h i r d e t é s

Bíró Béla: Illiberalizmus-szindróma

Olvasási idő
7perc
Eddig olvastam

Bíró Béla: Illiberalizmus-szindróma

2019. július 30. - 09:52

 

Orbán Viktor tusványosi beszéde ezúttal is jobbára világos, összeszedett, reálpolitikusra valló beszéd volt. - írja a maszol.ro.

Az, amit a tusványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor 30 évéről és az Európai Unió válságáról, illetve jövőbeli perspektíváiról elmondott, feltehetőleg minden józan gondolkodású ember számára evidencia.

Sajnos, beszédének második része, melyet az illiberális társadalom – általa évekkel korábban fölröppentett – fogalmának szentelt, továbbra sem tűnt meggyőzőbbnek a korábbi próbálkozásoknál. Annak ellenére sem, hogy a liberalizmus fogalmát ezúttal már megpróbálta árnyaltabban is körüljárni, s az illiberalizmusra némileg elfogadhatóbb szinonimát is felkínált: a keresztény szabadságét. Hogy a szabadságnak miért kell föltétlenül kereszténynek lennie, annak ellenére sem értem, hogy – bár nem vagyok istenhívő – én is képtelen vagyok függetlenedni a liberalizmus szabadságfogalmát is megalapozó keresztény kultúrától. Arról nem is beszélve, hogy maga Orbán Viktor is leszögezte: a liberalizmusnak voltak és vannak elfogadható aspektusai is. Ez a megállapítás annál is inkább helyénvaló volt, mert a nemzetállam a magyar reformkor legkimagaslóbb elméi számára is egyet jelentett az alapvetően liberális fogantatású politikai nemzettel.

Sőt, maga Orbán Viktor is liberálisként kezdte politikai pályafutását. Ezért aztán természetes lett volna mindenekelőtt azt tisztáznia, hogy a nemzetközi liberalizmus – s ezen belül a magyar – mikor távolodott el a korábban vállalhatónak bizonyult liberális hagyománytól.

Én ma is liberálisnak tartom magam, bár alapvető dolgokban egyetértek Orbán Viktorral is. De úgy vélem, nem én változtam meg, hanem az utóbbi évtizedek liberalizmusa, mely fokozatosan neoliberalizmussá fajult. Ez a fogalom kezdetben főként gazdaságpolitikai elvként jelentkezett: a liberális szabadságelv nagyvállalatok általi kisajátítását, majd ad absurdum vitelét jelentette.

A klasszikus liberalizmus elméletében a közösség és az individuum komplementer entitásoknak számítottak. Viszonyuk soha nem volt egyértelműen hierarchikus. Kiegészítették egymást. Bizonyos vonatkozásokban az egyén, másokban a közösség volt a viszonyítási alap. A neoliberalizmusban, melynek már a megnevezése is a klasszikus liberalizmustól való (jóval korábban elkezdődött) eltávolodásra utal, a közösség eszmeileg és gyakorlatilag is alárendelődik a gazdasági hatalom individualista – a profitmaximalizáció elvét kizárólagos gazdasági elvnek tekintő – aktorainak. A neoliberalizmus a nagyvállalatok abszolúttá emelt szabadságának, azaz a – mindenféle morális, politikai, világnézeti korlátot megszüntető – dereguláció elvének politikai világnézetté konvertálásából született. A dereguláció fogalma a lényeget fejezte ki, amennyiben számtalan szabály (régiesen régula) hatályon kívül helyezését legitimálta. A neoliberális gyakorlatot már a másik ember (implicite közösség) szabadságigénye sem korlátozhatta többé. Sem gazdaságilag, sem ideológiailag. A 2008-as (Nobel-díjas nyugati közgazdászok szerint is a dereguláció által kiváltott) gazdasági válságot követően a vezető államok kénytelenek voltak visszatérni némi regulációhoz, a lényeg azonban maradt. (Lásd alább a Colin Crouch-könyvre való hivatkozást!) Mellesleg én egyáltalán nem látok különbséget a „szabadságod addig terjedhet, amíg mások szabadságát nem sérti” liberális alapelv és a között a keresztény alapelv között, hogy „amit nem akarsz, hogy veled tegyenek, te se tedd másokkal”. Mindkettő a szabadság morális elvek szerinti korlátozását szorgalmazza. A szabadságot mindkettő csupán meghatározott keretfeltételek – magyarán: korlátozások – közepette tartja valóban gyakorolhatónak.

Az abszolútnak tekintett szabadság a diktátor szabadsága.

