Mi lehet furcsább annál, ha egy életerős, jó kedélyű fiatalember ragaszkodik ahhoz, hogy sírásóként dolgozhasson? Talán csak az, ha nem engedik neki. Persze ha mindez egy olyan városban történik, ahol még a hantolás napján kilopják a koporsót a sírból, nyerészkednek a szociális temetéseken, plüssfigurát és őszítő hajsampont számolnak el a temetkezési vállalat költségére, szemetesnek használják a halottszállító autót, és a sírásók is kénytelenek beszállni a választásba, akkor ez a munkaügyi vita egészen banálisnak hat. Rézműves Tibor és Párdányi Miklós kálváriája.

Találkozhatunk a temetőben, bár lehet, hogy nem fognak oda beengedni engem, de nem baj, meglátjuk, mi lesz.

Ez az egy mondat tulajdonképpen össze is foglalja Rézműves Tibor kálváriáját, pedig első, időpont- és helyszínegyeztető telefonbeszélgetésünkkor hangzik el. Maga a sírásó, pontosabban az egykori sírásó mondja ezt nekünk, de hogy megértsük a múlt idő használatát, vissza kell mennünk 2010-be.

Ekkor történt ugyanis, hogy az Esztergomi Kegyeleti Kft. munkatársai felsőbb utasításokat követve úgy helyezték végső nyugalomra Párdányi Rudolfnét, hogy még a temetést követő órákban megnyitották a kriptát, hogy a holttestet kivegyék a koporsóból, a koporsót pedig kivegyék a kriptából. Mindezt azért tették, mert nem stimmelt a temetkezési vállalat leltára: egy koporsó hiányzott, nem tudtak vele elszámolni. Belegondolni is bizarr, hogy ez egyáltalán miként lehetséges, de a történet folytatásához nem kell használnunk a fantáziánkat, a valóság így is elég mellbevágó. Ugyanis azt a koporsót, amelyikből kivették Párdányi Rudolfné holttestét, később újra eladták valaki másnak.

Rézműves Tibornak ismerős volt a kriptából kiemelt és éppen egy új holttest számára előkészített koporsó: látszott még rajta Párdányi Rudolfné lekapart neve. Valamint feltűnő volt számára az is, hogy a feszület helyén szögelés nyomai láthatók. Birtokunkba került a vallomása, ebben ez áll: a tanú többször hangsúlyozta, hogy a koporsót a temetés másnapján látta. Rézműves a rendőrségnek elmondta, hogy mikor ezt szóvá tette, feletteseitől azt a választ kapta, hogy ne foglalkozzon ezzel. Csinálja csak a dolgát. A koporsót így újrahasznosították és persze jó pénzért újraértékesítették. Párdányi Rudolfnét pedig – immár koporsó nélkül – újratemették, a kriptáját pedig lebetonozták. Azért, hogy a sírboltot csak roncsolással lehessen megnyitni.

A történetben négy év csend következik. 2014-ben azonban egyszer csak csengett a telefon Párdányi Rudolfné fiánál, Miklósnál. A vonal másik végén az Esztergomi Kegyeleti Kft. új ügyvezetője, Merényi Tamás volt, aki – Rézműves Tibor elbeszélése nyomán – beszámolt a családnak a koporsólopásról. Merényi Tamás feljelentése és Rézműves Tibor tanúvallomása nyomán az Esztergomi Járási Ügyészség nagyobb értékre erőszakkal elkövetett lopás bűntettének gyanúja miatt elrendelte az esztergomi rendőrkapitányságon a nyomozást, amely bővelkedik furcsa fordulatokban. Párdányiékat például hatszor meghallgatták a hatóság emberei, Laczó Imrét – Esztergom akkori jegyzőjének az édesapját – azonban egyszer sem, még tanúként sem. Ennek oka a megyei főügyészség határozatából derül ki: „A jelen ügyben megállapítható, hogy Laczó Imre kihallgatására valóban nem került sor, ennek oka azonban az, hogy bár a nyomozás során mindvégig arra lehetett gyanakodni, hogy a bűncselekmények elkövetésében ő maga is részt vett, vagy azokra utasítást adott, az ilyen személyt tanúként nem lehet kihallgatni a büntetőeljárásról szóló törvény értelmében, gyanúsítottként pedig azért nem volt erre törvényi lehetőség, mert az egyszerű gyanú nem erősödött a gyanúsítotti kihallgatáshoz szükséges megalapozott gyanúvá.”

