Jerome K. Jerome híres regényében három jóbarát a Temzén fölfelé haladva akar Kingstonból Oxfordba eljutni. Útjuk során rengeteg kalandban van részük: mindenekelőtt meg kell tanulniuk, hogy az árral szemben meglehetősen nehéz evezni. Angela Merkel, Emmanuel Macron és Mario Draghi mostani próbatétele hasonló: az európai gazdaságot kellene egy új – ráadásul fenntartható – növekedési pályára állítani. A járvány által okozott visszaesésre a II. világháború óta nem volt példa. Az Európai Unióban az idén februárban 16 millió volt a munkanélküliek száma, miután a gazdaság 2020-ban átlagosan 6,3 százalékkal zsugorodott. Németország még viszonylag jól teljesített: itt a visszaesés „csak” 5 százalékos volt. Franciaország GDP-je viszont 8,2 százalékkal csökkent, Olaszország pedig rekordokat döntött azzal, hogy elérte a mínusz 8,9 százalékos szintet.

Nem mondható, hogy a méltatásról szólna Angela Merkel utolsó kancellári éve. A CDU elsősorban a járványadatok miatt gyengül, erre utalnak a márciusi tartományi választási eredmények. Emellett a kormányfőnek egy előkészítetlen döntésért (húsvéti zárás) is vállalnia kellett a felelősséget. Merkel azonban ettől még Európa legújabb kori történelmének meghatározó alakja, és a krónikaírók biztosan pozitívnak látják majd a mérleget. Ugyanakkor nem fogják elhallgatni azt sem, amiben nagy a személyes felelőssége: a Néppárt a magyar miniszterelnök európai ámokfutását jó tíz évig, egészen mostanáig tűrte.

A német-francia tandem is részese az új kezdeményezésnek, amelyben 23 állam és a WHO járványügyekben globális összefogást sürget. Macron, az egyik aláíró igazi „eurofil”, de a vírus és a gazdasági bajok mostanában kevés európai szárnyalást engednek. Angela Merkel tavalyi irányváltása érdekében – ennek ellenére – sokat tett. A 750 milliárd eurós alap (Next Generation EU) és az eurókötvény elsősorban a tandem történelmi érdeme. A francia elnök emellett Draghi személyében komoly szövetségesre is szert tehet. Reménykeltő, hogy az új olasz miniszterelnök első hivatalos útja éppen Párizsba vezetett. A Tanács soros elnöki tisztségét egyébként 2022-ben először a franciák töltik be. Egy formálódó német-francia-olasz trió így akár a járvány utáni helyreállítás motorja is lehet.

Merkel hagyatéka

A francia-német kapcsolatok az integráció történetében mindig is különleges jelentőséggel bírtak. Az 1951-ben létrejött Európai Szén- és Acélközösség – kis túlzással – alig volt több, mint egy szellemes francia ötlet. A hadiipar két kulcságazatának közösségi szintre emelése ugyanis a német fegyverkezést is ellenőrző közös közigazgatást eredményezett. A német gazdasági csoda jórészt arra épült, hogy Bonnban elfogadták az új világhatalmi realitásokat és a hatékony szociális piacgazdaság kiépítésével – évtizedekre szólóan – kárpótolták magukat. Ismert, hogy a francia-német együttműködés korábbi csúcspontját az 1992-es Kohl-Mitterrand paktummal érte el. A közös valuta bevezetését főleg a franciák szorgalmazták, Németország újraegyesítése viszont csak Párizs támogatásával volt lehetséges. Ekkor dőlt el, hogy azok az államok lehetnek az euróövezet tagjai, amelyek kormányai megfelelnek a szigorú maastrichti pénzügyi követelményeknek. Egyszerűbben szólva: a nemzeti valuta, a márka feladásáért a németek európai ellentételezést kértek. A közös euróárfolyam pedig azóta is szilárd alapja az exportorientált gazdaságuk sikereinek.

Angela Merkelt nem véletlenül tartják Helmut Kohl politikai örökösének: az ő „történelmi kompromisszuma” is a pénzügyekről szól. Merkel 2020 nyaráig nem akarta, hogy a déliek (olaszok, spanyolok) a súlyos gondjaikat az Európai Unió által garantált és a piaci feltételeknél kedvezőbb kamatozású hitelekkel oldják meg. A Next Generation EU elfogadása – egy sok évtizedes német dogma feladása – fontos döntés, bár azt minden tagállamnak meg kell erősítenie. A német Alkotmánybíróság március 26-án leállította a jogszabály ratifikálását, miután az AfD indítványában erre kérte. Bízzunk abban, hogy az ítéletet azért nem a szélsőjobboldal fogja sugalmazni a karlsruhei testületnek.

A merkeli hagyaték elsősorban az európai szolidaritásról szól. Talán a kancellár is látja, hogy 2015-ben a menekültek tömeges befogadásával (Willkommenskultur) gazdaságilag és közigazgatásilag egyaránt megoldhatatlan feladatra vállalkozott. A hírek szerint Lampedusa szigetén már Mario Draghi kormányának is birkóznia kell a súlyos problémával, pedig csak néhány hete, hogy – politikai kompromisszumok árán – megalakulhatott. Látnunk kell, hogy a gyorsan globalizálódó és kettészakadó világ egyre nagyobb tömegeket taszít a teljes létbizonytalanságba. A „menekült-ügynek” ezért az országok (régiók) közötti elosztási viszonyok megváltoztatása nélkül nincs igazi megoldása. Az viszont biztos, hogy Merkel után a primitív és embertelen migránsozás nem lehet a civilizált Európa válasza.

