Az alábbi írásban a magyar politikára egy másfajta, talán szokatlan oldalról nézek rá. Az „elsöprő kisebbség” fogalomkörét igyekszem körüljárni. Ez nem valami saját szókapcsolat; a fogalmat még az 1980-as években Gerő András történész találta ki és alkalmazta, éspedig a dualizmus politikájára, amelyben volt egy leválthatatlan kormánytöbbség, és vele szemben állott egy kormányképtelen ellenzék. Ezt az ellenzéket nevezte Gerő „elsöprő kisebbségnek” azért, mert bár kormányra jutni nem tudott, de – alkalmazkodván a helyzethez – óriási mértékben formálta a közhangulatot, felcsiholta az érzelmeket, azaz formális hatalom híján is elsöprő potenciállal rendelkezett. Ezt a fogalmat fogom én továbbgondolni.

Kiinduló állításom a következő: a magyar politikában az elsöprő kisebbség jelensége nem szűkíthető le a dualizmusra, hanem sokkal általánosabb, mondhatni: állandó jelenségről, a kormányzatok és ellenzékük közötti aszimmetrikus helyzet egy sajátos korrektívumáról van szó. A tételt kizárólag a mai Magyarország példájával szeretném majd alátámasztani. De kezdjük mégis Európával.

Többség és kisebbség: néhány szó Európáról 

Ahhoz, hogy közelebb férkőzzünk e sajátos hazai kormány-ellenzék viszony lényegéhez, nem mellőzhetjük, hogy először számba vegyük, milyen eltérő képletek vannak másutt. Nyugat-Európában a történelmi fejlődés például nem ismeri az „elsöprő kisebbség” jelenségét, vagy legalábbis nem tudunk róla, hogy ennek elméletileg is igazolható nyoma lenne. Természetesen Nyugaton is nagymértékben különbözik a kormány-ellenzék viszony, de ha végigtekintünk csak a XIX. század utolsó évtizedein és a XX. századon, akkor azt látjuk, hogy szinte sehol nincs olyan pártfejlődés, amely dominánspárti politikát (azaz évtizedeken keresztüli változatlan hatalmat) intézményesített volna. Ennek nem mond ellent, hogy itt is léteztek korszakok, amikor egyik vagy másik párt hosszabb időt töltött kormányon, de nem találkozunk olyan esetekkel, amikor ez 30-40 éves kormányzati hatalmat jelentett volna az egyik oldalon, míg a másikon ugyanennyi ellenzékiséget.

Ellenkezőleg. A nyugat-európai pártrendszerek többségében a kormány-ellenzék viszony meghatározója a gyakori váltás. A váltásnak az ismertebb esete, amikor kétpártrendszer van (mint Nagy-Britanniában), és a két nagy párt váltogatja egymást a hatalomban. A másik eset azoknak az országoknak a köre, ahol koalíciós kormányok vannak, és koalíciók váltogatják egymást a hatalomban. Ez utóbbin belül aztán további két eset lehetséges. Az egyik, amikor két-három párti koalíciókat ugyanekkora koalíciók váltogatnak; a másik pedig, amikor nagykoalíciók kormányoznak (mint például sokáig Hollandiában vagy most Németországban). A történelmi folyamat hozama, akármelyik mintát nézzük, az, hogy a releváns szereplők nagyjából szimmetrikus módon részesülnek a hatalomból és az ellenzékiségből, és nem kell nekik kényszerűségből hosszú évtizedeket eltölteniük ellenzékben.

Az ilyen pártrendszerekben nincs is szükség arra, hogy a hatalomból távol tartott ellenzék különleges társadalmi elismertségre tegyen szert, mert hiszen a hatalomba való visszatérésnek nincsenek például közjogi akadályai. Ezzel persze megadtuk a lehetséges választ az egyik legfontosabb kérdésre: mi dönti el, hogy az egyik országban egy változatos kormány-ellenzék viszony alakul ki, míg a másikban bebetonozódnak a szerepek. Nos, a döntő tényező az adott országok történelmi hagyományai és e hagyományoknak a releváns szereplők általi elismerése. A hagyomány például Angliában a többségi demokrácia, amely azonban nyitott minden szereplő számára, s ez lehetővé teszi, hogy ekörül konszenzus alakuljon ki. Hol az egyik, hol a másik releváns aktor gyakorolja a hatalmat, és ezt egyikük sem kérdőjelezi meg.