Nem csoda, hogy nem erősödött, ugyanis a hatóság még azt sem rendelte el, hogy kinyissák a kriptát, ugyanis a nyomozást felügyelő szerv, az Esztergomi Járási Ügyészség szerint a „lopási cselekmény elévült”. Mindezt a koporsó kis értékére és a temetés korábbi időpontjára hivatkozva jelentették ki. Párdányi Miklós panaszt tett, de mind a rendőrség, mind az ügyészség elutasította azt, előbbi például határozatában még azt is kijelentette, hogy „a bűncselekmény abban az esetben is elévült, ha valamilyen minősítő körülmény megállapítható lenne”. Ettől azonban még Párdányi Rudolfné nem nyugodhatott békében, hiszen koporsó nélkül, egy betonréteg alatt feküdt a kriptában. Úgyhogy Párdányi Miklós saját kezébe vette az ügyet, és maga kezdeményezte, hogy közjegyző jelenlétében felnyissák a sírt.

Gyanúja a légkalapácsos feltárás után beigazolódott: a holttest maradványai koporsó nélkül feküdtek a kripta alján. Sőt találtak még olyan koponyát és egyéb emberi maradványokat, amelyek ismeretlen személytől származnak. Ezt követően ugyan Párdányi Rudolfné végtisztességéről végre gondoskodhatott a családja, holttestét méltó módon nyugalomra helyezték, de a felelősöknek továbbra sem kellett számot adniuk tettükről.

– Márpedig – mondja lakásában Párdányi Miklós az ügy papírjait tartalmazó vaskos dossziéja mögött ülve – most már ezt is szeretném elérni.

Nincs könnyű dolga, hiszen a rendőrség emberei csak a közjegyző bejelentését követően vonultak ki a kriptanyitás helyszínére, ahol jelentést készítettek, majd egyrészt megállapították, hogy „a kriptában más, ismeretlen holttest a kriptafelnyitás időpontjában nem volt”. Másrészt hiába bizonyosodott be mindaz, amit vallomásában Rézműves Tibor állított, az ügyészség és a rendőrség megint csak úgy döntött, hogy nem folytatja a nyomozást. Párdányi Miklós végül a Legfőbb Ügyészséghez fordult, eredménnyel: utasításukra újraindult a nyomozás, amelyet többször meghosszabbítottak ugyan, de megint csak arra jutottak a hatóságok, hogy a bűncselekmény elévült. Laczó végül közös megegyezéssel távozott az Esztergomi Kegyeleti Kft. ügyvezetői posztjáról, de nem a koporsólopási eset miatt. Vagy ki tudja: lehet, hogy ezenkívül számos ügye volt még a városban.

Rézműves Tibor már idézett vallomásában például beszámolt róla, hogy az Esztergomi Kegyeleti Kft.-nél rendszeresen csaltak az önkormányzat kárára a szociális temetések lebonyolításával. Kiszámlázták a legolcsóbb, ötvenezer forintba kerülő koporsót, ám a hozzátartozó nélkül maradt elhunytakat már a jóval kevesebbe kerülő, furnér lemezből összeácsolt hamvasztóaljakban temették el.

