h i r d e t é s

Egy lefegyverzett baloldal a háborúval szemben – Eszkalálódik a konfliktus Ukrajnában

Olvasási idő
16perc
Eddig olvastam
a- a+

Egy lefegyverzett baloldal a háborúval szemben – Eszkalálódik a konfliktus Ukrajnában

2022. november 10. - 10:55

Jean Jaurès-től Aristide Briand-ig, Lenintől Clara Zetkinig, amikor Európában kitört a háború, és azzal fenyegetett, hogy maga alá temeti az öreg kontinenst, a baloldali tribunok és a pacifista tüntetők felemelték szavukat. Ukrajna esetében ez nincs így. Miközben a konfliktus eszkalálódik és a média tüzet okád, az európai baloldal hallgat.

Forrás: magyardiplo.hu

Február óta az atomháború veszélye beszivárgott a mindennapi életünkbe. Ugyanakkor, a világ legtöbb országában a politikai pártok leginkább kerülik a témát és valamerre másfelé néznek. Az amerikai szenátorjelöltek – a külpolitikával közvetlenül foglalkozó testület tagjai – nemrég egy órán keresztül vitáztak egymással anélkül, hogy „Ukrajna” neve elhangzott volna; nem került sor nagyszabású tüntetésekre sem; a diplomácia is megrekedni látszik; szinte az összes média arra fogad, hogy a nukleáris fenyegetés nem más, mint orosz zsarolás, amelynek célja, hogy elfelejttessék az emberekkel a hadsereg sorozatos katonai vereségeit. A medve sarokba van szorítva, mondják nekünk, ezért üvölt; fenyegetőzik, de nem kell aggódni. A helyszínen azonban a harcok intenzitása fokozódik, a szabotázsokat bombázások követik. Az emberek viszont ragaszkodnak ahhoz, hogy valami másról beszéljenek.

Így szinte általános közöny fogadta a francia nemzetgyűlésben október 3-án az Ukrajnáról szóló vitát. A legjobb lenne, ha az egészet jótékony homály fedné és elfelejtenénk a képviselők zavarba ejtő mosakodását, mert valamikor a múltban jó viszonyba keveredtek Vlagyimir Putyin elnökkel, s jó lenne elfelejteni az ásatag és nagyképű kirohanásaikat is a „szabad világról,” amelyek még az 1950-es évekből ragadtak itt. Mint a koreai háború óta minden olyan konfliktusban, amelyben az Egyesült Államok is érintett, a gerinctelen politikusok és újságírók, akik az 1938-as és 1939-es éveken kívül mást nem is ismernek az emberiség történelméből, csak végtelenül ismételgetik az analógiákat: München, Daladier, Chamberlain, Sztálin, Churchill, Hitler.

Az elmúlt húsz évben „Szaddám”, „Milosevics”, „Kadhafi”, „Aszad” mindannyian, mint a német Führer reinkarnációi kerültek elénk; és ezt szinte szabályosan ötévente újra és újra bevetik. Ezúttal „Putyin”, „a Kreml ura” játssza a kijelölt szerepet. Minden alkalommal azt a parancsot kapjuk, hogy harcoljunk a pillanatnyi ördög ellen, de meg is kell büntetnünk, tönkre kell tennünk, el kell pusztítanunk, különben bűnös vállalkozása kiterjedne. Aztán újra lejátszódik ugyanaz a jelenet, amikor meglepődve és sajnálkozva tapasztaljuk, hogy a legyőzött szörnyeteg után, nem egy liberális és befogadó demokrácia időszaka jön el: Mouammar Kadhafit egymással harcoló milíciák váltották fel, Szaddám Huszein után kiderült, hogy egykori hívei az Iszlám Állam felvirágoztatásában játszottak szerepet.

 Az ukrajnai háborút, a moszkvai „rendszerváltás” kockázatos játszmáját azonban nemcsak a neokonzervatívok tüzelik (lelkes hívei az óriási katonai költségvetéseknek és az örökké tartó civilizációs háborúknak), hanem a baloldali aktivisták is, akik azt szeretnék, ha az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) lehetővé tenné Kijev számára, hogy visszafoglalja teljes területét, beleértve a Krímet is. Hogyan kezelhető az a zavar, amit az ilyen álláspontok váltanak ki?

1961-ben, a hidegháború tetőpontján George F. Kennan, a szovjet megfékezés («containment») amerikai teoretikusa figyelmeztette honfitársait – és másokat is: „Nincs önzőbb, mint egy csatát vívó demokrácia. Hamar a saját háborús propagandájának áldozatává válhat. Céljainknak képesek vagyunk ilyenkor abszolút értéket tulajdonítani, ami eltorzítja a látásunkat, és minden mást is ennek a fényében ítélünk meg. Ellenségünk a gonosz megtestesítőjévé válik. A mi ügyünk, a mi célunk pedig maga az erény, a jó megtestesülése. Az összecsapás apokaliptikus jelentőségűvé növekszik. Ha veszítünk, minden elveszett, az élet már nem lesz többé élhető, nem marad semmi, amit megmenthetnénk. Ha győzünk, minden lehetővé válik, (...) a jó erői akadálytalanul kibontakoznak, kielégülnek a legnemesebb törekvések is[i].”

Ukrajna esetében az ilyen „demokratikus leegyszerűsítés, manicheizmus” annál is inkább megtörténhet, mert az orosz kormány hibája egyértelmű. Megsértette szomszédjának területi integritását, nemzetközileg elismert határait; megkérdőjelezi és lábbal tiporja az ukrán nép létjogosultságát. Ezzel nyilvánvalóan megsértette az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Alapokmányát, amely ilyen esetekben egyértelműen tiltja az erőszak alkalmazását. Ráadásul az ENSZ alapító tagjaként Oroszország megakadályozza, hogy a szervezet betöltse nemzetközi békefenntartó szerepét, mivel a Biztonsági Tanács, amelyben vétójoggal rendelkezik, az egyetlen olyan testület, amely jogosult az agresszorok szankcionálására. Úgy jár el tehát, mint az Egyesült Államok az iraki háború idején, de egy súlyosbító tényezővel: miután 1991-ben, a függetlenség elnyerésekor elismerte Ukrajna határait, már 2014-ben elcsatolta szomszédja területének egy részét, a Krímet. És most magának követel több más területet is, a Donbasszt és Dél-Ukrajna egyes régióit, amelyeket csak részben tart ellenőrzése alatt.

Végül pedig ki kell emelni az orosz hadsereg felelősségét a pusztításért, a háborús bűnökért és a nemi erőszakért. Ez nem feltétlenül több, mint más megszálló csapatoké – hiszen emlékezzünk csak az Egyesült Államokra a vietnami háború idején, a B52-esekre, a növényirtószerek tömeges alkalmazására, az Agent Orange-ra, William Calley hadnagyra, aki 1968. március 16-án My Laï faluban 500 civilt mészárolt le. De ki emlékszik minderre, ha már senki sem emlékszik rá? Már csak azért sem, mivel február 24. óta tilos beszámolni olyan tényekről, amelyek beszennyezhetik a Nyugat makulátlan hírét és megkérdőjelezik azokat az elvarázsolt történeteket, amelyek a vérszomjas zsarnokokkal szemben a gyengék és kiszolgáltatottak megmentőjének szerepében tüntetik fel. Az a tény, hogy minden órában elhangzik egy sor hazugság, annak a szellemi visszafejlődésnek és megfélemlítésnek a légkörét mutatja, amely körülvesz minket[ii]. Hallgatásunkkal, azzal, hogy félünk szembe kerülni a közvéleménnyel, azt kockáztatjuk, hogy olyanok leszünk, mint azok az „alvajárók”, akik hirtelen 1914 augusztusában ébredtek fel a világra.

Atomháború a megalázó vereség helyett?

1914. Néhány nappal az első világháború kitörése előtt a francia közvélemény mással volt elfoglalva, messze nem törődött se Szarajevóval, se az országhatárokkal. Júliusban került sor Henriette Caillaux tárgyalására a párizsi bíróságon. Néhány hónappal korábban meggyilkolta a Le Figaro igazgatóját, Gaston Calmette-et, akit felelősnek tartott a férje, a Joseph Caillaux elleni lejárató kampányért, aki a jobboldali lap szemében háromszorosan is bűnösnek számított, mivel (mérsékelten) baloldali volt, ellenezte a militarizmust, és ő volt az egyik szószólója a jövedelemadónak, amelyet a nemzetgyűlés éppen akkor szavazott meg. Henriette Caillaux-t azon a napon mentették fel, amikor Ausztria hadat üzent Szerbiának. Ezt azonnal általános mozgósítás követte. Majd augusztus 22-én, egyetlen nap alatt 27 000 francia katonát öltek meg. Akkor már mindenki elfelejtette a Caillaux-pert, ahogyan talán mi is hamarosan elfelejtjük II. Erzsébet halálát és azt az ezernyi mellékes polémiát vagy triviális eseményt, amelyek elterelik a figyelmünket az ukrajnai háborúról.

