Ültünk a Kék Banán elnevezésű, akkoriban még inkább csak a nyugat-európai kollégák és a magyarországi tényfeltárásra „szövetkezett” újságírók szokásos találkozóhelyén, vagy ahogy mi emlegettük, a ’Kék Banán Hírügynökség’ egyik asztalánál Jeszenszky Zsolttal, a (volt) külügyminiszter fiával, aki megmutatta apja, illetve nagybátyja, Antall József miniszterelnök fotóalbumát, azt a fényképgyűjteményt, amely a lehető legobjektívebb módon dokumentálta a két politikus korábbi évtizedeit.
Orbán Viktor azokban az években még csak félúton volt a vidéki parasztság és a városi polgári középosztály szinte áthidalhatatlan szakadéka között – éppen hogy csak túl volt az első nehézségeken, tudniillik azon, hogy miként kell egy bajor arisztokrata család (von Lambsdorff gróf) asztalánál viselkedni, és miért szükséges ismerni idegen nyelveket…

Ám Jeszenszky Géza – Magyarország vezető diplomatája – körül abban az időben már kitörni készült a botrány, hiszen közel állt a teljes lelepleződéshez a hírhedt Kalasnyikov-botrány és a Ante Pavelic Gotovina horvátországi usztasa tábornok, a politikai kalandor Eduardo Rózsa-Flores és a Magyar Nemzetiszocialista Akciócsoportok közötti diplomáciai kapcsolatok kiépítéséért.

„Hogyan fogadta volna a magyar társadalom, ha az 1990-ben megválasztott Országgyűlés törvényben zárta volna ki a nép által megválasztott tagjait: Pozsgayt, Németh Miklóst, Szűröst és Horn Gyulát? Vagy eltiltotta volna a politikai tevékenységtől az utolsó kommunista kormány olyan tagjait, mint Glatz Ferenc, Kulcsárt, Békesit vagy Csehák Juditot? Ezeket a személyeket az akkori magyar társadalom nem tekintette bűnösöknek. Még az 56-os sortüzek fellelhető felelőseinek perbe fogását sem fogadta egyértelmű egyetértés…” –
E sorokat a Túróc vármegyéből származó nagyjeszeni Jeszenszky család sarja, a demokratikus Magyarország 1990-1994 között (nyilvánvalóan a nép akaratából) külügyminiszteri posztot betöltött politikusa, Jeszenszky Géza intézte a Szárszói Konferencia vendégeihez, 2008. augusztusában.

A külügyminiszter önéletrajzai

Önéletrajzaiban, mert néhányat a korszellemnek és az éppen regnáló pártvezetésnek illő volt szőrmentén megfogalmazni, így utólag jócskán találunk ellentmondásokat. – „Ott voltam az 1987-es lakiteleki találkozón, majd 1988-ban a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja lettem…” – olvasható az interneten, ugyanakkor a Ki Kicsoda Magyar és Nemzetközi Lexikon oldalain már 1987-re datálja alapító tagságát az MDF-ben, és 1988. őszén az országos választmány tagja.
Politikai meggyőződésének kialakulásában – négy évtized múltán – nagy szerepet játszott az 1956-os magyar forradalom, mint írta „az eseményekben fegyvertelenül vett részt”. Ebben az epizódban valóban lehetett némi igazság, hiszen az „események” idején tizenöt éves volt Antall József osztályfőnök úr diákja a Toldy Gimnáziumban, és oda azért fegyvert nem vihetett be. – 

A közzétett legendák szerint 1957-ben, a forradalom kitörésének első évfordulóján „néma tüntetést”, azaz csöndes megemlékezést tartottak s ezért az egész osztályt eltiltották az egyetemi felvételitől, ámde az „események” 50. évfordulóján megjelent lexikon oldalain már az olvasható, hogy Jeszenszky Géza az ELTE történelem-angol szakára mégis felvételt nyert, sőt, a diploma megszerzése után tíz évvel a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem adjunktusa lett és lehetett. – A kádári kompromisszumokba belesímulás következő állomásaiként értékelhető, hogy ugyanezen a Marx Károlyról elnevezett egyetemen tanszékvezetői megbízást kapott, miközben 1984 és 1986 között a kommunista diktatúra lehetővé tette számára, hogy egy kaliforniai egyetemen (Santa Barbara) tanítson... Sőt, 1984-ben illetve 1986-ban tudományos értekezéseket („The Outlines of the History of International Relations” – „Az elveszett presztizs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában, 1894-1918”) tehetett közzé, mely tevékenységeket az önkényuralom ellenségei számára emlékezetem szerint nemigen engedélyezték a nyolcvanas években.

Németh Miklós és Antall József

A Jeszenszky-Antall családok

1994. tavaszán, még az országgyűlési választások előtt, beszélgettem a külügyminiszter fiával, Jeszenszky Zsolttal, aki a lexikonok száraz tényeinél életszerűbben avatott bele a család, Antall József és Jeszenszky Géza életébe.

