Ó, kik hisznek! Engedelmeskedjetek Allahnak, engedelmeskedjetek a Prófétának és azoknak, akik elöljárók köztetek. Ha összekülönböztök valamiben, hagyatkozzatok Allahra, a Prófétára, ha hiszitek Allahot és a Végítélet Napját. Ez a legjobb és leghelyesebb cél. (Korán 4:59)

Uli al amr: akik fel vannak hatalmazva és felelősek dönteni. Az elöljárók. Minden hatalom legvégső birtokosa Allah. A Próféták is Allahból merítik hatalmukat. Az Iszlámban nincs éles különbség a szakrális és szekuláris ügyek között, mivel az a meggyőződésünk, hogy a kormányok a jó irányban kötelezik el magukat. Ha ez így van, az Iszlám a Muszlimokat is arra kötelezi, hogy az ilyen földi hatalmakat tartsák tiszteletben, másképpen nem tartható fenn a rend és fegyelem.

Az Iszlám jogi terminológiái közül az alábbi alapfogalmakat kell tisztázni. Olyan, hogy Iszlám jog, nem létezik. Ez az Iszlámon kívüliek találmánya. Elnevezték saját fogalmaik szerint azt, ami az Iszlámban más. Ugyanis a jog ember alkotta viszonyulás, beleértve jogforrást és jogelveket. Az Iszlámban két alapvetést kell elkülöníteni. Az egyik a sharia, a másik a fiqh. A sharia az Isteni legitimáció rendje.
Tehát a Koránban és hadiszokban lefektetett jogelv, ami Isten által sugallott. Még akkor is jogelv, ha egyes esetekben a Korán és hadisz kitér a konkrét szankciókra. A konkrét ítélet korhoz és helyhez szól, az elv érvénye pedig általános. A szankciót pedig mindig a többségi társadalom normái döntik el.
Tehát a sharia jogelv, ami meg nem változtatható, de ebből vezethető le az alkalmazott jog minden időben és helyen. A fiqh pedig egy jogi felfogás, ami azt jelenti, hogy egy korban miként fogják fel a shariát és képeznek abból alkalmazott jogot. Tehát a fiqh korántsem sharia! Az csupán a sharia adott időszakban való felfogása. Az a jogtudós, aki a shariából jogértelmezést vezet le, a faqih, többesszáma fuqaha. Ők azok, akiknek hivatása a sharia felfedezése.
Az Iszlám jog kifejezés (qanun al-Islami) a gyarmatosítás terméke, ami a tizenkilencedik században jelenik meg. Ekkorra azonban az Iszlám világban a sharia mellett saját jogfejlődésen átment szekuláris jogrendszereket is alkalmaztak. Tehát az ide importált idegen jogalkalmazások nem csupán a shariával szemben működtek, hanem a helyi szekuláris jogrend fejlődését is megakadályozták. Ennek következményei mélyrehatók és mai napig érezhetők.
A fuqaha-k jogi értelmezése történelmi analógiák levezetésén alapszik. Az analógiák levezetése később tudománnyá fejlődött, ez a qiyasz. Ennek alapja az, hogy Mohamed próféta (béke reá) szavai és életvitele, tehát szunnája, egy Isteni parancsolatot testesített meg, ami Isten shariájának megnyilvánulása. Ezt az életvitelt örökítették meg a próféta követőinek anekdotái, amit hadisz-nak nevezünk. Ezeket a történeteket örökítették át generációról generációra, melyből végül kialakult a jogi gondolkodás, a fiqh. A nyolcadik századtól kezdve több mester játszott szerepet abban, hogy a Korán és hadisz alapján különböző tradíciók, irányzatok, iskolák jöjjenek létre.
A szunnita iskolák mesterei közül meghatározó volt Abu Hanifah (699-767), Malik ibn Anasz (711-795, Mohamed ibn Idrisz al-Shafi’i (767-820) és Ammed ibn Hanbal (780-855). A négy szunnita iskola elismerte egymást és más kisebb jelentőségű, rövid életű iskolák számára is támogató hátteret biztosított.
A szunnita síita szakadással létrejött síita jogiskolák közül meghatározó a Ithna Ashari (tizenkettes), vagy Imámi irányzat, mely sok tekintetben illeszkedik a szunnita jogi hagyománykövetéshez. Alapját a hatodik imám (ez Mohamed leszármazottjainak hatodik generációját jelenti), Dzsa’afar al-Szadig (702-767) munkássága képezi. E mellett mások, így Kharidzstiták, Zeyditák, Iszmailiták is jogi iskoláhat hoztak létre saját hagyományaik alapján.
Az iskolákon belüli jogfejlődés a szövegmagyarázatok két alapvető feltételének követésével alakult.
Az első a szinkron elv, ami megkövetelte, hogy a törvény bármilyen megfogalmazását bármikor igazolja egy kinyilatkoztatás. A második, a diakrónikus elv ugyanolyan fontos volt, bár egyes megfigyelők ezt gyakran figyelmen kívül hagyták és ennek gyakorlóit esetenként alábecsülték. Ez megkövetelte, hogy az iskola követői, legyenek akár szunniták vagy síiták, úgy tartsák fenn a hűséget a hagyomány iránt, hogy vegyék figyelembe az idősebb mesterek értelmező eredményeit. A törvényt az iskola levezetései alapján kellett igazolni és ezek a levezetések adták az iskola identitását.
A muszlim jogászok a hadiszokból kiinduló levezetések alapján jutottak el a kinyilatkoztatások értelméig egy adott iskola gondolkodási mintája alapján. Ez az elv dinamizmust és rugalmasságot biztosított, mivel a hagyomány megőrizte a közösség tapasztalatait és kifinomult irodalmi formában jelent meg. A szunnitákon belül a Zahiri-k ellenezték a jogi gondolkodás ezen alapuló elveit és helyette a forrásokhoz való szó szerinti visszatérést írta elő. Ugyanezt sugallja, ha nem is ugyanezt a szélsőséget fejezik ki az Ibn Taymiyah-hoz (1263-1328) társítható szelefi (szelef: az iszlám legkorábbi generációira utaló) orientáció és a síita imámi irányzaton belül az Akhbari mozgalom.