Az ügyészség ebben az ügyben nem emelt vádat, de abban már igen, hogy Laczó olyan termékeket vásárolt a temetkezési vállalat számára (orrspré, herpesztabletta, arckrém, bőrgomba elleni krém, őszülés elleni sampon, öblítő, etetőelőke, plüssfigura, sütőkészlet, edénykészlet, tésztavágó, fagylaltadagoló), amelyekre egy ilyen jellegű cégnek semmi szüksége. Mindezt közel egymillió forint értékben.

Laczó Imre a távozása után egyébként új céget alapított, és Gyémánt Temetkezési Kft. néven visszatért a temetőbizniszbe. Irodája húsz méterre volt korábbi telephelyétől. Rézműves Tibor elmesélte, milyen trükkel próbálkozott.

– Odaállította embereit a temető kapuihoz, és megmondta nekik, hogy ha látnak valakit feketében kijönni az irodából, akkor menjenek oda hozzá, és érdeklődjenek az árak felől. Ha tudják az összeget, akkor adjanak kedvezőbb ajánlatot.

De ez a Gyémánt nem szólt az örökkévalóságnak, Laczó túladott a cégen. Az irodán ma már csak egykori cégérének nyoma látszik. Viszonylagos érinthetetlenségére a város politikai viszonyainak ismerete ad választ. Rézműves Tibor szerint Laczó olyannyira a korábbi fideszes polgármester, Meggyes Tamás embere, hogy a sírásóknak annak idején állítólag még ajánlócédulát is kellett gyűjteniük a volt polgármesternek.

– Azzal fenyegetőzött, hogy ha valaki nem gyűjt össze ötvenet, azt kirúgja – mondja az egykori temetői alkalmazott.

Laczó lányát, Laczó Bernadettet jegyzőnek is megválasztotta az esztergomi közgyűlés. Ez persze összeférhetetlen volt, hiszen neki kellett volna ügyelnie a törvényes működésre abban az önkormányzati tulajdonban lévő Esztergomi Kegyeleti Kft.-ben, amelynek ügyvezetője az apja volt. Ahogy a jegyzőt jogellenesen nevezték ki, most az elmozdítása lenne az: Laczó Bernadett jelenleg gyermekgondozási segélyen van.

Mindettől még legalább a tanúskodó, így lényegében az egész ügyet kirobbantó Rézműves Tibor kálváriájának vége lehetne, de hát ez koránt sincs így: mondhatni, most kezdődött el csak igazán. Múlt év nyarán ugyanis egészségügyi okokra hivatkozva megszüntették a munkaviszonyát. Az orvosi vizsgálaton megjegyezte, hogy fáj a háta, mire az orvos azt írta a papírjára, hogy húsz kilogrammnál többet nem emelhet. Közölte vele azt is, hogy lehet, hogy most nincs gerincsérve, de majd lesz. Mindezt úgy, hogy meg sem vizsgálta. A sírásó azonban nem adta fel: elment az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatig (ÁNTSZ), amely megállapította, hogy nem felel meg a valóságnak az az orvosi vélemény, amely őt alkalmatlannak tartja. Rézműves Tibor nem állt meg itt sem: ügyét a megyei orvosetikai bizottság elé vitte, amely határozatában kimondta, hogy etikai vétséget követett el az az orvos, aki a valóságnak nem megfelelő okiratot állított ki a sírásóról.

– Mikor megkaptam az ÁNTSZ-től a papírt, boldogan készítettem ki este a munkásruhámat – meséli Rézműves Tibor, majd csalódottan teszi hozzá: Hégli Krisztián így sem vette vissza.

– Mindig csak arra hivatkozik, hogy beszélni kell a jogászokkal – mondja.