Ugyanígy hagyomány a holland politikában az, hogy a nagyfokú társadalmi megosztottságot vagy pilléresedést egy konszenzuális demokráciának kell mederben tartania, amely kifejezetten igényli sok párt koalíciós együttműködését. A két országban nincsenek közjogi kérdések, amelyek esetleg valamely pártot hatalomba betonoznának, míg más pár­to(ka)t távol tartanának a hatalomtól. Ily módon kialakulhat egy változatos, sok-sok alternatíva kipróbálására lehetőséget adó fejlődés és egy intézményesített váltógazdálkodás.

A magyar pártpolitikában azonban 1867 után sem a többségi, sem a konszenzuális demokráciának nem alakultak ki az intézményesített – és azokat konszenzussal elfogadott – szabályai. Ennek oka pedig a magyarnak a két nyugatitól – de az említetteken kívül másoktól is – eltérő karaktere. Ez a politika ugyanis döntően közjogi meghatározottságú, azaz a választási eredményeknek mindenkor egy meghatározott (mondhatni: bombabiztos) többséget kell előállítaniuk. A kormánytöbbség így szinte mindig biztos, mint ahogy az is, hogy az ellenzékből nem válhat kormánytöbbség. Ám – s itt jön a magyar helyzet specialitása – a megbuktathatatlan kormánypártok és a kormányképtelen ellenzékek dichotómiája a helyzet leírásának csak az egyik eleme. A helyzet mélyén ugyanis ott rejlik a bevezetőben már említett korrektívum: az ellenzék kormányra jutni nem tud, de a szellemi szféra demokratizálásával jócskán enyhít a pártverseny aszimmetriáján. Létrejön az elsöprő kisebbség jelensége, amely az ellenzéknek nem ad ugyan esélyt a kormányzásra, de arra igen, hogy a társadalmi hangulatot erősen a maga javára fordíthassa. Ezt figyelhetjük meg a dualizmus szinte egész történetében és a Horthy-rendszerben is. És ha nagyon más körülmények között is, de a Kádár-rendszer végén, amikor a kis létszámú demokratikus ellenzék rendszerváltást tud elérni a szellemi szférában kialakított hatalmának köszönhetően.

Magyar rendszerváltás: váltakozó többségek

Mivel a magyar rendszerváltás egy merőben új politikai projekt része volt (nevezzük ezt az Egyesült Államok demokráciaépítő projektjének), s mivel ennek a folyamatnak jelencentrikus lefolyása volt, senkinek nem jutott eszébe, hogy a kialakuló magyar demokrácia bármilyen formában kapcsolódást mutathat a régi (1867 és 1945 közötti) politikához. Ilyen percepció azért sem lehetett, mert egyrészt a régi magyar politikát szinte senki sem ismerte; de azért sem, mert a demokrácia felépítésének korában a régi nem demokratikus korok tapasztalata akkor sem lehetett volna irányadó, ha ezt a tradíciót jobban ismerjük. 1990-ben tehát magától értetődőnek tűnt, hogy amit adaptálunk, az az 1945 utáni nyugat-európai tradíció, amelyben a pártverseny természetes módon többpárti, s amelyben garanciák övezik azt, hogy egyetlen párt sem tudja bebetonozni a hatalmát.

A magyar hagyomány nem játszott tehát szerepet, ráadásul a közvetlen múlt, a Kádár-rendszer bőven nyújtott tapasztalatot arról, miért nem jó az egypártrendszer. Így aztán – mint egyetlen lehetséges pártversenytípus – egy többpárti parlamentarizmus jött létre, amely ráadásul hosszabb időn keresztül a nyugatiakkal paralel módon szerveződött. Ezen azt érthetjük, hogy a váltógazdálkodás zökkenőmentesen érvényesült, hiszen 1990 és 2002 között négy választást mindig az addig ellenzékben lévők nyertek meg. Ez akár azt a tapasztalatot is nyújthatta, amit a holland példában már láthattunk, hogy ti. előbb-utóbb minden releváns párt kormányzati szerepbe kerül, azaz egyik pártnak sem lesznek lelki aggályai mellőzöttségéből eredő frusztrációja miatt.

Ám a kialakuló magyar pártrendszerben ez alatt a sikeresnek mondható 12 év alatt megoldatlan problémák halmozódtak fel. Ezek közül kettőt említenék. Az egyik az, hogy az új pártrendszernek ez alatt az időszak alatt sem alakult, talán nem is alakulhatott ki a végleges, mindenki számára elfogadott karaktere. Rejtett módon, a felszín alatt ott forrott kétféle demokráciakoncepció (a többségi és a konszenzusos) vitája. Amiképpen láttuk: Angliában világos volt a szereplők előtt, hogy ami ott van, az többségi; Hollandiában pedig az, hogy ami ott van, az konszenzuális demokrácia. Mindkét modellben jelentős megegyezés övezte az adott rendszervariánst, nem úgy Magyarországon. Nálunk a szemben álló felek (a többségit a Fidesz, a konszenzuálist a balliberális oldal képviselte) próbálták a maguk értékeit és rendszerképét a másikra oktrojálni, de sokáig ez egyiknek sem sikerült. A folyamat tanulsága viszont az, hogy előbb-utóbb az ilyen kérdések el szoktak dőlni valamelyik irányban. S 2010 után világos, melyik irányban dőltek el.

A másik dolog pedig az, hogy először az Antall-féle jobboldal, majd pedig az ennek örökébe lépő Fidesz érzékelte úgy, hogy a jobboldalnak hiába volt egy kormányzati ciklusa (1990 és 1994 között), ez a hatalom valójában nem sokat ért, merthogy egy, a formális intézményes szférán kívüli informális ellenhatalom tette azt lényegében cselekvőképtelenné. Sokan a jobboldalon úgy vélték 1994-ben, hogy az első szabadon választott kormány bukását a vele szembeni ellenzék nagyfokú szellemi hatalma (sokak szerint terrorja), valamint az ehhez kapcsolódó nemzetközi közeg ellenérdekeltsége mozdította elő.

Ebben az időszakban természetesen még nem beszélhetünk arról, hogy amolyan „kettős hatalom” (formális jobboldali kormányzás és vele szemben baloldali és liberális elsöprő kisebbség) jött volna létre, arról azonban igen, hogy a jobboldal mindezt így érezte. S nyilvánvaló, hogy a politikában a feleknek percepcióik vannak, s ahogy haladunk az időben, e percepciókat már kezdi alátámasztani a történelmi múlt jobb megismerése is. A Fidesz 1998-ban kezdődő kormányzása nem véletlenül helyezi fókuszába egy nagy kormánypárt megteremtését, és ezzel párhuzamosan a kormányzáson kívüli úgynevezett informális politikai szférák a Fidesz számára kedvezőbb újraformálását is. Amögött tehát, hogy a Fidesz az MSZP nagypárti modelljét kezdi másolni, az a történelmi felismerés áll, hogy Magyarországon a rendszerváltás utáni első évtized nem hozott kellő stabilitást, és szükség van egy – ezúttal immár jobboldali – nagy pártra. Továbbá az a felismerés is, hogy ez a jobboldal csak úgy tud tartósan kormányozni, ha a szellemi környezetet is kellően átalakítja, tehát ha a médiaviszonyokban kellő változást ér el.    

Váltógazdaság után: a mai nagy kormánypárt és az elsöprő kisebbség

Mindezek a felismerések már 1998 és 2002 között is megérlelődtek, de ekkor még – főként a rövid kormányzati ciklus miatt – a Fidesz nem tudta ezeket megvalósítani. De 2002 és 2010 között egyértelművé vált, hogy – nem kis részben Medgyessy és Gyurcsány minimum vitatható kormányzása miatt – a Fidesz lesz az új nagy párt. Ráadásul úgy is tűnt, hogy a Fidesz ezt a szerepet komoly versengésben kaparintotta meg. Hiszen a magyar választók a 2000-es évek közepén még nem gondolták úgy, hogy a Fidesz lehet az a párt, amely a régi történelmi mintát életre keltve a stabilitás megtestesítőjévé válhat. A választók 2002-ben és 2006-ban az MSZP-t tüntették ki bizalmukkal, amiben nyilván még a kádári közelmúlt emléke élt, vagy egyszerűbben szólva az, hogy a lakosságnak semmilyen tapasztalata nem volt a baloldalon kívüli magyar politikatörténetről. A jobboldali gondolkodás a 2000-es években még idegen a hazai közönségnek, amely el se tudja képzelni, hogy ne a baloldal kormányozzon itt tartósan. Nem véletlen, hogy a Fidesz 1998-ban nem is nagyon próbálkozik jobboldalinak titulálni magát, hanem a semlegesebb, a baloldali választók számára is elfogadhatóbb polgári jelzőt alkalmazza magára. De még csak nem is ez volt a döntő a későbbiek szempontjából, hanem a cél kitűzése: a nagypártiság és a hosszabb távú kormányképesség. 

Az MSZP ugyanis (a pártok közül elsőként) bebizonyította 2006-ban, hogy két, egymást követő választást is meg tud nyerni. Ez pedig előrevetíthette azt a jövőképet, hogy akár hármat is megnyerhet. A Fidesz tehát 2006 és 2010 között már nemcsak arra készül, hogy nagy párt legyen, de arra is, hogy az MSZP-től elvegye a hosszú kormányzás további esélyét. Ez azután sikerül is neki: 2021-ben valószínűleg nincs olyan elvakult MSZP-hívő, aki e párt vezető szerepét a jövőben el tudná képzelni.

2010-ben viszont hiába vált nagy párttá a Fidesz, és további három választáson hiába bizonyította, hogy képes a hosszú, ciklusokat átívelő kormányzásra, a talán legfőbb célját nem tudta elérni. E legfőbb cél kettős. A nagy pártnak stabilitást kell hoznia, és a szellemi közeget is uralnia kell. Mivel a 2000-es évek második felétől a történelem fokozatosan részévé válik a jelennek, az is nyilvánvalóvá lesz, hogy milyen volt a régi politika, és ebben milyen volt a kormánypártok és az ellenzék viszonya. A Fidesz ebből megtanulhatta, hogy a régi magyar politikában az ellenzék sosem jutott hatalomra. Az elmúlt években láthattuk, hogy a párt ideológusai a régi korok és a mai között egyértelmű analógiát látnak, és azzal érvelnek, hogy ahogy régen, úgy ma is kormányképtelen és szétaprózódott az ellenzék. Az első cél tehát, hogy a külvilág felé nemcsak kommunikálni, de bizonyítani is kell, hogy kizárólag a Fidesz kormányképes. 2010 és 2019 októbere (az önkormányzati választás) között ez a bizonyítás eléggé meggyőző volt, azóta azonban már korántsem az, hiszen az ellenzék is „történelmivé” vált. Mégpedig abban az értelemben, hogy tanulmányozva a régi idők politikáját és megértve annak üzenetét, maga is elkezdte keresni az integrálódás lehetőségét. Esélyei immáron nem is kicsik a 2022. évi választáson.

De nézzük a másik célt, ami a formális politikán kívül az informális uralása, de legalább a kormánypártok számára kedvező átalakítása. Ezt a gondolatot először Orbán Viktor 2009-ben fogalmazta meg Kötcsén, amikor a centrális erőtérről beszélt. Beszédének lényege, hogy a magyar politikában fel kell hagyni a szerinte értelmetlen vitákkal, és nemzeti ügyek mentén kell állandó többséget biztosítani. Ha tetszik, ez az új jelszó szinte varázsütésre visszahozta – ha nem is a tényleges közjogiságot, de – a régi közjogi politika szellemét. A dualizmusban és a Horthy-korszakban, ahogy már láttuk is, egyértelmű volt, hogy kormányképes politikát csak egy párt tud vinni. A 2010 utáni Orbán-rendszer ezt a hagyományt újítja fel, ezúttal a nemzeti ügyeket téve centrális kérdéssé, ám nem sikerül elérnie, hogy az ellenzék formális számarányának megfelelő jelentéktelen szerepre szoruljon vissza. Ahogy közeledünk napjainkhoz, mind egyértelműbbé válik, hogy hiába a kormánykoalíció hatalmas számbeli fölénye a parlamentben és kiterjedt médiaportfóliója, az elsöprő kisebbség jelensége egyre inkább veszélyezteti a kormányzati pozíciót.

