Nyugat-Európát egyre többször verhetik extratrópusi viharok, hazánkban gyakrabban jelentkezhetnek a tavalyihoz hasonló, borzasztó nyári aszályok, és extrém téli csapadék. Az északi félteke jegének olvadása komoly hatással van a légköri folyamatokra, változóban vannak az időjárási mintázatok.

A tavalyi történelmi aszály, majd a télen lezúduló elképesztő mennyiségű csapadék komoly időjárási szélsőségek következménye. Nem a véletlen műve – hiszen mostanában évről évre történik valami, ami csak „száz évente egyszer fordul elő” –, hanem kiszámítható fizikai folyamatok következménye, egyre inkább a klímaváltozás eredményének tekinthető.

Földünk történetét végigkíséri az éghajlat állandó változása, ám ezek általában sokkal lassabban, szelídebben mennek végbe, kivéve persze az olyan drasztikus eseményeket, mint az aszteroida-becsapódás vagy világméretű, aktív vulkáni tevékenység. A gyors átalakulás most a szemünk előtt zajlik, néhány évtized alatt jutottunk el odáig, hogy az időjárási mintázatok átrendeződése már a jelenünk része.

A meteorológiai előrejelzések állandóan hivatkozott szereplőiről, ciklonokról és anticiklonokról van szó, amelyekkel valljuk be, mit sem törődünk a mindennapokban. Pedig ezek a légköri jelenségek rendkívül erős időjárásalakító tényezők, és nem tudjuk, mi lesz az átalakulás „végállomása”. Az út egyes lépéseit is csak hipotetikusan ismerjük, de a klímaváltozás egyre inkább a szélsőségek irányába tolja azt a bizonyos mintázatot.

A háttérben álló légkörfizikai folyamatok pedig arra utalnak, hogy idelent, a felszínen minden csak egyre rosszabbra fordul.

Molnár László meteorológussal, a Kiderül.hu munkatársával beszélgettünk a klímaváltozás és az Európát érintő időjárási változások kapcsolatáról.

Az energiát szállítják

Mindenekelőtt tisztázzuk, hogy meteorológiai szempontból a két féltekét külön kezeljük: a légköri történéseket alapvetően a sarkok és az Egyenlítő közti hőkülönbségből származó energia generálja. Ugyanazokkal a jelenségekkel találkozunk, de mindig ellentétes előjellel és észak-dél viszonyában egymástól függetlenül – logikus okból most az északi félgömbre, azon belül is kontinensünkre koncentrálunk.

Történetünk főszereplői tehát az aktuális időjárást alakító ciklonok és anticiklonok, mindkettőt az északi hideg és a déli légtömegek kiegyenlítődése hozza létre, mindig párban járnak, és a két légtömeg határán alakulnak ki. A ciklon az óramutató járásával ellentétes irányban forog, a levegő a képződmény közepe felé áramlik, miközben felfelé halad. A ciklonok változatos, szeles, csapadékos időjárást okoznak, úgynevezett hideg- és melegfrontjuk van, illetve hatalmas, akár 1000-3000 kilométeres átmérőt is elérhetnek.

Az anticiklon ennek ellentéte:  az óramutató járásával megegyező irányban forog, a szél belülről kifelé fúj , a közepén leáramlás történik. Az anticiklonok jellemzően száraz, eseménytelen időjárást okoznak, méretük a ciklonokét is meghaladhatja.

E két légköri jelenség végzi az eltérő hőmérséklet okozta energiakülönbség kiegyenlítését, alapvetően határozzák meg időjárásunkat

– mondja a 24.hu-nak Molnár László.

A ciklonoknak és anticiklonoknak az elmúlt évtizedekben tapasztalt elhelyezkedését, , azaz mintázatukat jelenünkben két nagy óceáni tényező befolyásolhatja: a sarki tengeri jég visszaszorulása, illetve a grönlandi jégtakaró olvadása. Menjünk sorban.

Gyengül az örvény, elszabadul az energia

Az északi hideg és a déli meleg légtömegek határán az úgynevezett poláris örvény, más néven polárfront hullámzik körben a bolygón. Általában az északi szélesség 30-60 foka között helyezkedik el, mint egy gyűrű, és folyamatosan változtatja a helyét, az energiakülönbségeknek engedve nyáron jellemzően északabbra, télen délebbre húzódik. Ha télen markáns a hőkülönbség és megfelelően nagy mennyiségű jég van a sarkvidéken, akkor a polárfront stabil „határt” alkot, mint a feszes gumi a zsák száján.

Persze ilyenkor is történnek hidegleszakadások, a „helyükre” pedig meleg húzódik. A légtömegek ilyenkor 45 foknál kisebb szögben áramlanak, Európában pedig a változékony, de az erős szélen kívül egyéb szélsőségektől mentes, kiszámítható nyugatias áramlás, az úgynevezett zonalitás alakítja az időjárást. Korábban az év túlnyomó részére ez volt jellemző. Amennyiben viszont az észak-dél közötti hőmérsékleti eltérés csökken, a poláris örvény gyengül, mintha a gumi meglazulna, túl tág lenne.

Ekkor a légtömegek 45 feletti, akár 90 fokos szögben törnek előre ellentétes irányban, az energiakiegyenlítődés mintha ránk rúgná az ajtót.