Már a vulkán kitörése előtt sem figyeltünk oda, hogyan forrósodott fel a láva a Donbasszban, a Kremlben és a NATO főhadiszállásán. Most és itt már nem szükséges felidézni a sorozatos provokációkat, amelyek miatt Moszkva azt hitte, hogy az amerikaiak a német újraegyesítéskor tett vállalásaikkal ellentétben egyre közelebb igyekeznek kerülni Oroszország határaihoz, be akarják olvasztani a volt szovjet köztársaságokat a saját táborukba, és ezzel veszélyeztetni akarják Oroszország stratégiai pozícióját. A Nyugat nem volt ilyen merész a Szovjetunió idején, és soha nem tűrte volna el, hogy egyik stratégiai riválisa az Egyesült Államok határainál táborozzon. Ezt 1962 októberében a kubai válság is bizonyította.

De abban az időben a két szuperhatalom, bár a lényegi kérdésekben szemben állt egymással, kerülte a provokációkat és vigyáztak, hogy ne alakítsanak ki háborús gócpontokat. Ebben kétségtelenül segített nekik, hogy akkoriban az információáramlás még nem volt azonnali és a média sem játszott annyira ártalmas szerepet, mint ma. Egy titkos megállapodás megoldotta az 1962-es válságot, és megakadályozta az apokalipszist. A szovjet rakéták Kubából való kivonását nemcsak Washington azon kötelezettségvállalása követte, hogy nem szállja meg a szigetet, amit nyilvánosságra hoztak, hanem leszerelték a Törökországban lévő amerikai rakétákat is – amit nem hoztak nyilvánosságra. Akkoriban a nyugati államfők megoldották, hogy az újságírók ne hallgathassák le az orosz kollégájukkal folytatott beszélgetéseiket; tudták, hogy a diplomácia különbözik a PR-tól. Óvakodtak attól is, hogy hosszú, magasztos beszédeket tartsanak, mint manapság Vlagyimir Putyin, ahol minden mondat ultimátumként hangzik.

A kubai válság lecsillapította a kedélyeket. Washington és Moszkva úgy ítélte meg, hogy túl nagy a kockázat, ezért a hidegháborút helyettesíteniük kell a békés egymás mellett éléssel. „Létfontosságú érdekeik védelmében – fogalmazta meg John Kennedy 1963 júniusában – a nukleáris nagyhatalmaknak el kell kerülniük minden olyan konfrontációt, amely ellenfelüknek csak a megalázó visszavonulás és az atomháború közötti választást adná”. Az amerikai elnök arra utasította diplomatáit, hogy kerüljék „a szükségtelen és kicsinyes provokációkat és az ellenséges retorikát[iii].”

Jelenleg az ukrajnai konfliktus esetében sem az akkori bölcs megfontolás, sem egy szerencsés megoldás jelei nem látszanak. Ez a háború csak rosszul végződhet. Ma nem az Oroszország által szétzúzott, leigázott és szétszakított Ukrajna a legvalószínűbb forgatókönyv. Ez tényleg az USA és a NATO látványos bukását jelentené. De az ortodox egyházzal és a szélsőjobboldallal szövetséges, tekintélyelvű és reakciós orosz nacionalizmus javára. Egy ilyen eredmény – szinte vonakodunk kimondani a nyilvánvalót – nem szolgálna semmilyen progresszív ügyet.

Az atlantista baloldal egy új „szent szövetségben”

Ugyanakkor nem szabad eltúlozni, hogy milyen fenyegetést jelentene egy ukrán vereség Európa többi részére, és úgy tenni, mintha Odessza eleste után, Moszkva megtámadná Londont, Berlint vagy Párizst. Az orosz csapatok már nyolc hónapja vesztegelnek az orosz lakta Donbasszban, ezért hát nem hihetjük komolyan, hogy képesek lennének fenyegetni a NATO-tagállam Lengyelországot vagy Litvániát.

De a háború akkor sem végződne jól, ha Oroszország vereséget szenved és megalázva kerül ki belőle. Ukrajna hatalmas nyugati segítséggel elért katonai győzelme természetesen véget vetne az orosz agressziónak, és helyreállítaná Kijev legalábbis formális szuverenitását egész területe felett. Feltéve persze, ha Moszkva ebben az esetben nem sodródna el egy ostoba kockázatvállalásig, ideértve a nukleáris kockázatot is, hogy meghiúsítsa a vereséget. És a győzelem nem csak az ukrán nép győzelme lenne. Az iraki és az afganisztáni kudarc után az Egyesült Államok megerősítené a pozícióját a világban, és megszilárdítaná az amerikai hegemóniát az Európai Unióban, amely végleg lemondana arról, hogy stratégiai autonómiára törekedjen. Ukrajna pedig tartósan alárendelt helyzetbe kerülne a NATO-val szemben, ami egy állandó feszültségforrás lenne az orosz szomszéddal, amely elkerülhetetlenül a revansot keresné.

Mindkét eset azt jelentené, hogy nem került sor egy olyan diplomáciai megoldásra, amely lehetővé tenné a főszereplők számára, hogy elkerüljék a Kennedy által említett „megalázó vereséget”, és a nagyhatalmak mind a két esetben ahelyett, hogy végre szembenéznének a globális felmelegedés problémájával és az államok közötti hatalmi viszonyok átrendeződésével, energiáikat évtizedekig az újrafegyverkezésre fordítanák. Igaz, hogy Oroszországban a katonai vereséget néha demokratikus reformok követték – a jobbágyság eltörlése néhány évvel a krími háború után vagy a cár hatalmának korlátozása a japán győzelem után, 1905-ben – de nem volt „rendszerváltás”. A nukleáris eszkaláció veszélye pedig akkoriban még nem létezett.  

Európában és az Egyesült Államokban a baloldal felsorakozott vagy meg van félemlítve. Máskor pedig gyakran kétszínű. Felsorakozott, amikor támogatja a NATO politikáját, amely pedig nem mentes a felelősségtől ebben a konfliktusban. Persze igaz, hogy egy megszállt ország érdekében sorakozott fel, amelynek joga van megvédeni magát és felszabadítani területét a maga választotta eszközökkel, beleértve a külföldi segítség igénybevételét is. Így azonban a baloldal egy igazán lényeges kérdésben áll át a kormányok oldalára, amelyek ellen egyébként harcol. És egy új „szent szövetségbe” zárva lemond függetlenségéről, arról, hogy saját javaslatokkal álljon elő. Ez ráadásul megfelel annak, amit ellenfelei mindig is elvártak tőle: hogy „felelősségteljes hozzáállását” ritmusos tapsolással bizonyítsa. „A mai erőviszonyok mellett, az orosz agresszió katonai ellensúlyozására kénytelenek vagyunk összefogni a NATO-val” – vonja le a következtetést Edwy Plenel, aki már 1999-ben is lelkesen támogatta a NATO koszovói háborúját. „A jelenlegi tragikus alternatíva, az orosz imperializmus nem hagy nekünk más választást[iv].”

A háborúnak diplomáciai megoldással kell véget érnie

Egy másik baloldal nagyrészt hallgat, és bár nem hisz sem a nyugati szankciók legitimitásában, sem azok hatékonyságában, mégis megvédi azokat. Amikor pedig Ukrajnáról kérdezik, gyorsan témát vált. Franciaországban a NATO-val szövetséges baloldal, azaz a szocialisták és a zöldek büszkén kihúzzák magukat – hiszen tudják, hogy csaknem a teljes uralkodói réteg és a média szinte minden változata őket támogatja – , a másik baloldal, a kommunisták és a Mélanchon-pártiak visszafogottak, azt várják, hogy a vihar elvonuljon, és próbálják megőrizni a néhány hónappal ezelőtt létrejött valószínűtlen szövetségüket. A törésvonal az atlantisták és az „el nem kötelezettek” között nem új keletű. 1966. április 20-án François Mitterrand és szocialista elvtársai, Max Lejeune és Guy Mollet bizalmatlansági indítványt nyújtottak be de Gaulle tábornok kormánya ellen. Az indíték? Az akkori köztársasági elnök a francia haderő NATO-ból való kivonásával „elszigetelte Franciaországot, és ezzel veszélyes helyzetet teremtett országunk számára”. Most, amikor Franciaország atlanti szövetségesei oldalán részt vesz egy olyan háborúban, amelyben szembe kerülhet Oroszországgal, a két baloldal eltérő álláspontja törésvonalnak tűnik, még akkor is, ha az ökológia és a vásárlóerő védelmében közös állásponton vannak...  

