A homofóbiának Magyarországon múlni nem akaró népszerűsége tagadhatatlan. Nem éppen meglepő, hiszen az ilyen irányú integráció egyetlen kormányzat programját sem képezte. Márpedig egy, az önálló gondolkodás képességétől több generáción keresztül megfosztott nép rehabilitációra szorul.

Személyes gondolatom, hogy bárkivel kapcsolatban merül is fel a homoszexualitás gyanúja, olyan láthatatlan falba, amit nehéz megkerülni vagy átütni. És nem ritkán alaptalanul fogalmazódik meg sokakban ez a gyanú. Ilyenformán arra kell következtetnem, hogy nem is a mássággal van bajuk az embereknek, hanem valamiért korlátozni akarják a nekik nem tetsző személyeket.

Ennek megfelelően nem a másságtól való félelemről kell beszélnünk. A félelem – ha van is a homofóbokban – nem a más szexuális irányultság ellen szól. Sokkal inkább olyan tulajdonságok ellen, amik belőlük hiányoznak. Ezzel is igazolva bizzar és teljességgel alaptalan fennsőbbségtudatukat.

Mikor lesz különösen fontos bárkinek is a mássága? Leginkább akkor, ha sikeres valamiben. Ha boldog, vagy ha saját boldogságát többre tartja a társadalom elvárásainál.

Vissza az alapokhoz. Bár lassan három évtized is eltelt a rendszerváltás óta, nemcsak a hétköznapi értelmében vett másság stigmatizálása örvend széles körben bevett szokás. Ahogy arra a Pesti Srácok nevű istenverése rámutat;

Tolószékes embereket sem szeretnénk mozgólépcsőnyi meg buszmegállónyi hirdetéseken nézegetni

A mozgáskorlátozottak megítélése körülbelül ugyanazon a szinten mozog, mint az LMBTQ ernyője alá tartozóké. Akinek családjában, baráti körében él mozgáskorlátozott ember, jól megfigyelheti, hogyan bánik vele környezete. Nagyon egyszerű. Amikor egy kisgyermekét sétáltató anya szó szerint arrébb rángatja porontyát, akinek egyetlen bűne, hogy kíváncsi. Több érintett elmondása szerint betegségüket, illetve állapotukat máig szégyellni, rejtegetnivalónak tartják különösen a szülők.

Valamiért nekem nem az jut eszembe ezekről a plakátokról, hogy ezzel a gyerekem esetleg meleg lesz. Az ugyanis nem rajtam, nem a tőlem kapott nevelésen és végképp nem azon múlik, amit egy élettelen képen lát.

De ez nem a gyerekről szól. Nem arról, hogy féltjük őket. Gyanúm szerint a kínos kérdésekről, amikkel nem akarunk szembesülni.

Gyakori kifogás, hogy miért is nem a négy fal közt csinálják. Micsoda szemérmes gondolat. A heteroszexuális párok ellenben bármit megtehetnek a nyílt utcán? Álságos gondolat. Nemrég egy nyílt utcán történt, utcakamera által rögzített közszeméremsértésen csámcsogott a közösségi média és a hozzászólások többsége – még az elítélőnek szánt kommentek is – burkolt vagy nyílt elismerést sugároztak. Enyhén szólva is visszatetszőnek tűnik ezek után egy – egy, csókot ábrázoló fotót leszámítva – abszolút aszexuális, legfeljebb meghittséget sugárzó jelenetet ábrázoló plakát miatt rinyálni.

Valahogy azonban ebben az országban, ahol a depresszió népbetegség, még inkább kitűnik, hogy mennyire irritálja a magyarokat a boldogságra való törekvés bármely formája.

Amikor azonban Boldog István hirdet bojkottot a Coca-Cola termékeire, vagy a Hit Gyülekezete hisztizik egy sort, arcomra elnéző mosoly ül ki. Egy akkora konszern, mint a Coca-Cola aligha szenvedné meg egy fideszes politikus bojkottját. De még ha minden fideszes szavazó mellé állna, sem rázná meg a céget. Apró pénz. Az érintettek ellenben továbbra is támogatva érezhetik magukat.

Nekem pedig, mint az ügyben abszolút nem érintett, Colát fogyasztó személynek, a gúnyos gondolat jut:

Annál több marad nekem!