Az emlékműállításból fizikai erőszak lett, amelynek következtében diplomáciai ütésváltásba bonyolódott a magyar és a román kormány.

Sokkolja a magyar közvéleményt az, ami az Úz völgyében, illetve az úzvölgyi katonatemetőben történt. A hírekből az derül ki, hogy román szélsőségesek ütlegelték a helyi magyar katonatemetőt védő, imádkozó székelyeket. Az összecsapásra a magyar külügy jegyzékben reagált, a román fél pedig hosszan kivárva, érdemi megoldást alig kínálva válaszolt. Ha az eseményekből csak ennyit érzékelünk, akkor gyorsan levonhatjuk a következtetést, a román–magyar etnikai konfliktusok makacsul tartják magukat, dacára a magyar diplomáciai erőfeszítéseknek. Ha azonban mélyebbre ásunk, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy

magyar diplomáciai erőfeszítések aligha vannak, legalábbis nem ott, nem akkor és nem úgy, ahogyan arra szükség lenne.

Az úzvölgyi konfliktus sem váratlan nézeteltérés, évtizedek óta, mondhatni, száz éve érik, a magyar és a román emlékezetpolitika sok-sok hibáját, tehetetlenségét, kudarcát és bűnét felismerhetjük a történtekben. Az Úz völgye, az Osztrák–Magyar Monarchia első világháborús véres határszakasza, a második világháború sok ezer áldozatot követelő frontja amolyan emlékezetpolitikai „lakatlan terület”. Nem illik bele egyik ország dicsőséges múltat idéző nacionalista retorikájába sem. Az első világháború alatt ez volt a román betörés egyik kiemelt helyszíne. 1916 és 1918 között az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének ezer katonáját temették el itt. Nem csak magyarokat persze, hiszen a Monarchia vegyes nemzetiségű hadteste vérzett el itt, de ma már csak mint „magyar” katonatemetőt emlegetik. Elvéreztek a románok is, mert bármennyire szeretné is fenntartani a román emlékezet a győztes háború mítoszát, itt bizony a román katonák visszavonultak, odavesztek, és végül nem ők, hanem a cári hadsereg bizonyult erősebbnek.

Akkor, az első világháború idején, a Monarchia hátramaradt csapatai tudtak némi kegyeletet adni az elesett bajtársaknak, ők alakítottak ki itt egy többé-kevésbé rendezett katonai temetőt. A román katonákat a környező hegyekben szétszórva hantolták el, zömében jeltelen sírba, nekik akkor ilyen utolsó tisztelgés nem adatott meg. A háborút a románok megnyerték, de a halottaikat, legalábbis ebben a térségben, nem gyászolták el. A térség pedig vesztes csaták helyszíneként maradt meg mindkét fél számára.

Észak-Erdély visszacsatolása után aztán a temetőt és a halottak emlékét is megpróbálta „visszacsatolni” a korabeli magyar kormány. 1940-ben megindult az első temetőrehabilitációs program, amolyan emlékezetpolitikai revizionizmusként. A revizionizmus azonban a temetőben is ugyanannyira volt hatékony, átgondolt és eredményes, mint bárhol máshol az országban. A helyreállított sírok mellé sok száz újabb sír került 1944 augusztusában, amikor kialakult az újabb „mozgó front” a térségben. Katonai műveleti területről beszélünk az Úz völgyével kapcsolatban, de ha már a pontos emlékezet a kérdés, említsük meg, hogy rengeteg civil és félcivil is elesett itt. Itt mészárolták le például a székely hadosztály tulajdonképpen védtelen, megfelelő kiképzés és felszerelés nélkül fronton hagyott teljes katonazenekarát és sok sok, az iskolapadból a lövészárkokba parancsolt fiatalt, kiskamaszt. Ezeknek a tragédiáknak alig maradt nyomuk az elmúlt évtizedekben.

A román hatalom a második világháború után megint nekiesett a sírok felszámolásának. A magyar hagyományőrzők pedig évtizedeken át jártak ki ide, illegalitásban, a magyar katonai áldozatokra emlékezni. Emlékezetpolitikai szinten itt „befagyott a front”. A rendszerváltásra szinte az összes magyar katonai temetőt felszámolták a térségben, a rendszerváltás után pedig a magyar kormány támogatásával, a kertek alatt, külön utakat keresve indult meg az újabb rehabilitáció. Nem társult ehhez azonban érdemi államközi együttműködés, megbékélési program, kölcsönös méltányosság. Ahogy az 1918-as centenárium közeledett, úgy vált egyértelművé, mennyire nem tud és nem is akar kezdeni egymással semmit ezen a téren a két ország.

