A két álláspont tökéletesen tükrözi az orosz agressziótól való félelem eltérő szintjét az Atlanti-óceán két partján.

Habermas szerint a Közép- és Nyugat-Európa esetleges lerohanásától, vagy taktikai atomfegyverek bevetésétől rettegő, az orosz gáz- és olajszállításoktól még mindig nagyban függő német kormány elmegy a falig abban, amit megtehet az ukránok támogatása ügyében,

Snyder szerint viszont Németország bedőlt az atomfenyegetésnek, valójában igen kevéssé hatékonyan támogatja Ukrajnát, és azt is leginkább a nemzetközi közvélemény nyomására teszi.

A két álláspont tökéletesen tükrözi a dilemma német, illetve amerikai elvi, és történelmi alapú megközelítésének különbözőségét.
Az eltérés oka: a távolság, és annak mérlegelése, hogy Putyin ésszerűen fog-e viselkedni, vagy minden épeszű határon túlmenve, világháború kirobbanását is kockáztatva kiterjesztheti a háborút.

Habermas álláspontja nagyjából a Willy Brandt és Helmut Schmidt által a hidegháború jeges szelének a vitorlákból kifogása érdekében megvalósított, akkor új német keleti politika, az Ostpolitik védelme, illletve annak egyedül üdvözítő reálpolitikai közelítésmódja napjainkig/napjainkra való kiterjesztése, gyakorlatilag a merkeli orosz-politika igazolása.

Csakhogy más a helyzet!
A világ azóta megváltozott. Az oroszok az (űr)fegyverkezési versenyben végzetes vereséget szenvedtek, e hátrányukat máig nem tudták ledolgozni, az ukrajnai háború eddigi tapasztalatai pedig bebizonyították, hogy az orosz hagyományos haderő sokkal kevésbé hatékony, mint azt bárki feltételezte.

Másfelől az is igaz, hogy az amerikai védőernyő Európa felett jelentősen meggyengült a Szovjetunió felbomlása, az ottani (Putyin színre lépése előtti) kaotikus helyzet miatt, tekintettel arra, hogy a teljes szétziláltság állapotában orosz támadástól nem kellett tartani.

A kulcskérdés, ami a két szerző közti felfogásbeli különbséget jelenti, történelmi közelítésbeli, és személyfüggő egyaránt.

Habermas – szót sem ejtve Merkel totálisan elhibázott és Putyin befolyását nagyban erősítő politikájáról, melynek messzemenő következménye nem csak Németország homloknak szorított revolverhez hasonló egyoldalú energetikai függősége Oroszországtól, hanem az Orbán-féle kis helyi despoták felemelkedésének tétlenül, sőt támogatólag szemlélése – valójában Brandt és Schmidt politikájának egyenes folytatásaként értékeli, holott inkább Leon Blum és Chamberlain példája lebeg a szeme előtt.

Brandt és Schmidt ugyanis semmi többet nem tett, mint elfogadta a katonai-politikai erőviszonyok realitásait, ellenben a Hitlert (remények szerint kelet felé) menetelésében meggátolni igazán nem is kívánó, az első világháború irtózatos véráldozatától megrettent korabeli francia és brit vezetők nem elfogadták ezeket, hanem felborították a németek javára azzal, hogy tétlenül tűrték a Harmadik Birodalom felemelkedését és agresszív nyomulását.

E defetista politika felelősségét a második világháború kitörésében nem lehet eléggé hangsúlyozni!

Ahogy Merkel felelősségét sem, napjaink történéseit illetően.
Mert ne feledjük azt sem: a Nyugat tétlenül, sőt szó nélkül tűrte, tudomásul vette Grúzia lerohanását.

E párhuzamokról, Merkel történelmi felelősségéről Habermas mélyen hallgat!

Snyder viszont, részben az óceán túlpartjáról, részben az orosz energiahordozóknak ki nem szolgáltatottan, végzetes hibának tekinti annak nyugati deklarálását már az orosz invázió kezdetén – azaz jó előre, és Putyint szándékaiban (egy bizonytalansági tényezőt kiküszöbölve) megerősítve – hogy fegyverszállításokon túl (értsd katonai erővel) nem fognak beavatkozni a konfliktusba.

Hácha csehszlovák elnök is így érezhette magát Münchenben 1938-ban (és szívrohamot is kapott).

Látni kell ugyanis, hogy – bár senki nem kívánja e háború kiterjesztését Európára, nem kívánja különösen itt, Ukrajna hóna alatt – Putyin e deklarációval hatalmas lélektani előnyhöz jutott.
Ha már nem avatkozunk be (persze, hogy nem avatkozunk be) fegyveres erővel, nem kellett volna kimondani!

Putyin ezt amúgy sejthette, de biztos nem lehetett benne!

Ahogy a világ is sejtheti, de száz százalékig biztos nem lehet benne, hogy a./ megáll Ukrajnában, ha győz, és b./ nem vet be atomfegyvereket, különösen ha, nem várt módon, nem tudja letörni az ukrán ellenállást!

Tökéletesen megértem Habermas rettegő álláspontját, mégis azt gondolom, hogy alapvetően Snyder látja jól a helyzetet.

Scholz nem hibáztatható a háború első etapjában folytatott német halogató/hárító politika miatt, egyrészt mert ilyen konfliktusra, mellyel valószínűleg nála nagyobb kaliberű politikusok sem tudnak csuklóból reagálni, nem volt felkészülve, másrészt neki a német szempontokat is mérlegelnie kellett.
Sőt, neki a német szempontokat kellet mérlegelnie!
Németország reménytelen körülmények közt is kitartott, és az utolsó töltényig harcolt 1945-ben, de ma, hetvenöt év béke után nincs felkészülve egy váratlan, Leningrád-típusú energetikai "kiéheztetésre."

Viszont az is igaz, hogy a putyini szándék kivásárlással történő megváltoztatására – Merkel űzte e Blum/Chamberlain-játékot – úgy tűnik, ma nincs mód. Putyin a végsőkig elszánt Ukrajna legyőzésére, és egy oroszbarát kormány felállítására, kerül, amibe kerül.
A nyugati fegyverszállítások és a felemás (inkább fele, mint hatékony) szankciók nem állítják meg. És, ha így megy tovább, lassan fel fogja őrölni az ukrán ellenállást.

Egy nagy nyugati remény pedig elszállt: Putyint se a tábornokai, se az oligarchái nem fogják megfékezni!

A világ pedig tudomásul fogja venni, hogy Ukrajna elesett.
Sajnálattal, mint Csehszlovákia lerohanását és feldarabolását.
És megkönnyebbülve, hogy vége!

Pedig lehet, hogy ez csak a kezdet!
Merkel adófizető, és kizárólag a német nagytőke profitérdekeit előtérbe helyező politikájával sikerült a világot megint 1938-ig juttatni!

A kérdés, hogy mi és ki következik?
Moldáviát kivéve itt Európában Oroszország már csak NATO-tagállamokkal- és tagjelöltekkel (Finnország és Svédország) határos.

Ez utóbbiak felvételét a kétkulacsos politikát űző Erdoğan hátráltatja ugyan, de megakadályozni nem fogja! Majd föláldozzák a kurd ellenzékieket, vagy kifizetik.

Szokás szerint.