h i r d e t é s

Jogfejlődés mai állapota

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam
a- a+

Jogfejlődés mai állapota

2020. június 07. - 13:38

A tizenkilencedik század változásokat hozott és sok területen fokozatosan véget vetettek a fiqh meghonosodott hagyományainak.

A nyugatról származó új elvek, az Iszlám védekező elemzése és nem utolsósorban a világi oktatási rendszerek előtérbe kerülése, melyek kizárták a hagyományos jogi tanokat, mind egy új jogi gyakorlathoz való közeledést sürgettek. Muszlim adminisztrációban dolgozók és muszlim reformisták egyaránt úgy érezték, hogy a sáriarának praktikusnak kell lennie és hasonlítania kell a nyugati törvénykönyvekhez. Az ebbe az irányba történő mozgás legkorábbi jele az volt, hogy az Oszmán török hatóságok 1876-ban Mecelle néven polgári törvénykönyvet kezdtek alkalmazni. Ez a sharia egyes részeinek Hanafīta kodifikációja volt, amelyet gyakorlati célokra terveztek. Néhány volt oszmán területen (például Irakban és Izraelben) részben hatályban maradt. Az egyiptomi reformer Muhammad Abdu (1849–1905) az Idzstihad (Iszlám értelmezési törekvés) új, kreatív megközelítését szorgalmazta. Ez az irányzatok hagyományainak figyelmen kívül hagyását, valamint az egész tradíció eklektikus megközelítését jelentette. Célja az volt, hogy meghatározza és közigazgatási, intézményi formákba ágyazza a független muszlim közösségek igényeit szolgáló szabályokat.
Amikor magas rangú jogászok 1906-ban az iráni alkotmány ügyének megvitatására indultak, a síita hagyomány arról tett tanúbizonyságot, hogy képes alkalmazkodni a modern jogalkotási technikákhoz.

A gyarmatosító és mandátumhatóságok visszavonulásával a Közel-Keleten és másutt, a modern muszlim nemzetek nagyrészt gyakorlatias, eklektikus törvényeket hoztak maguk számára, melyek mind a muszlim hagyományra, mind a nyugati elvekre támaszkodtak. A sharia befolyása a házasság, válás és az öröklés hagyományos területein volt a legerősebb. Néhány ország (például Tunézia) rendkívül progresszív, személyi státuszra vonatkozó törvényt alkotott, miközben továbbra is nagyon kreatív értelmező kapcsolatot tartott fenn a törvénykönyv és a fiqh hagyománya között. Az egyiptomi Abd al-Razzaq al-Sanhuri jogászhoz kötődik az a tézis, hogy a sária lehet a kodifikáció gyakorlatának hatékony forrása. Abd al-Razzaq részt vett számos arab ország új polgári törvénykönyveinek kidolgozásában.

Ha a kodifikáció a tizenkilencedik századi reform örökségének egyik aspektusa, akkor az Iszlám fundamentalizmus a másik, ami összetettebb. Ezt a kifejezést sokféleképpen használják, nem mindig szakszerűen. A fundamentalizmus a vallási doktrínák történetében jelöli azokat a mozgalmakat, amelyek tagadják a hagyomány autoritását és átugorják a közösség felhalmozott történelmi, szellemi tapasztalatait, hogy visszatérjenek a forrásokhoz, a korai generációkhoz, az alapokhoz. Ebben az értelemben jól látható az Iszlám történetében egy ismétlődő fundamentalista tendencia, amelyet például a Zahiri-k (szó szerint értelmezők) és a Szelefik (eredeti generációra visszatérők) jelenítenek meg. A fundamentalista szót olyan csoportok leírására is használják, amelyek radikális politikai nézeteket képviselnek. Nem véletlen, hogy e csoportok közül például a tizennyolcadik századi Wahabitáktól kezdve a huszadik századi Muszlim Testvérekig, szigorúan doktrínális értelemben véve, mind fundamentalisták. A szelefik úgy tekintenek Ibn Taymiyah-ra, a szelefi elmélet ősatyjára, mint szimbólumra és hősre. Hasonló a helyzet Sayed Qutb-al, aki a Muszulmán Testvériség egyik meghatározó ideológusa, akit 1966-ban Egyiptomban kivégeztek.
Az iráni Iszlám forradalmat (1978–1979) néhányan fundamentalista mozgalomnak nevezik, ám szigorúan doktrínális értelemben nem ez a helyzet. A Khomeini ajatollah propagandaját alátámasztó elméletben, amely legitimitást adott számára, központi szerepet játszott a síita Iszlám hagyományában alkalmazott jogi gondolkodás. Khomeini a hagyományra építkezett, nem hagyta el és nem üresítette ki azt. A hagyomány végül nem volt összeegyeztethetetlen Irán alkotmányos és jogi struktúráival, politikai intézményeivel.