Hogy miként? Például nemzetközi támogatottsága miatt. Az elsöprő kisebbségnek a dualizmusban nem volt nagy nemzetközi támogatása. A korabeli elsöprő kisebbség – mint utaltam rá – nemzeti jelszavakkal támadta a kormányt, amelyet Habsburg-érdekek kiszolgálójának bélyegzett. Ez nagymértékben tetszett a közönség egy részének, és nagy népszerűséget biztosított a nemzeti ellenzéknek. A mai ellenzék szerepe egészen más, és ennyiben jobban hasonlít a Horthy-rendszer ellenzékéhez. A Horthy-korszak ellenzéke ugyanis jobbára a nyugati demokráciák mintáira hivatkozva bírálja a fennállót, és sajtója révén, ha nem is nagy tömegekre hat, de akikre igen, azokban egyértelműen életben tartja a radikális változások reményét.

A mai ellenzék nagy erejét az adja, hogy a külső nemzetközi közeg alapvetően szemben áll az Orbán-rendszerrel, és a kormánynak nincs esélye (igaz, szándéka sem) ennek megváltoztatására. Ebből adódóan az ellenzék az Európa-eszmét használhatja elsöprő erőként. Amit a kormányoldalnak már csak azért sem kell lebecsülnie, mert a magyar társadalom szociológiai szerkezetében nagymértékben nőtt azon elemek aránya, amelyek munkájuk, napi életük révén ezer szálon kötődnek Európához.

Lehetséges-e mintatörés?

Arra juthatunk tehát, hogy a történelmünkben régebben is jelen lévő, de a politikára csak közvetetten ható elsöprő kisebbség akár tényleges politikaformáló erővé válhat. Láthattuk korábban, hogy más országokban miért „nincs szükség” ilyenfajta korrektívumokra – Angliában és Hollandiában a politika a formális szférában biztosítja a közmegelégedésre szolgáló kormányváltásokat. 1990 után egy ideig úgy tűnt, mi is a nyugati útra lépünk, de most is kiderült, hogy a történeti mintázatok nem tüntethetők el egy ország életéből, függetlenül attól, milyen rendszerekben élünk.

Az elsöprő kisebbség jelensége ismét megfigyelhető, és ma már eminens része a politikai versenynek. A hosszú időn keresztül történő nagypárti kormányzás életre keltette a történelmi minta másik felét is: a kisebbség nem pusztán csak gyenge formális pozíciókkal rendelkező konglomerátumként van jelen, hanem jelentős informális hatalommal rendelkező erőként is. Az elsöprő kisebbségnek azonban a történelemben mégiscsak voltak korlátai, s 1867 és 1945 között sosem vált belőle elsöprő többség. A mi rendszerváltás utáni húsz évünk megmutatta, hogy a váltógazdálkodás nem idegen a magyar jelentől, de 2010 után újratermelte az elsöprő kisebbség jelenségét is.

Ma még nem tudható, hogy 2022-től jön-e egy negyedik ciklus, még nagyobb kisebbségi ellenhatalommal; avagy „mintatörésre” kerül sor. Mintatörés abban az értelemben, hogy egy esetleges ellenzéki győzelem korántsem csak annyit jelentene – amit ők mondanak –, hogy helyreállítják a demokráciát, hanem azt is, hogy az elsöprő kisebbség először a magyar politikatörténetben valóban elsöpri a többséget.

Szerző: Csizmadia Ervin / LXV. évfolyam, 18. szám, 2021. május 7. / es.hu