Egy másik, a Latin-Amerikában és az arab világban erős baloldal, amelyet néha „campiste-nek[v]” neveznek, antiimperialistának vallja magát, és a Szovjetunió korszakához hasonlóan elfogadja és képviseli Moszkva legtöbb állítását. Az ember néha elgondolkodik azon, hogy vajon tudatában vannak-e annak, hogy a mai Oroszország – a marxista értelmiségi Sztatisz Kouvelakisz szavaival élve – „egy kapitalista állam, uralkodó osztályát egy olyan oligarchia alkotja, amely a korábbi állami vagyon kifosztásával jött létre, a Nyugat teljes egyetértésével és támogatásával[vi].” Ukrán anarchista aktivisták hozzáteszik, hogy szembe kell szállniuk „nemcsak egy geopolitikai pozícióért versengő államok közötti háborúval”, hanem meg kell vívniuk „egy gyarmatosítás ellenes nemzeti felszabadító háborút” is, amelyben Moszkva bábkormányokat állít fel, az ukrán valutát rubellel helyettesíti, és kötelezővé teszi az orosz nyelv oktatását[vii].

Végül is látnunk kell, hogy ez az antiimperialista baloldal jogosan bírálja Ukrajnát és az Európai Uniót, amiért felzárkóztak az Egyesült Államok mögé, de elfelejtik megemlíteni, hogy aki előidézte ezt a geopolitikai változást, valamint két uniós állam, Finnország és Svédország NATO-csatlakozását, az Vlagyimir Putyin volt. Az orosz elnök ellenségei szeretik felemlegetni, hogy egykor KGB-tiszt volt. A február óta eltelt időszakot tekintve azonban elgondolkodhatunk azon, hogy vajon mit tehetett volna még többet az amerikai érdekek szolgálatában, ha – George H. Bushhoz hasonlóan – a CIA igazgatója lett volna...

A teljes ukrán győzelem hívei nem veszik észre, hogy Oroszország máris vesztett. A katonai kudarcok következményeként romlott a hadsereg megítélése; kalandorpolitikája megszilárdította az Egyesült Államok jelenlétét az öreg kontinensen; agressziója megerősítette az ukrán nemzeti érzést, amelynek létezését az orosz elnök tagadta, amikor „egy népről” beszélt (még akkor is, ha a Krímben, a Donbasszban és másutt sok orosz ajkú lakos továbbra is közelebb érzi magát Moszkvához, mint Kijevhez). Végül pedig Oroszország minden eddiginél jobban függ Kínától, függ a gázeladásoktól és függ azért is, hogy elkerülje a diplomáciai elszigeteltséget. Ez olyan mértékű, hogy ma már nem állíthatja, hogy a tárgyalásai Kínával a katonai invázió elfogadását jelentik.

Olyan nehéz egyszerre több dolgot is megérteni – főleg, ha ellentmondásosnak tűnnek? Védeni lehet az ukrán nép szuverenitáshoz való jogát, ugyanakkor el lehet ismerni, hogy Oroszország „megalázó” veresége – már ha az emberiség túléli – megerősítené az Egyesült Államok hegemóniáját. Hiszen az USA az, amely uralja a NATO-t, dollármilliárdokért szállít fegyvereket Ukrajnának, mert így akarja meggyengíteni a nyugati blokk stratégiai riválisát. A két ellenfélnek a nemzetközi porondon elfoglalt helye ad magyarázatot arra is, hogy a déli államok közül sokan – anélkül, hogy szolidárisak lennének az orosz agresszióval – miért tekintik Moszkvát geopolitikai szempontból az egyensúlyt biztosító hatalomnak, amelynek összeomlása újra felélesztené az amerikai önhittséget, annak minden veszélyével, az esetleges ellenszegülők számára.