Toader Alexandrescu, dormánfalvi ortodox pap felszenteli a törvénysértően létesített román emlékművet és parcellát az úzvölgyi katonatemetőben 2019. június 6-án. Forrás: MTI/Veres Nándor

„Nekünk ez nem ünnep” – ez volt az RMDSZ vezetésének fő üzenete a mai Románia létrejöttével kapcsolatban.

„Ha nem ünnep, akkor mi?” – erre a kérdésre azonban érdemi választ az erdélyi érdekképviselet taktikus problémakerülőként nem adott.

A román állam viszont megadta a módját a múltidézésnek. Nemcsak 1918-ra, 1921-re, de 1916-ra, a román betörésre is hosszas felkészüléssel emlékeztettek. 2016 és 2019 között katonai temetők sorát rehabilitálták, emlékműveket állítottak fel. Újrajátszották ünnepi keretek között a Kárpátokon való átkelést, az erdélyi városokba való bevonulást, azokat a hadmozgásokat, amelyek rengeteg áldozatot szedtek.

Sem az RMDSZ, sem a magyar kormány nem jelezte, hogy lennének igényei a katonatemetők rehabilitációjával kapcsolatban, ki akarja venni a részét ebből az emlékezetmunkából, és védi a magyar, valamint az osztrák–magyar közösség halottainak emlékét. Nem esett szó az elmúlt évtizedekben bedózerolt katonai temetők helyreállításáról, jóvátételről.

Mint ahogy arról sem, hogy az 1916-os román betörés alatt menekülni kényszerülő erdélyi magyarok ezreiről meg kívánnának emlékezni. Igaz, hogyan is beszéltek volna a korabeli erdélyi magyar menekültválságról épp akkor, amikor magyar oldalon javában dúlt a legújabb kori menekültellenes kampány?

Így érkeztünk el a 2019-es konfliktusig. Ebből a magyar közösség annyit érzékelt, hogy a „magyar” parcellák mellé egy fiktív „román” parcellát húzott fel a dormánfalvi önkormányzat, és futótűzként terjedt el, hogy nem elég Erdély, de még a temetőinket is el akarják venni. Arról, hogy ezt a temetőt és a környékbeli sírokat hányszor rombolták le, rongálták meg az elmúlt évtizedekben, nem esett szó. Arról sem, hogy hány meg hány jeltelen sír van a környéken. Bennük román és magyar, szász, zsidó, orosz, ukrán halottak, vegyesen.

Itt akkor lesz teljes körű múltfeltárás, akkor lesz méltányosság és kegyelet, ha ennek érdekében lesz államközi együttműködés. Ehhez képest ami az Úz völgyét illeti, a román és a magyar kormány is hosszú-hosszú heteken át kivárt.

Már hónapok óta nyilvánvaló volt, hogy eszkalálódni fog a konfliktus.

Akkor is, amikor magyar politikusok tömeget szerveztek a temető védelmére, akkor is, amikor a román EP-képviselőjelölt kiment az Úz völgyébe kampányolni, amikor az EP-választások egyik kiemelt témájává vált ez az első és második világháborús emlékhely. Amikor pedig végre hosszú késéssel megszólalt a magyar kormány, akkor csak számonkért, illetve azonnali lépéseket sürgetett a román kormánytól. Holott a román hatóságok már léptek, például akkor, amikor a román emlékműállítást illegálisnak minősítették. A román kormány aztán válaszában hárít és kioktat, miközben a csendőrség szeme láttára ütlegelik egymást románok és magyarok, a román szélsőjobb pedig akadálymentesen grasszál és önkényeskedik.

A temető „visszaszerzése” beleillik abba a revizionizmusba, amelyet a magyar kormány szimbolikus szinten évek óta képvisel. A román kormány pedig kapva kap az alkalmon, hogy igazolhassa, a magyarok revizionisták.

Ezt hívják határokon átnyúló érdekközösségnek, ennek azonban sem a halottak nyugalma, sem az élők biztonsága, békéje nem része.

Szerző: Parászka Boróka/168ora.hu