„1990 előtt úgy éltünk, mint az értelmiségi családok általában. Nem éheztünk, nem nélkülöztünk, nem szenvedtünk hiányt semmiben. Telkünk, nyaralónk akkor sem volt, jelenleg sincs. Mi, a család, nem voltunk üldözöttek és nem voltunk ellenállók a régi rendszerben. – 1984 és 1986 között apám vendégtanárként két évig az Egyesült Államokban dolgozott, de ha éppen itthon éltünk, akkor is egy-egy hetet Ausztriában, Szlovákiában töltöttünk sítáborokban, hosszú éveken át ezek a programok jelentették a család pihenését. Azt hiszem nem voltunk gazdagok – igaz, szegények sem – apám a Közgázon tanított, anyám az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott, fizetéseik bőven fedezték a kiadásainkat.

Pesze, pletykákat mostanában is lehet hallani arról, hogy apám az egyetemen valamiféle fontos állampárti funkciót töltött volna be, de azt hiszem, ezek a híresztelések többnyire nem igazak. – Én magam a régi rendszerben sohasem éreztem üldöztetést, és ugyanezt mondhatom el a családunk mind a négy tagjáról is. Apámnak talán volt ilyen élménye – közjátéknak is nevezhetjük – középiskolás korában. A hatvanas évek elején néma tüntetést rendeztek az iskolában, a folyosón… Két éven át, ezt követően, senkit sem vettek fel osztályukból az egyetemre. Apám az érettségi után szennyvíztisztítóként dolgozott – de mártír, ellenálló, az nem volt. A középiskolás története nem jelenthet bizonyítványt számára. Ezt sokan megtették akkoriban.

Az 1993 decemberében meghalt miniszterelnök, Antall József, anyámnak a nagybátyja, a néhai kormányfő édesanyja az én dédnagymamám volt, ő is 1993-ban hunyt el. A hallgatagnak tűnt miniszterelnök a magánéletben rettentően jópofa volt, az egyik oldaláról a másikra dőlt az, aki hallgatta. Jó bemondásai voltak, szellemesen, kötetlenül beszélgetett mindenféle témáról, kiváló és értelmes embernek ismertem. Miután miniszterelnök lett, a nagyobb ünnepek, együtt ünneplések jelentősen megritkultak. 1990 után gyakorlatilag megszűntünk klasszikus értelemben vett család lenni… – A politikai életünk egyéb szereplőit is figyelve, sokról nincs jó véleményem.
Göncz Árpád a sajtónak köszönheti a róla kialakult jó képet, de szerintem közhely- és frázispufogtató, Torgyán József abszolút demagóg, Csurka István, ahogy én megismertem, belső bizonytalanságban szenvedett, ezért harsányan fejezte ki magát – ráerőltette másokra is a véleményét. A Fidesz olyan fiatalok gyülekezete, akik a ’V’ betűre formált ujjaikon kívül még semmit sem mutattak fel, vezetőik nagy részében apáik vére folyik – amúgy politikai értelemben is…”

Jeszenszky Géza a rendszerváltozásról

Mit akart 1989 nyarán a magyar értelmiség?… – kérdezte Jeszenszky Géza néhány évvel ezelőtt az újabb, tervezett Szárszói Konferenciához és a hozzám is eljuttatott levelében. A polgári kormány egykori külügyminisztere, Orbán Viktor nagykövete Oslo-ban, négyoldalas levelében egyetlen sort sem írt a munkásságról, azokról a tömegekről, akik 1988-ban az utcákra vonultak és méginkább hallgatott azokról a tízezrekről, akik politikai üldöztetéseket szenvedtek el az önkényuralom idején, vagy akiket bebörtönöztek eszméik vállalásáért.

„Demokráciát, többpártrendszert, piacgazdaságot, a szovjet függésből történő szabadulást akartuk. – A puha diktatúra, fusizás, hálapénz, öncenzúra, a három T helyett a szabadságot, magántulajdont, szabad gazdasági versenyt, szabad sajtót, társadalmi szolidaritást. – Mindezt akartuk és mindezt meghozta a rendszerváltozás. - Forradalmat, vérontást, akasztásokat 1989/90-ben senki sem követelt, senki sem kívánt (hangosan legalábbis nem.) Akkoriban büszkeséggel mondta mindenki, hogy egyetlen pofon sem csattant el… A bűnösöket is megvédtük a népharagtól, készülve a törvényes felelősségre vonásra. Na, erre mondják, hogy ez maradt el. Nem igaz, hogy ezt Antall és kormánya nem akarta. Akarta. Csak a legtöbb esetben hiányzott a jogalap, az Alkotmánybíróság elvetette az igazságtételi csomagot, betű szerint ragaszkodott az elévüléshez. A nép többsége ezzel értett egyet, nem Zétényi Zsolttal vagy Kónya Imrével...” - írta az 1990 utáni világ egyik nyertese, akinek akkor sem lettek volna gondjai, ha történetesen még mindig a Kádár-rendszerben élnénk és az ország szovjet-orosz megszállás alatt lenne.

©Kollár Erzsébet, 2018.
Szemelvény Szemenyei-Kiss Tamás írásaiból, jegyzeteiből.
Bibliotheca Nationalis Hungariae, Kézirattár