Manapság az Iszlám joggyakorlat alkalmazása egy muszlim országban három különböző kategóriába sorolható. A huszadik században a joggyakorlat a sharia alá volt rendelve Iránban és SzaúdArábiában, míg más országokban a sharia csak befolyásolta a joggyakorlatot. Például Algériában a sariát nem említik kifejezetten a joggyakorlat forrásaként, ugyanakkor a vegyes házasságokat, mint a legtöbb muszlim társadalomban, tiltották. Sáriát Kuwaitban és Bahreinben egy forrásként idézték, de Katar és Szíria „fő” forrásának, és Mauritánia „egyetlen forrásának” tekintette. Számos modern muszlim alkotmány nem említi a shariát - Algéria, Burkina Faso, Kamerun, Csád, Dzsibuti, Gambia, Guinea, Bissau Guinea, Irak, Mali, Marokkó, Niger, Szenegál, Tunézia és Törökország - és joggyakorlataikat függetlenként deklarálják a shariától. Általában azonban a sharia törvény legalább részben hatályban volt, még akkor is, ha alkalmazása országonként eltérő volt. 2002-ben a shariát újra bevezettek Afganisztánban és Nigéria egyes részein, miközben hasonló adaptációk felé tettek erőfeszítéseket Malajziában és Indonéziában.

2001 után, különösen amiatt, hogy az iszlámot a terrorizmussal társították, új megközelítésre volt szükség a hamis vádak megcáfolására, melyek értelmében a sharia törvény az erőszak melegágya. 2005 júliusában több mint 170 vezető muzulmán vallástudós gyűlt össze negyven különböző országból Ammanban (Jordánia) egy nemzetközi Iszlám konferencián. Megerősítették azokat a vallási irányelveket, amelyek megtiltották muszlimok számára, hogy egymást hitehagyóknak bélyegezzék és az erre vonatkozó hiteles deklarációk jogát az Iszlám joggyakorlat nyolc iskolájának képzett vallástudósaira korlátozták. Valamennyi nagyobb vallási hatóság aláírta ezt a petíciót, köztük az Al Azhar sejkje, Muhammad Sayid Tantawi, Iraki ajatollah Al Sayid Ali al-Sistani, Egyiptom muftija Ali Dzsumaʿa, az Ománi Szultánátus Muftija Ahmad bin Hamad al-Khalili, a Jordán Hasimita Királyság Muftija, sejk Izzeddine al-Khateeb al-Tamimi, Egyiptomból és Katarból származó sejk Dr. Yusuf alQaradawi és még sokan mások. Mind a négy szunnita iskola (Hanafi, Maliki, Shafiʿi és Hanbali), a Dzsaʿfari shíita iskola, a Zaydi iskola, az Ománi Ibadhi iskola és a Zahiri iskola képviselői (ez alatt a Muhammad ibn Abdul Wahhab tanain alapuló szelefi mozgalmak értendők) megerősítették a tézist, hogy ki tekintendő muszlimnak.
Nos, ide jutottunk tizennégy évszázaddal a Korán kinyilatkoztatása után. Amint a kinyilatkoztatások gyökeret eresztettek a szívekben, agyakban, aranykort hoztak az emberi civilizációnak és az Isteni Legitimáció Rendje (sharia) betölthette szerepét. Akkor nem vetődött fel, ki a muszlim, ki nem, bár a Korán értelmezésében Ábrahám, Izsák, Izmael, Mózes, Dávid, Salamon, Jézus, mind muszlimok voltak. A Koránból egyértelmű, hogy ki a muszlim. Tehát az EMBER a muszlim, aki magát az egy Isten akarata alá veti, hisz benne, könyveiben, angyalaiban és a végítélet napjában. Ma pedig az Umma emblematikus képviselői még azon tanakodnak, kik tartsanak muszlimnak. Lehet, hogy pont ők nem felelnek meg a kritériumoknak.

Az Iszlám törvénykezés az Iszlám kultúra teljes története során a szellemi erőfeszítések középpontjában állt. Ez egy összetett ügy. Olyan struktúra, amelyben a jogi gondolkodás számos hagyományát és a társadalmi valóság sok fajtáját napi szinten kell felfedezni, alakítani, hogy valamilyen igazolható harmóniában legyenek egymással és a kinyilatkoztatás szövegeivel. Úgy a muzulmán közösség, mint a világ számára az üzenetek jelenlegi nemzedék igényeihez való hozzáigazítása, ahogy a múltban is, szellemi odaadást és inspirációt igénylő kihívás, ami általánosan elvárt vallási kötelesség.
Az együttélés egy olyan jogi harmonizálás égető igényével körvonalazódik, ami szükségessé teszi a sharia és más világi jogrendszerek közti átjárást, fogalmak hasonló használatát, értelmezését. Ehhez elengedhetetlen egy olyan jogforrás megalkotása, ami nem más, mint a Korán 21. századi magyarázata, melyből a fiqh és a világi jogtudomány tudósai egy közösen értelmezhető és alkalmazható joggyakorlatot képezhetnek. Ezt szolgálja munkám.


Egyes részletek forrása az Oxford Iszlám Tanulmányok: http://www.oxfordislamicstudies.com/article/opr/t236/e0473

Címkék: