Egykoron volt a sötétség, s lőn világosság, de az agyakban továbbra is megmaradt a sötétség. Minden világos lett a világon, csak az nem, aminek szabad akarata lett, ez pedig egyedül az agy maradt. Ez termelte ki a maga számára a szabad akaratot és nesze neked, ezzel kialudtak a fények! Ezen a ponton Isten akár véget is vethetett volna a Szentírások közlésének, de nem tette, bízva abban, hogy megváltozik az agy!

Minden rendben folyt a hatodik napig, amíg az Úr megteremtette az embert. Ez annyira lefárasztotta sötétségével, hogy a hetedik napon szegény Teremtőnek le kellet pihennie. Ezt az ember úgy értelmezte, hogy ettől kezdve minden hetedik napon ő is lepihenhet, de előtte kivesz egy szabad szombatot is. Így maradt öt nap arra, hogy a világon uralkodjon, hiszen a Teremtő azt úgyis az ember alá rendelte. Ez a bárgyú lény, nem is a világon akart uralkodni, hanem egyik a másikán! Ezt pedig nem öt, hanem megszakítás nélkül hét napon keresztül tette minden egyes héten. A világ javai így kicsúsztak kezeik közül, egymást pedig rabul ejtették. Ezt az egymás leigázásáról szóló folyamatot, pedig elnevezték történelemnek, melyet büszkén oktattak nemzedékről nemzedékre. Ebben azokat a korszakokat emelték ki maguknak, amelyekben leigázók voltak, így akkor is ide vágytak vissza, amikor leigázottak lettek. A bárdolatlan lények akkor is azokat a nótákat fújták, verseket szavalták leigázottként, amelyeket leigázó korukban költöttek és nem értették, hogy mindez miért zavarja piszkosul az őket időközben leigázókat. Az ebből a feszültségből kirobbanó eseményeket pedig elnevezték forradalomnak, osztályharcnak, felszabadítási mozgalomnak, sőt demokratikus átmenetnek, mikor hogy, és mindennek tudományokat szenteltek. Ezt egyik más élőlény sem tette. Az oroszlánok továbbra is annyi gazellát ejtettek el, mint addig, a gazellák sem tudtak többet legelni annál, mint ami beléjük fért és osztályharc sem alakult ki közöttük. Igaz, a gazellák sohasem énekeltek olyan dalokat, melyek idegesítették volna az oroszlánokat.

A leigázók rájöttek, hogy sokkal jobban járnak, ha a leigázottakkal hajtatják végre az Úr parancsát. Nevezetesen azt, hogy uralkodjanak a föld javain, melyeket a Teremtő alájuk rendelt. Így a leigázottak hordták a vizet, felhozták a szenet a bányából, beszerezték az ennivalót számukra, majd ezt az állapotot rögzítették és elnevezték törvénynek. A törvény köszönőviszonyban sem volt azzal, mint amit az Úr adott, mégis mindig a Teremtő által nekik származtatott jogokról nyilatkoztak. A törvények megtartása érdekében, pedig erőszakszervezeteket hoztak létre. Az evolúcióban egy teremtmény sem jutott ilyen messzire. Ahelyett, hogy ezt szégyellené, még büszke is rá ez a marha! Amire pedig azt hitte, hogy az erőssége, arról idővel kiderült, hogy a gyengesége. Büszke lett erejére, seregeire, holott mindenki azt akarta elsőként elpusztítani. Viszont pont azt hanyagolta el, ami erőssé tette volna. Ez a világosság lett volna, melynek apró felcsillanásától is kiverte a hideg és rohant új törvényeket hozni. Sohasem egyezségekre, ehelyett inkább konfrontációkra törekedett, mert csak disszonanciában volt képes egyensúlyzavarát elhelyezni.

Az ember saját kapcsolatait is ennek a természetellenes gondolkodásának megfelelően alakította. Nem az lett a barát, akire számíthatott a bajban, hanem az, aki segített egy harmadikat leigázni, mert így mindketten jól jártak. Ebből kialakította azt a normarendszert, amelyet újból törvényeivel írt felül és megtámogatta erőszakszervezeteivel. Így a szemétség, aljasság, a kisstílű, rövidtávú átverés kodifikálódott rendszerében csak az válhatott túlélővé, aki ilyenné vált. Az Úr csak nézte művét és már maga sem tudta, hogy miért nem csak öt napot szentelt a világ teremtésének és a hatodikon pihent meg ember nélkül.