Ami jó az embereknek, az reflexszerűen rossz a hatalmon lévőknek – nap nap után ezt látjuk, és már egy évtizede…. A legfrissebb, hogy az EU-ban egyedül Magyarország nem rendel többé nyugati vakcinát, holott a Pfizer bizonyítottan a legjobb, legsokoldalúbb vakcina, és még olcsóbb is a kínai kotyvaléknál, mégsem kell. Mert látták, hogy azon a bizonyos napon a fél ország sorban állt érte? Na és Budapest kilencedik kerületében az eredetileg magyar fiataloknak szánt diákváros helyén miért épül kommunista irányítású kínai egyetem és kémközpont?

Nehéz mindezt lenyelni, elviselni. Olykor irigylem is azokat, akik képesek önvád, szégyen, düh, emésztő harag nélkül élni. Hogy csinálják? Miképp tudják szinte hermetikusan elkeríteni saját életüket a társadalmitól? Mintha lenne a közönynek olyan sűrűsége, amin már semmi nem hatol át. Ha kétszázezren tüntetnek, ők azt egy kávézóterasz morajának hallják? A jegyzeteim között találtam egy pont erre a jelenségre vonatkozó mélyenszántó észrevételt: A politikai közöny közeli kapcsolatban van a morális romlottsággal. Nem tudom, épp ebben a dologban helyes-e ez a kérlelhetetlenség, hiszen a közönyösöknek is van szabadsága. Az viszont biztos, hogy az ellenzéknek vagy sikerül négy-, ötszázezer embert kiszakítani a soha nem szavazók milliós táborából, vagy egymás után negyedszer is a Fidesz fog nyerni. Egy stroke-ot még sokan túlélnek. Kettőt kevesebben. Hármat néhányan, négyet senki. Ez fog velünk is történni, ha jövőre nem lesz kormány- és rendszerváltás: Orbán bevégzi szörnyű művét. Még a közönyösök is láthatják, hogy minden egyes nappal közelebb kerül hozzá.

A rendszerváltás eufóriája – hányszor olvastam, hallottam erről az egész nemzeten végigsöprő heves érzésről, de mivel akkor már évek óta külföldön éltem, magam személyesen nem élhettem át. Bár vártam, akartam a Kádár-rendszer bukását, azt valahova a bizonytalan, messzi távolba tettem, ezért az előre menekülést választottam. És most harminc évvel később megint rendszerváltásra és eufóriára várok, s ha lehet, még jobban, mint annak idején. Csakhogy a rezsim a kétharmados törvényeivel, elrejtett százmilliárdjaival, égbekiáltóan egyenlőtlen választási szabályival, a kulcspozíciókban sokmilliós havi fizetésekkel cinkossá, kollaboránssá tett embereivel ezúttal nem fog magától megbukni. Nem is baj. Elementáris szükségünk lenne az általunk visszaszerzett szabadság és a jogos elszámoltatás, vagyonvisszavétel felszabadító élményére. Enélkül csak az évtizedes vánszorgás folytatódna. Na meg az akkor már a látszatra sem adó diktatúra.

A rezsim egyik s még ellenzéki körökben is nagyra becsült ideológusa (Körösényi András) maga is demokratikus felhatalmazással bíró autoriter hatalomként definiálja a jelenlegi rendszert, amelyben „a győztes a győzelmét bármire feljogosító felhatalmazásként értelmezi”. Na, erről beszélünk, erről a bármiről. Ki tehet meg az életben bármit? És a pszichológia tankönyvek hányadik oldalán találhatók ezek a magukat bármire feljogosítva érző karakterek? De nem csak szakkönyvek örök témái ők. A Don Juan történet egyik elemzője (David P. Goldman) szerint a minden rendű és rangú nőket lelketlenül elcsábító és még a gyilkosságoktól sem visszariadó főhős története nem az erószról, hanem a gonoszról szól. „Don Juan egy olyan ragadozó, akinek nincs természetes ellensége. A személye arra szolgál bizonyítékul, hogy a lelkiismereten nyugvó keresztény társadalom védtelen a hozzá hasonló, lelkiismeret nélküli szociopatákkal szemben”.

Csakhogy harminc évvel ezelőtt nem azért fogadta a magyar társadalom eufóriával a rendszerváltást, hogy egy választások nélküli diktatúra helyett húsz évvel később belekényszerítsék egy választásokkal szentesített diktatúrába. Ráadásul miféle választások, miféle hamis kétharmadok ezek. Ötven százalék alatti szavazatarány mellett lett 2014-ben és 2018-ban is kétharmados mandátumarány! Ilyen sincs még egy a világon. A rendszer hívei persze a háromharmadot sem kifogásolnák – úgyhogy épp ideje megszabadulni ettől az egész országot gúzsba kötő belső elnyomástól. Merítsünk abból reményt, hogy 2022-ben talán a közönyösök is felébrednek, és hogy a vétkeit soha, egy pillanatra meg nem bánó Don Juant végül az egyik áldozata szobra elvonszolta a pokolba.

Bruck András