Elmentünk a Turkuban lévő castle-ba azaz kastélyba. Amint odaértünk látjuk, hogy leginkább óvodások által kockából épített várhoz hasonlított az építmény, ami nem is tűnt egész addig nagynak, amíg a kapuig nem értünk.

Forrás: wellComing

Akkor aztán hirtelen nagyon "megnőtt". Egy múzeum volt berendezve benne. A finn nép királyainak volt ez a székhelye. Eredetileg egy fél Margitszigetnyi méretű szigeten épült ez a hatalmas vár, kevés ablakkal évszázadokig építve, szépítve, toldozva koronként. Nagyon sokszor támadták svédek, de megvédték. Volt ennek a várnak lengyel úrnője is. A múzeum személyzete korhű reneszánsz ruhákban fogadta a vendégeket és ügyelte, eligazította őket. Kellemes meleg és nagyon barátságos környezet fogadott. Még az 1200-as évekből is voltak bútorok, szobrok.

Úgy minden nagyon rendben volt. A padozat fenyőpadló, vagy kerámia, valamilyen fajtája volt felváltva, a kinézethez és a funkcióhoz illően. A berendezést életnagyságú életképek tették még izgalmasabbá.

Elnéztem a hatalmas étkezőt, ahol a lakomákat rendezték, mennyi szarvast, fácánt, tyúkot, halat kellet idehozni, feldolgozni, megfőzni, hogy mindenkinek jusson. Elképzeltem, hogy ez a mi fogalmaink szerint kicsiny királyság, hogy adhatta tudtára az ötszáz kilométerre tanyázó lappföldi alattvalóinak, hogy tessék adózni a királynak a luxusért. Annak ellenére, hogy a falak, két-három méter vastagok voltak, az ablakokba a szoba felé táguló ülőhelyek voltak kialakítva, és mint később a maketten is látható vált, ezek fával, textillel igazán barátságossá, otthonossá voltak téve.

Végigjártuk a kastélyt, vagy ötven helyiséget a pincétől a padlásig és már azon gondolkodtam, hogy a jó kétórás múzeumjárás után jól fog esni egy kávé, egy üdítő, de legalább egy WC.

Akkor szembesültünk vele, hogy ez volt az egyik fele, a másik 41 szoba, vagy helyiség még hátra van, a másik úton. Jó egy órát nézelődtünk még, úgy a huszonvalahányadik szobánál járva, amikor kicsit gyorsítottunk. Ezek a szobák ravaszul úgy voltak berendezve, hogy lépcsőn fel, lépcsőn le, kellett a kijelölt úton haladni. A múzeum második része adta az utolsó kétszáz évet napjainkig. Elképesztően szépen, elegánsan, történelmileg korrektül bemutatva.

A II. világháborúban az oroszok lebombázták a kastélyt, vagy várat, de újra építették. Bizony megdöbbentünk, hogy az utolsó szobák egyikében gyermekkorunk játékai voltak múzeumi tárgyként bemutatva.

Már mi is történelem vagyunk?

Óriási élmény lett ebből a kirándulásból. Sokan voltak. Az egyik csoportról kiderült, hogy születésnapját tartja az egyik kislány osztálytársai, barátnői társaságában.

Hazaérve vacsora, egy pohár csílei bor és mire végeztünk már a nap is lemenőben, tüzet rakott a felhőkben. Nosza’ menjünk sétálni és kicsit fotózni. Felöltöztem én, volt rajtam hosszú nadrág, kiskabát, nagykabát, svájci sapka, kesztyű, sál, de szinte ráfagyott az újam a fényképezőgép elsütő gombjára. Á' csak kényeskedek, gondoltam magamban. Kicsit ugráltam, tornáztam, megdörzsöltem a fülem, de nem sokat segített, csak mentünk előre. Később aztán már nem kísérleteztem a füldörzsöléssel, le ne törjön. Mellettünk legényesen öltözött fiúk futottak, bicikliztek el, vidáman frissen, engem meg az isten hidege majd megevett. Hazaérve aztán látom a tv-ben, hogy -9-10 fok volt este. Végül is ez nem is lenne olyan hideg, gondoltam, de a Balti tenger partja, meg a rengeteg jég, a szél miatt hidegebbnek érezhettem. Hiába, nem szoktam ehhez az időjáráshoz. 

Másnap aztán fürdő programot tartottunk. A tengerparttól alig 50 méterre szabadtéren pancsikázóktól elirigyeltük a jólétet. Az öltözőben aztán kiderült számomra a helyiek vigéckedésének az oka. Ahogy vetkőzünk a fürdő melletti öltözőben, én levetem a nadrágom, azonnal előtűnik az inas, mondhatnám manökeni lábam, amit egyetlen milliméter fókazsír sem fed, de az öltözőtársaimnál a jégeralsótól a cicanadrágig mindent láttam a nadrág alatt. Nagyon nem nézelődtem, nehogy félreértse valaki. A fürdőben a másik nem képviselőinél megtapasztaltam, hogy a magyar lányok mégis csak a legszebbek, legarányosabbak. A részletektől inkább tartózkodom. 

Hát' nem kaptam hőgutát... de hát ide ne fürödni jöjjön télen az ember.

Azért nem semmi ám a Balti tenger partján márciusban szabadtéren fürdeni 30 fokos vízben, amikor körülöttünk 50 centis jég veri vissza a nagyon laposan sütő nap sugarait.