Elképzelése persze van, hogy miért. Rézműves Tibor szerint nem sok minden változott a Laczó-korszak után, Hégli időszakában, ami talán annak is betudható, hogy az egykori és a jelenlegi ügyvezető állítólag sokat egyeztetett „korábban”. Akár így van, akár nem, a temetői dolgozóknak továbbra is maguknak kell kézzel kiszedniük a zöldhulladékot a szemeteskonténerből, a sírokról pedig a kizárólag az elhunytak szállítására alkalmas halottaskocsival viszik el az elszáradt koszorúkat. Ilyen képekkel van tele Rézműves Tibor telefonja, amely olyan számára, mint a hivatalokkal küzdő Párdányi Miklósnak a dossziéja. Az arccal-névvel nyilatkozó és a hatóságoknál tanúskodó sírásó „bűne” itt válik nyilvánvalóvá: a munkáltatónak kellemetlen alkalmaznia egy ilyen figyelő embert, akinek ráadásul fejlett az igazságérzete.

– Nem kevés pénzt, több tízezer forintot fizetnek a hozzátartozók a temető rendben tartására. Nagyon nincs rendben, hogy ezt a pénzt eltüntetik – mondja.

Az említett, temető rendben tartására szánt összeg pedig akár emelkedhet is Esztergomban. Hégli Krisztián ugyanis segítségért fordult az önkormányzathoz: beadványában azt írta, hogy „a lakosság felé nem szeretnénk hárítani a hiányt. A kedvező temetkezési árainkat a jövőben is szeretnénk fenntartani. […]” A hiány pedig többek között abból keletkezett, hogy négymilliót ki kellett fizetniük Laczónak, aki a maga ügyvezetősége idején nem jelezte az esztergomi önkormányzatnak költségként az áram díját – az ugyanis nem volt bekötve –, valamint a szemétszállítás költségeit. A temető hulladékát ugyanis korábban egyszerűen elásták.

Megkérdeztük az elmondottakról Hégli Krisztiánt, az Esztergomi Kegyeleti Kft. ügyvezetőjét is, aki visszautasítja, hogy „Rézműves Tibor a sajtón vagy politikusokon keresztül próbál nyomást gyakorolni azért, hogy őt a társaság újra foglalkoztassa”. Lapunknak azt írta: „az, hogy a munkaegészségügyi vizsgálat során eljáró orvos etikai vétséget követett el, nem jelenti semmilyen tekintetben az Esztergomi Kegyeleti Kft. felelősségének a megállapítását, és az orvos által elkövetett etikai vétség nem alapozza meg azt, hogy ezek alapján az Esztergomi Kegyeleti Kft.-nek bármilyen kötelezettsége lenne Rézműves Tibor újbóli foglalkoztatására”. Megjegyezte továbbá, hogy Rézműves Tibor temetői dolgozó foglalkoztatását nagymértékben megnehezíti az a tény, hogy napi feladatok meghatározásánál, szervezésénél és kiadásánál korlátozás áll fenn. Elárulta azt is, hogy Laczó Imrének azért kellett négymillió forintot fizetni, mert „az akkori polgármester hibájából” a koporsólopással összefüggésbe hozott egykori ügyvezetőnek a munkaviszonya jogellenesen lett megszüntetve.

Rézműves Tibor mintegy mellesleg a munkaerőforrásra célozva megjegyzi, hogy „nagy most a hiány a temetőben”, sokkal kevesebben dolgoznak, mint az ő idejében. Pedig ő kifejezetten szeretne itt dolgozni, amire prózai magyarázatot is ad.

– Ennyi pénzt lehetne keresni egy gyárban is a szalag mellett, de én nem vagyok gyári ember. Itt pedig csend van, egész nap csicseregnek a madarak. A halottaktól meg nem kell félni.

Beszélgetésünk közben felbaktatunk az Esztergom belvárosában található temető düledező keresztjei között a domboldalra. És hogy ne csak az orvosi szakvéleményeknek, hanem a saját szemünknek is higgyünk, Rézműves egyszer csak lehajol, és megemel egy kidőlt, becslése szerint 150 kilós sírkövet.

De nem csak ebben van igaza a folyamatosan mosolygó, fülbevalós fiatalembernek: a temető fái alatt tényleg csend van, és valóban folyamatosan csicseregnek a madarak.

Szerző: Tompos Ádám / mno.hu