A lehetőségek nem mindennapiak, hiszen most már nem is az állami vállalatok, hanem maga a magyar állam privatizálása zajlik a nagy keleti példakép nyomán. De egy rossz lépés, és bárki a kispadra kerülhet, ahonnan azután, ahogy a volt kancelláriaminiszter esete is példázza, nehéz ismét a kezdő tizenegybe kerülni. Biztos, ami biztos: a Corvinus rektora minapi Mandiner-interjújában túl megy a kötelező térdhajtáson; már nem csak a kormány, hanem a Fidesz, sőt egyenesen a magyar jobboldal jövőjét is a miniszterelnök személyéhez köti.

A 2010-es évtized vitathatatlanul az autokráciáké volt, sőt Putyin második elnökségével és a kínai elnök egyszemélyi uralmának kiépítésével az is illúzióvá vált, hogy az egypárti államok a hatalomgyakorlás valamivel szabályozottabb formájára térnek majd át. Parlamentarizmus helyett abszolút monarchiák: a tendenciát a menekültválság után a Brexit, majd Donald Trump elnöksége koronázta meg, aki képregényekből merített ismereteivel egyedül próbált szembeszállni a diktatúrák árhullámával. 

De minden nyerő szériának vége szakad egyszer. A magyar miniszterelnök tévesen mérte fel a 2019-es EU-választások esélyeit és Magyarország mozgásterét messze túlbecsülve akasztott tengelyt saját pártcsaládjával. Amit a kormánypropaganda napszámosai vezényszóra és némi készpénzért elvégeznek itthon, az a Lajtán túl hatástalan. A Kreml által nagyvonalúan támogatott európai szélsőjobboldal egy jottányival sem került közelebb a hatalomhoz; az AfD lejtmenetben, Salvini meg nem átallott egy megrögzött eurokrata bankárkormányába belépni. Árulás árulás hátán. S hogy a bajor CSU, vagy az osztrák, holland,finn, dán kereszténydemokraták bevándorláspárti baloldaliakká váltak, azt csak egy valóságérzékét teljesen elvesztő politikus állíthatja. A kávé és desszert után menetrendszerűen a magyar emberek akaratára hivatkozó állampárt mintha nem venne róla tudomást, hogy az Európai Parlament mostanában négyötödös többséggel szavaz ellene.

Emlékeztetnénk arra, hogy Magyarország - trehányságból vagy csak egyszerűen időhiány miatt – állítólag még mindig köztársaság, márpedig azt az államformát, ahol a hatalom egyetlen emberen áll vagy bukik, monarchiának hívják. Aminek persze tagadhatatlanul lennének előnyei. Évszázados toporgás után ismét lehetne nemzeti dinasztiánk, hacsak nem akarjuk meghívni a trónra Kaczynski kollégát. A propagandaminiszter is felvehetné végre az Earl of Dédestapolcsány címet, amelyet a kormányhivatal olyan lelketlenül megtagadott tőle, sőt még a királyi magánrepülő jeladóját is vissza lehetne kapcsolni a legközelebbi dubaji úton, elvégre valamikor a honi arisztokrácia jórészének is a bécsi báltermekben vérzett a szíve a hazáért.

Aggodalomra azért nincs ok. A 2021-es naptár még számos, alkotmányozásra kiválóan alkalmas hosszú hétvégét tartogat. S ha már a 133 bátor ember egyszer királyt választ, érdemes lenne egy füst alatt a pragmatica sanctio-t is törvénybe iktatni, elkerülendő az újdonsült dinasztiákkal szükségszerűen együtt járó utódlási gondokat. Nehogy aztán utólag kelljen kapkodni.