Közben felidézem magamban Pruck Pál híres fotóját, mely bejárta a világot.
Kinek személyiségét, fényképét, orvul, tudatosan ellopta, elrabolta, kisajátította Dózsa László és Schmidt Mária, és máig szédelegnek vele.

Miközben magamban mindenben igazat adok Eörsinek, amit állít, abban is, hogy a megtorlások általában nem koncepciós perek voltak, mert nem koholt vádak alapján, meg nem történt cselekményekkel vádolták meg a legtöbb embert, hanem valóságos tettekért, melyek a hatalom jogalkotása szempontjából bűncselekménynek számítottak (ez nem menti a feljelentőket, a vádlókat, az ítélkezőket, ne értsük félre!), előkotrom (Google), elnézem a fotót, és eszembe jutnak a két apósom történetei.

Az egyik, Rákosi által halára ítélt, a halálsorról szabadult, Horthy, Szálasi alatt illegális ifjúkommunista, aki (akkoriban segédmunkás) az Óbudai Téglagyárban védte a nép vagyonát a fosztogató "forradalmároktól".

A másik, Rákosi által halálra ítélt, a halálsorról szabadult, az orosz frontot megjárt egykori vadászpilóta (akkoriban forgalmista), aki a rákospalotai teher-pályaudvaron tette ugyanezt, etette, itatta a vagonokban rekedt állatokat (csak éppen megfejni nem tudta mindet), és rejtegette a halálra rémült, amúgy teljesen ártalmatlan párttitkárt.
Három napig, éjjel-nappal, míg végre jött valaki, és felváltotta.

Ők mesélték, hogy a be-betérő kölykök voltak a legveszélyesebbek.
Heccből lőttek mindenre, ami mozog.
Igazi forradalmárt, ők speciel, igaz, nem az események közepén – nem láttak.

És eszembe jutott Nagyapa, mások sok-sok története a felfegyverzett nyilas suhancokról.

Nekem mindegy, hogy Pruck Pál vagy Dózsa László!

Aki tizennégy éves gyerekeknek fegyvert ad a kezébe, ahelyett, hogy haza zavarná, az számomra elvetemült, legjobb esetben is felelőtlen, potenciális tömeggyilkos!

Aztán a mozambiki, ugandai, eritreai gyerekkatonák képe villant be, késes, meg robbantó, Molotov-koktélt hajigáló palesztin kölykök.
És az ISIS szorgos, kiskorú gyilkosai. Ezek akkor még tízévesek se voltak. Tudom, nem ugyanaz! De, valahol mégis!

A kalábriai fiú jutott még eszembe Edmondo de Amicis "Szív" című hazafias ifjúsági novelláskötetéből.
Ő nem lőtt, fegyvere nem volt, csak kémkedett az olaszoknak és a franciáknak, az osztrákok elleni felszabadító háborúban.
És a szardíniai kisdobos, ugyanonnan, a custozzai ütközetből.
Meg a "kollégája" a párizsi Kommün barikádján.

Ők nem harcoltak. Legalábbis embert nem öltek.
Az nem gyereknek való!