovácsolják össze a szabadság és az EU-csatlakozás mézesmadzagjával. Hogy Oroszország a lázadó erők mely frakcióit támogatja, szintén könnyen kiszámítható.

De látni kell a harmadik erő mozgását is: mindenekelőtt az oligarchákét. Ugyanis a belorusz államkapitalizmust privatizált, oligarchikus magánkapitalizmussá kell átalakítani. Ez a genetikai kód a mai világrendben. Erre esküsznek fel a kapitalizmus minden rendű és rangú támogatói és hívei, beleértve természetesen magát Oroszországot is, amely szövetségi viszonyban van Belorusszal. Ez különleges viszony, tehát a dolgok geopolitikai oldalát is számításba kell vennünk, ha nem akarunk valamiféle pompázatosnak látszó, de naiv és (ál)romantikus misztifikációba betévedni – a „nemzeti szabadságharc” gyermeteg ideológiája szellemében.

És mi van, ha nincsen igazam, és most végre egy pozitív szcenárió, a valódi forradalom valósul meg, s a belorusz társadalmi önszerveződés viharos gyorsasággal kiizzadja saját szervezeteit, a nemzeti-állami tulajdon és javak fölötti társadalmi ellenőrzést, amely a baloldali kiút egyetlen lehetősége. Az nagy boldogság lenne, de egyedül Beloruszban ez a harc – a tapasztalatok szerint – sikerrel nem vívható meg. De a harcot el lehet kezdeni. Ám a tüntetések során eddig nem látni olyan követeléseket, amelyek az események ilyen fejlődését jeleznék előre…

Nem meglepő tehát, ha a baloldal számos szekciója elveszíti türelmét és világos orientációját, s a liberális mainstream vonzásába kerül.

Krausz Tamás


 

Kommentek

h i r d e t é s