A jogi legitimáció nélküli szankciós politika, amelyet gyakran olyan államokkal szemben alkalmaznak, amelyek ezt messze nem akarják, még tovább fokozza a déli államok félelmét, és persze ellentmondásban van a „szabályokra” és a „jogra” való nyugati hivatkozásokkal. Szinte megdöbbentő, hogy az európai államok lelkesen támogatták, miután ők is áldozatai voltak az extraterritorialitásnak nevezett jogi rablásnak, amikor Washington hatalmas bírságokat szabott ki azért, mert Kubával és Iránnal kereskedtek, amelyeket az USA egyedül, a nemzetközi jogot lábbal tiporva, szankciókkal sújtott.[viii]

Az ukrajnai háborúnak diplomáciai megoldással kell véget érnie. Ennek egyelőre semmi jele. Oroszország most annektált területeket, amelyeket egy napon ki kell ürítenie, hogy megállapodásra lehessen jutni. Az ukrán kormány pedig tudatta, hogy nem hajlandó tárgyalni Putyin elnökkel. Egy ilyen patthelyzettel szembesülve azoknak, akik nem vesznek részt a háborúban nem kellene tovább tüzelniük azokat, akik meghalnak a frontokon. Egyeztetniük kellene azokkal az országokkal, amelyekre még hallgat Moszkva és Kijev, hogy kidolgozzák a rendezés olyan feltételeit, amelyeket az oroszok és az ukránok is el tudnak fogadni. A Nyugatnak, amely segít Ukrajnának megvédeni magát, azt is meg kell értetnie vele, hogy az általa szállított fegyverek nem használhatók se a Krím visszafoglalására – amit Moszkva nem fogadhat el – se hadműveletek indítására orosz területek ellen. Azt az elképzelést is el kellene vetni, hogy Putyin elnököt háborús bűnökkel vádolják, figyelembe véve, hogy korábbi kollégája, George W. Bush nyugdíjas éveit texasi farmján olajfestmények festésével tölti. Végül, mivel Biden elnök október 6-án felemlegette egy „apokalipszis lehetőségét”, szeretnénk azt remélni, hogy nem a túlélés, hanem az elkerülés irányába lép fel. Ukrajna számára is jobb egy tűzszünet és egy befagyasztott konfliktus, mint a nukleáris tél.[ix]

Megdöbbentő a baloldal nemléte ebben az ügyben. Nincs súlya, hallgat, vagy össze-vissza beszél. Újra felbukkant a civilizációk harca, újra indítanak széntüzelésű erőműveket, a katonai kiadások robbanásszerűen nőnek. Hol van a baloldal? Mit gondol? Milyen diplomáciai megoldást javasol? Azt már korábban is tudtuk, hogy megosztott a gazdasági stratégia, a kulturális szimbólumok és a választási klientúra kérdéseiben. Az ukrajnai háború megerősíti, hogy a külpolitikában még inkább elmaradt, ott mindent újra kellene gondolnia – feltéve, hogy a téma egy kicsit is érdekli...  

 

Fordította: Morva Judit/magyardiplo.hu

 


[i] George F. Kennan: Russia and the West under Lenin and Stalin [Oroszország és a Nyugat Lenin és Sztálin idején], London, 1961. Idézi Tariq Ali: Winston Churchill, His Times, His Crimes [Winston Churchill, kora és bűnei], Verso, London, 2022.

[ii] Serge Halimi és Pierre Rimbert: Un voluptueux bourrage de crâne [Egy jó adag agymosás], Le Monde diplomatique, 2022. szeptember.

[iii] John Kennedy elnök beszéde, American University, Washington, DC, 1963. június 10., elérhető itt :  a John F. Kennedy Elnöki Könyvtár és Múzeum honlapján.

[iv] Edwy Plenel: L’épreuve et la contre épreuve [Erőpróba és ellenpróba], Stock, Párizs, 2022.

[v] A kommunista mozgalomban a « campisme » azt a tendenciát jelenti, amikor egy adott politikai helyzetet leegyszerűsítenek két imperialista tábor közötti konfrontációra, és gyakran az egyik táborhoz csatlakoznak. l. franciául: https://wikirouge.net/Campisme - a ford.

[vi] Stathis Kouvelakis: La guerre en Ukraine et l’anti-impérialisme aujourd’hui [Az ukrajnai háború és az antiimperializmus ma], Contretemps, 2022. március 7., https://www.contretemps.eu

[vii] Vladyslav Starodubtsev és Ashley Smith: La Révolution prolétarienne [A proletár forradalom], no. 818, Párizs, 2022. szeptember.

[viii] Jean-Michel Quatrepoint: Au nom de la loi… américaine », Le Monde diplomatique, 2017. január. A magyardiploban Igazságszolgáltatás á la americaine c itt olvasható: http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2366

[ix] Anatol Lieven: The War in Ukraine Could Lead to Nuclear War [Az ukrajnai háború atomháborúhoz vezethet] Jacobin, New York, 2022. október 6.

Kommentelne? Kattintson ide!

h i r d e t é s

Clicky