Hetvenhét évvel ezelőtt, 1945. január 27-én hunyt el Szerb Antal. A huszadik századi magyar irodalom egyik klasszikusa tragikusan fiatalon, mindössze 43 évesen távozott az élők sorából. Idejekorán ragadta el a halál, művészete mégis teljesnek, lezártnak tekinthető: kerek, párját ritkító életművet hagyott maga után, a magyar iroodalomra gyakorolt hatása a 21. század hajnalán is felbecsülhetetlen; íróként, irodalomtörténészként vagy épp műfordítóként egyaránt lehengerlően magas szellemi teljesítményt nyújtott. Egynémely regénye - például a Pendragon legenda vagy az Utas és holdvilág - máig a magyar irodalom élvonalába tartoznak: ezeket a köteteket a 21. század olvasója is szívesen veszi le a polcról, ugyanis színesek, olvasmányosak, szórakoztatók, mégis mívesen megírt, gazdag írói élményanyagról és művészi tudásról árulkodó munkák.

Az író megítélése a negyvenes évek hajnalán ellentmondásossá vált. 1942-ben a szélsőjobboldali Nemzeti Front az Országgyűlésben kezdeményezte, hogy tiltsák be Szerb zseniális, máig hivatkozási alapul szolgáló művét, a Magyar irodalomtörténetet. Az erről szóló interpellációt Palló Imre, egy, a magyar irodalomfejedelemnél jóval kevésbé sikeres tanár nyújtotta be (aki már a második világháború idején is feljelentette Szerb Antalt).

Szerb Antal irodalomtörténeti munkáját a nyilas hatalom "értékrombolónak" minősítette, felállították tanári állásából, ahol hosszú ideje oktatott, őt magát pedig munkaszolgálatosként Fertőrákosra hurcolták.

De mi történt vele, hogyan veszett oda a történelem viharában a múlt századi magyar irodalom kimagasló egyénisége?

Szerb 1944. augusztus 6-i levelében még ezeket a fojtott optimizmusról árulkodó sorokat intézte feleségéhez, Bálint Klárához: „A bajtársak igazán meghatóak, hogy mennyire vigyáznak, hogy ne dolgozzam. Egyébként is hihetetlenül népszerű vagyok. (És ez, bevallom, jól esik.)” Az író ekkor küldte el nejének utolsó művét, az Orpheus az Alvilágban című szerelmes szonettet.

Miután részletezte, milyen kínok között telnek munkaszolgálatos napjai, ezt írta a levélben: „De azt hiszem, ki kell bírni, mégis, és talán mégis hamarosan vége lesz.” Hasonló gondolatokat fogalmazott meg az Utas és holdvilág végén is: „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

Szerb Antalt később Balfra vitték, ahol utolsó levelében már így fogalmazott: "Balf, átkozott egy hely." Élete utolsó időszakában a 20. századi magyar irodalom óriása már nagyon legyengült a folyamatos gyötrelmektől, tetvek kínozták, a végkimerülés szélére sodródott, és ekkor következett be a máig felfoghatatlan tragédia, mely egyben a cél nélküli, elemi  gonoszság  felháborítóan aljas megnyilvánulása is volt.

Az író halálával kapcsolatosan máig egymásnak ellentmondó feltételezések élnek a köztudatban. Felesége elmondása szerint 1944 telén nyilas keretlegények félig halálra verték, miután már nagyon legyengült. 1945. január 27-én, borzalmas körülmények között hunyt el.

Felesége és barátai többször megpróbálták megszöktetni Balfról a munkaszolgálatos Szerb Antalt, kísérleteik azonban nem jártak eredménnyel. Az írófejedelem korai és teljességgel értelmetlen halála máig kultúránk óriási, pótolhatatlan vesztesége. (femcafe.hu)