Ahogy azt február első szombatján nagyon sokan megtapasztaltuk hazánkban is az észak felől érkező hidegfront okozta szélviharban.

Erős, nagy kiterjedésű ciklonok és anticiklonok alakulnak ki, intenzívek, sokáig fennmaradnak és nagy távolságokra jutnak el: az ilyenek miatt havazhat a Szaharában vagy lehet csaknem strandidő a sarkkörön. Ez az észak-déli áramlás az úgynevezett meridionalitás, és normál esetben az év 30-40 százalékában alakul ki. A meridionalitás „meleg ága” hozta egyébként hazánkba a kora tavaszi időt karácsonykor és az új év első napjaiban.

Öngerjesztő folyamattá válik

És mi köze mindennek a klímaváltozáshoz? Az, hogy „békeidőben” a sarki jég telente több millió négyzetkilométernyi tengerfelszínt öltöztet fehérbe, a jég és a rajta megülő friss hó pedig visszaveri a napsugárzás dandárját. Ez az úgynevezett albedo-hatás, ami jelentősen csökkenti a közvetlen napenergia okozta felmelegedést. Csakhogy az 1980-as évektől folyamatosan csökken a jég kiterjedése, egyes szcenáriók szerint már az évtized végére is beköszönthet a nyár, amikor az északi tengeri jégsapka északi jégkásává változik.

Az elmúlt évtizedben az északi sarkvidék melegedett a legnagyobb mértékben, az eltérő számítási módszerek szerint a világátlag 4-7-szeresével. A tenger felszíne viszont sötét, elnyeli a napenergiát, és a terület felmelegedése egyre inkább öngerjesztő folyamattá válik.

A régió melegedésével csökken a hőkülönbség, így az az energia is, ami »feszesen tarthatja« a poláris örvényt. Következésképp egyre többször alakul ki meridionalitás, miközben a hullámok mélyebbre nyúlnak és extrémebb időjárást okoznak

– emeli ki a szakember.

Viharciklonok Európában

Másodikként a grönlandi jég olvadását említettük, mely átlagosan másodpercenként 3000 tonnányi hideg édesvizet juttat az Atlanti-óceánba – ez nagyjából megegyezik a Duna átlagos budapesti vízhozamával. Ennek eredményeként az úgynevezett Észak-Atalanti-bukóáramlat meleg, sós vize idő előtt a felszín alá süllyed, és egyrészt nem végzi el energiakiegyenlítő „feladatát” dél és észak között, másrészt a sziget déli, délkeleti részénél óriási, fél Európa méretű, hideg foltot (cold blob) hozott létre. Olyan, mint a híd lába mögött látható örvény a folyóban: nem oszlik el, sőt egyre hízik, hőmérséklete pedig évente átlag 0,1 fokot csökken.

„A hideg folt környezete viszont, a nyugat-európai és a nyugat-afrikai partok mentén tovább melegszik, exponenciálisan nő a hőmérsékleti kontraszt, aminek kiegyenlítődése egyre gyakrabban generálhat heves esőzésekkel és orkánnal járó, úgynevezett extratrópusi viharokat” – magyarázza Molnár László.

Trópusi jegyeket hordoznak, ugyanis az Atlanti-óceán trópusi és a sarkvidék jeges vizének találkozási vonala mentén alakulnak ki. Amennyiben a ciklon rendkívül gyorsan fejlődik, azaz 24 óra alatt a középpontjában legalább 24 hPa-t csökken a légnyomás, akkor viharciklonnak hívjuk őket.

A legerősebbek pedig a téli félévben lehetnek, amikor a legnagyobb a hőkülönbség a trópusi és sarkvidéki területek között. Akár 150-170 km/órás széllel érhetik el a partvidéket, esetenként hazánkba is eljuthatnak 100-110 km/órás lökésekkel – az európai viharciklonokról itt írtunk bővebben.

Aszályos nyarak, esős telek

Nyáron fordul a kocka, a ciklonképződés északabbra tolódik, csökken a hőmérsékleti kontraszt, és Nyugat-Európa térségében masszív, nagy kiterjedésű anticiklonok jönnek létre. Ezek olyan globális éghajlati jelenségekkel párosulva, mint a La Nina, szélsőséges aszályt okozhatnak Európában, ahogy azt 2022-ben itt, Magyarországon is megtapasztaltuk.

És ha már aszály, a szárazföldek nyári felmelegedése ugyancsak öngerjesztő folyamatot indít. Minél magasabb ugyanis a levegő hőmérséklete, annál több nedvességet tud megtartani – megfordítva pedig több nedvesség kell ahhoz, hogy a levegő telítődjön, és meginduljon a csapadékképződés. Az egyre gyakoribb forró periódusok ezt erősítik.

Összességében ahol eddig épp a hideg miatt jelentkezett viszonylag kevés csapadék, mint Skandináviában, Kanadában, ott a felmelegedés miatt egyre több hullik. A Mediterráneumban pedig épp ellenkezőleg, ott nyaranta szárazabbá válik az éghajlat. Hazánk jövőjét pedig a fokozódó nyári aszályok és a téli félévben növekedő csapadékmennyiség jelenthetik. (24.hu)