A jogelv a klasszikus időszakban a Korán és a hadíszok (a síita és szunnita más-más gyűjteménnyel) kanonikus értelmezését jelentette. E kettő közül a Korán szava magasabb rendű, tekintve, hogy közvetlenül isten szava.

A modern történészek általában nem fogadták el az Iszlám törvények hagyományos levezetéseit.
Alternatív beszámolókat készítettek, amelyek három tudós, Goldziher Ignácz (1850–1921), Joseph Schacht (1902–1969) és John Wansbrough (1928–2002) nevéhez kötődtek. Goldziher azt állította, hogy a történeti és a teológiai hadiszok nem fogadhatók el hitelesként a próféta életének bemutatására, mert azok a közösségben zajló viták termékei, melyek a Hidzsra utáni első és második évszázadban folytak. Schacht ezt azzal bővítette ki, hogy a hadíszok jogi értelmezése nem a muszlim közösségekben lefolytatott jogszerű vita eredménye volt. Wansbrough azt állította, hogy a Korán nem a próféta életében nyilatkoztatott ki, hanem a kozosseg béli istentisztelet és a szektás viták kétszáz éves liturgikus terméke. Ezzel azt jelezte, hogy a kinyilatkoztatásokat nem eseményként, hanem egy fejlődés eredményeként kell tekinteni, ahol nem a próféta, hanem különböző közösségek kreativitása jelent meg. Szerinte nem Hidzsaz (Mekka és Medina), hanem az Észak-Afrikai városok, Szíria és Irak voltak ezek földrajzi epicentrumai.
Ne feledjük, hogy a tudósok munkásságának ideje egybeesett, a gyarmatosítással. Amellett, hogy kétségtelenül sok tényt ültettek át az Iszlámból és tettek elérhetővé az európai kultúra számára, ők feladatot teljesítettek. Ez a feladat egy torz kép kialakítása volt, ami a mai napig folyik.
Talán érdekes felvetni azt a történelmi tényt, hogy ezer évig senkinek sem vetődött fel az agyában olyan gondolat, hogy akár a Korán, akár a hadiszok hiteltelenek. Mivel az Iszlám tudósai Isten közvetlen szava mellett mindmáig autentikus dokumentumokra hivatkoznak, ez lehetetlen próbálkozás lett volna. De éppen az említett három tudós munkásságának és az általuk létrehozott tudománynak köszönhetően beköszöntött az Iszlám gondolkodás bomlasztásának időszaka, mely sikeres. Ebben nem csak ők, hanem mi, muszlimok is hatalmas hibákat követtünk/követünk el.