Macron, az eurofil

Sokan emlékeznek még Macron 2017-es grandiózus belépőjére, amikor „a szuverén, egyesült és demokratikus Európát” új alapokra akarta helyezni. A Financial Times akkori értékelése szerint francia elnök az euró bevezetése óta nem mondott hasonlóan elkötelezett, integrációpárti beszédet. A két tucat konkrét javaslat jelentősen átrendezte volna az uniós kereteket. A gazdasági elképzelések különösen radikálisak voltak: az euróövezetben például a valódi szövetségi állam (vagyis a föderáció) lehetne a megfelelő működési forma. A pénzügyekről szóló javaslattal egyértelműen Berlinnek üzent, miután Macron ekkor érvelt először a közös adósságvállalás (kötvénykibocsátás) mellett. A németek által állandóan követelt pénzügyi fegyelem szerinte öncél, ami sehova nem vezet. Az ilyen és hasonló egykori felvetések 2021-ben, a járvány második évében már-már látnoki erejűnek tűnnek. Macron jövendölésében a nagyobb uniós költségvetésre például azért van szükség, hogy – válságok idején – a túléléshez szükséges forrásokhoz könnyebben hozzájussanak a kevésbé fejlett „déliek”.

Mint utaltunk rá, Franciaország mostanában maga is rászorul az összefogásra és az uniós segítségre. A 2021-es márciusi adatok szerint – a heti új fertőzöttek számát tekintve – a spanyolokat és az olaszokat is megelőzik. A nyitási próbálkozások eddig náluk sem jártak sok sikerrel, és a francia gazdaságot is nagy állami tőkeinjekciókkal igyekeznek a felszínen tartani. A kibocsátás drámai csökkenése mellett az államadósság már tavaly szeptemberben rekordméretűre emelkedett, és elérte a 114 százalékos GDP-arányos szintet. A francia fiatalok egy részének már a napi élelmiszer-vásárlás is gondot okoz. Ráadásul külön tehertétel, hogy a felelőtlen brit kilépés okozta zűrzavaros helyzetet is kezelniük kellene. Köztudott, hogy Franciaország földrajzi helyzeténél fogva az Egyesült Királyság és a kontinens közötti áruforgalom egyik legfontosabb kapuja. Így a Brexit-szerződéssel visszaállított és meglehetősen költséges vámellenőrzés „beüzemelése” is jórészt a francia hatóságok feladata.

Macron eddigi hivatali ideje láthatóvá tette, hogy a nagy ékesszólással előadott stratégiai elképzelések – igazságtartalmuk ellenére – önmagukban nem elegendőek. Ahhoz, hogy a jelszavakból megvalósítható programok legyenek még az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagjának (atomhatalomnak) is politikai szövetségesekre és uniós intézményi háttérre van szüksége.

A Draghi-terv

Olaszország a többi tagállamhoz képest is drámai helyzetben van. Egyike a leginkább fertőzött nagyrégióknak, és a gazdasági bajok kezelését az anarchikus pártpolitika is akadályozza.

Salvini az európai populisták nagy reménysége, és folytatódik a balközép, amúgy kormánytényező Demokrata Párt – még Matteo Renzi által elkezdett – szétverése. Draghi miniszterelnök minden tapasztalatára és az európai szövetségesek aktív támogatására is szükség lesz ahhoz, hogy a nem mindennapi nehézségeken úrrá lehessen.

A már nyilvánosságra hozott gazdasági tervek (élénkítés, a középrétegeket támogató adóreform stb.) észszerűek. Olaszország a 209 milliárd eurós részesedésével egyike a helyreállítási alap legnagyobb kedvezményezettjeinek. Ha a fejlesztési pénzeket nem ellopják, vagy/és stadionokra költik, akkor esélye lehet a válságok idején már sokszor bevált „keynesiánus” keresletösztönzésnek. Kellő bizalom esetén a kormány erőfeszítéseit a lakossági megtakarítások elköltése, illetve befektetése is kiegészítheti, amelyek a járvány okozta lezárások miatt jó egy éve folyamatosan nőnek.

Az Európa-csónak legénysége ősszel változni fog. Az esélyesek közül bárki is lesz a német kancellár, már egyre kevésbé lehet Orbán állandó védelmezője. Az SPD és a Zöldek feljövőben, a CDU-CSU lehetséges jelöltje, Markus Söder pedig azt mondta, hogy a Néppártnak nem kell senkit tartóztatnia, s a Fidesz kilépésével igaza lett. Egyébként ő a közigazgatásban is jártas: a bajor kormányban fontos – többek között – pénzügyminiszteri tisztséget töltött be. Reménykedjünk, hogy a csónakban ülők egy irányba húznak. Így lenne rá esély, hogy – akár már a nyáron – békésebb vizeken hajózzanak.

Forgács Imre, a Millenium Intézet tanácsadó testületi tagjának írása a nepszava.hu-n jelent meg 2021. április 10-én. / millenniumintezet.hu