Laczkó Vass Róbert, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművészének megemlékezése. 

Mindig ügyeket intézett, és nagyságrendekkel többet beszélgettünk az utcán, mint asztalnál ülve. Sosem panaszkodott – bár a bürokráciák labirintusában oka lett volna rá bőven – én pedig olyasmiről kérdeztem, amiről tudtam, hogy nagyon fontos neki. Mesélt egyet-mást a Lőwith Egon tervezte Holokauszt-emlékmű felállításáról az egykori Cselédpiacon – ott, ahol Kányádi Sándor Fekete-pirosában a kimenős cselédlányok rögtönöztek maguknak „táncházat” a múlt század derekán –, a volt Nagy utcai, mór stílusú Zsinagóga és a hozzá tartozó épületegyüttes felújítási munkálatairól – vagy éppen arról, mit és hogyan képzelünk el a Kolozsvári Zsidó Napok eseménysorában. 

Egyszer hallott engem, keresztény fiút Avinu Malkeinu-t énekelni, s onnantól egyenes utunk volt a Zsinagógába. Végül szóvá tette, hogy miért nem látogatom meg „a hivatalban”. Ekkor jártam először a kolozsvári hitközségi házban. Később az otthonában is fölkerestem. Szerény szavú, kifogástalan modorú, művelt embernek ismertem meg, és pontosan tudom, miért szerették, kedvelték olyan sokan.

Együtt voltunk „élő könyvek” a Kolozsvári Magyar Napokon. Máig bánom, hogy miért nem „kölcsönöztem ki” magamnak az üresjáratokban, hogy többet is megtudjak róla, mint a jöttünkben-mentünkben rögtönzött beszélgetéseink során. Inkább csak elvoltunk, sütkéreztünk a napon, és belvárosi bagatell, hétköznapi dolgokról csevegtünk egy sort. Barátságunk – azt hiszem, ő is annak gondolta! – az előbb említett Kolozsvári Zsidó Napok sorozatával rétegződött tovább, és úgy emlékszem, úgy tudom, úgy mondom, hogy minden apróságban segített, amiben csak tehette. Deák Andrea, a Mazsihisz kulturális szakembere, a kis fesztivál megálmodója, mindenese a tanúm rá. Tulajdonképpen annyira örült a Zsidó Napok létrejöttének, hogy igazából kimutatni sem merte – és tartotta a hátát, ha rosszmájú megjegyzések bukkantak fel itt-ott, mint konkoly szokott mindig a tiszta búzában. Legutóbb is azon agyaltunk, hogy mikor és hogyan szervezzük majd a következő kiadást. Nélküle már nem lesz olyan ez a kis fesztivál, amilyenek megismertem. Ilyen az élet.

Ugyanazt a nevet viselte, mint én: szólíthattuk egymást Robinak. Persze maradt nekem ő Robi bácsi – és nem szerette, ha bácsiztam. Összetegeződtünk a zsinagóga udvarán, ahová a felújítás után személyre szabott, saját maga által vezetett bemutatóra kaptam tőle meghívót. Radnóti-estünket már itt, a makulátlan szakrális térben láthatta vendégül...

...és még sokan mások tartoznak jó gondolattal, imádsággal érte, ki-ki a felekezete szerint.

Drága Robi bácsi, mélyen tisztelt Schwartz Róbert hitközségi elnök úr, Isten veled! Írják a nevedet csupa nagybetűvel az Élet Könyvébe! (mazsihisz.hu)