Éljen a "rendszerszintű kockázat"!
Három nappal azelőtt, hogy Donald Trump belépett a Fehér Házba, a kínai elnök, Hszi Csin-ping Davosban, a világgazdasági fórumon az Egyesült Államokat a protekcionizmus veszélyére figyelmeztette. Ma viszont a Joseph Biden által bevezetett gazdaságélénkítő politika miatt aggódnak a kínai vezetők, akik a jelenlegi gazdasági rendet veszélyeztető „rendszerszintű kockázatot” látnak benne.
Forrás: magyardiplo.hu
Mindenesetre elfogadták az Egyesült Államok történetének legjelentősebb szociális törvényét. Ez teljesen eltér az utóbbi évtizedek gazdasági stratégiájától, amely a tőkejövedelmeket támogatta – a startup-októl a különböző tőkéből származó jövedelemtípusokig – és felerősítette az alsó néposztályok lemaradását. Egészen más mint az eddig követett állami közpolitika, amelyet mindig az inflációtól és az eladósodottságtól való félelem vezetett. Már nem keresi az adócsökkentésekkel a neoliberálisok és finanszírozóik kegyeit, amelynek az eredménye nagyon gyakran csak a tőzsdei pénzügyi lufik még nagyobbra fújásához vezetett.
Az 1 900 milliárd dolláros gyorssegélyt (ami az USA gazdasági termelésének közel 10%-a) az infrastruktúra, a tiszta energiára való átállás, illetve az oktatás fejlesztése követi majd (3000 milliárd dollár összegben, tíz évre elosztva), úgy tűnik hát, hogy Barack Obama egykori elnökhelyettese végre levonta a megszorítások következményeiből származó tanulságot. És tanult hajdani „főnökének” kudarcából is, aki túl óvatos volt és túlzottan a középhez húzott, aki ráadásul nem akarta felhasználni a 2007-2008-as pénzügyi válságot egy új New Deal beindítására. „A világgazdaság súlyos visszaesése miatt – magyarázta Barack Obama – az én elsőrendű feladatom nem az volt, hogy átalakítsam a gazdasági rendet, hanem hogy segítsek elkerülni egy még súlyosabb visszaesést[1].” Az eladósodottságtól rettegve Európa ugyanakkor tízéves költségvetési restrikcióra ítélte önmagát, ezzel járt együtt a kórházi ágyak csökkentése is…
A Biden-terv egyik legígéretesebb eleme az, hogy általános. Több mint százmillió amerikai – akiknek a jövedelme alacsonyabb mint 75 000 dollár évente – már meg is kapta a Kincstártól a neki járó 1 400 dolláros csekket. Pedig már egy negyedszázada, hogy a legtöbb nyugati ország a szociális segélyeit és támogatásait egyre alacsonyabb jövedelemszint esetén nyújtja csak és szigorú és állandó ellenőrzésekhez köti, ugyanakkor gyakran büntető és megalázó munkahelyek elfogadását kényszeríti ki[2]. Az eredmény: azok, akik semmit sem kapnak – pedig nagyon is szükségük lenne a támogatásra – megutálják a közpolitikát, hiszen ők is befizetők, mégis abból csak másoknak jut. A csalóknak és az élősködőknek, ahogy azt a média által felhergelve, ők képzelik.
A Covid-19 válság megszakította ezt a fajta rágalmazási hullámot. Merthogy nem az alkalmazottak vagy a vállalkozók hibája volt, hogy egyik napról a másikra teljesen megszűnt a munkájuk. Egyes országokban a járvány miatt sürgősségi segélyben részesülők 60 %-a korábban soha semmilyen támogatást nem kapott[3]. Most pedig az állam azonnal megsegítette őket „bármibe kerüljön is” és meg sem próbált válogatni közöttük. Úgy tűnik, hogy kevesen morgolódnak – persze a pénzügyi sajtót és a népi Kínát leszámítva…
Fordította: Morvai judit / magyardiplo.hu