Ha Orbán Viktor érveit sorra vesszük, tényleg egyértelművé válik, hogy nem a liberalizmussal van baja, hanem – tételesen is – a neoliberalizmussal. De azzal minden – valóban racionális – gondolkodónak van baja. Korántsem véletlen, hogy a neoliberalizmus mindenekelőtt a liberalizmus úgynevezett kommunitariánus változatát hívta ki maga ellen. Ennek a változatnak Erdélyben is voltak és vannak figyelemre méltó képviselői. Mindenekelőtt a nemrégen elhunyt európai formátumú író, költő, gondolkodó, Egyed Péter, vagy a Babeș–Bolyai Tudományegyetem professzora, Salat Levente. Orbán Viktor illiberalizmusa nem sokban különbözik az általuk képviselt kommunitáriánus liberalizmus alapelveitől. Legfeljebb az értelmetlen megnevezésben. Az illiberalizmus ugyanis a szó eredeti értelmében vett liberalizmus, azaz a szabadságideológia tagadását jelenti. A latin szavak elé tett i ugyanis a szavak értelmét ellentétükre változtatja. Az illiberalizmus ekként a szó szoros értelmében a szabadság ellentétét, a diktatúrát jelenti, de – felületes mérlegelésre legalábbis – jelentheti. Orbán Viktort pedig annak mutatja, aki ő maga sem szeretne lenni, azaz diktátornak. A neoliberális véleménydiktatúra híveinek ez előtt a háttér előtt nem is kell egyebet tenniük, csupán példákat kell szemelgetniük annak „bizonyítására”, hogy Orbán Viktor Magyarországán véleménydiktatúra tombol. És ilyen érveket, még ha azok – egyetemessé deklarálva – tarthatatlanok is, sajnos korántsem lehetetlen találni. Annak, aki az úgynevezett királyi tévé adásait akárcsak felületesen is ismeri, evidencia, hogy az ún. közszolgálati adó – bár az ellenzéki érveket is rendszeresen megjeleníti – csupán azért teszi, hogy aztán szolgálatos elemzőivel (mindig a kormánypártoknak ugyanazokkal a delegátusaival) szétcincáltassa őket. Más kérdés, hogy ez nem is túlságosan nehéz. Orbán Viktornak is olyan ellenzéke van, amilyet megérdemel.

Az, hogy Magyarországon ne lenne szólásszabadság, mindenképpen ostobaság. A magyar nyilvánosságban még a legszélsőségesebb Orbán-ellenes nézetek, indulatok, sőt gyűlöletkitörések is korlátozás nélkül megjeleníthetők. S az is ténykérdés, hogy a királyi tévé és társai minden kormányzati támogatás dacára is csődbe mennének, ha nem lenne rájuk vevő. Van. Mert az ellenzéki médiára a közember még annyira sem lehet vevő. Sajnos. Ha lenne, Orbán Viktor alól menthetetlenül kicsúszna a talaj. Ez (sajnos?) egyelőre még átmenetileg sem történhet meg, mert Orbán a fentiek ellenére is jóval racionálisabb és realistább, mint ellenfelei. Mindezt – a hallgatóság kérdéseire válaszolva – a román politikusok érdemeinek elismerése is alátámasztotta. A magyar kormányfőnek Dăncilă asszony, sőt Johannis cselekedetei és döntései kapcsán is voltak elismerő szavai… Ami Tőkés László – alapvető igazságokra alapozott, de román–magyar viszonylatban borítékolhatóan kontraproduktív – indulatait üdítően ellensúlyozta…

Másrészt azonban – az előbbiekkel szerves összefüggésben – az Európai Tanács elnöki tisztjét a következő fél évben ellátó finnek várható számonkérései által kiváltott „nevethetnék” korántsem annyira egyértelmű, mint ahogyan azt Orbán Viktor előadta. Mert egy olyan társadalomban, amelyben az egymással szemben álló pártok a közös haza érdekében gyakorolják a hatalmat, és ahol a hatalom átmeneti elvesztése egyik fél számára sem a világvége szinonimája, sem a független alkotmánybíróság hiánya, sem az akadémia oktatási miniszternek való alárendeltsége, sem a bírói kar igazságügyi miniszteri javaslatra való kinevezése nem válhat a hatalommal való visszaélés valóságos alapjává.

Ellenkező esetben még a jogállam standard intézményeinek birtokában is azzá válhat…

Ami pedig a liberalizmus nemzetköziségét illeti, a keresztény szabadság nem kevésbé nemzetközi, mint a kommunista vagy a liberális. Sőt, a szó orbáni értelmében vett nemzetállamot egyáltalán nem a kereszténység, hanem éppen a liberalizmus hívta életre. Bizonyos értelemben éppen a keresztény egyetemesség (lásd egyetemes anyaszentegyház) ellenében. A keresztes háborúk sem voltak kevésbé nemzetek fölötti vállalkozások, mint mondjuk a NATO. Az persze más kérdés, hogy a nemzetállamok keretei közt a keresztény egyetemesség is ugyanúgy hajlott arra, hogy a nacionalista törekvéseket kiszolgálja, mint az egykori liberális. (Lásd például a világháborúk francia vagy német klérusát vagy akár a magyar katolikus és református egyházat és nem utolsó sorban a magát a román ortodoxiát!) Ráadásul a liberalizmus mai internacionalizmusa félreérthetetlenül neoliberális, amennyiben a multinacionális cégek világhatalmát (implicite az Orbán által emlegetett birodalmi logikát)  hivatott megalapozni. Ha Orbán Viktor a neoliberalizmus ellen hirdetett volna harcot, olyan neves gondolkodókat is maga mögé állíthatott volna, mint Colin Crouch, aki Posztdemokrácia című világhírű munkájának második kötetében A neoliberalizmus különös életben maradása (The Strange Non-Death of Neoliberalism) címűben arra a tételre építi gondolatmenetét, hogy a demokrácia és a piaci modell rendeltetés szerinti működését a gigantikus szupranacionális konszernek határtalan hatalma teszi lehetetlenné.

Sajnos, az az érzésem, hogy Orbán Viktor – anélkül, hogy a kérdéskört alaposabban átgondolta volna – egy alkalommal pontatlanul fogalmazott. Ami minden politikussal megeshet. Bár nemigen szabadna... Csakhogy Orbán Viktorral nem csak megesett, hanem ő ebben a kérdésben még úgymond szalad is a pénze után. Továbbra is szeretné másokkal is elfogadtatni tévedését. Ez az attitűd szerencsére nem alapvető jellemvonása, hiszen irigylésre méltó rugalmassággal kezeli a visszavonulás, a kompromisszumkeresés, azaz a tényekhez való igazodás stratégiáit is. (Legalábbis nemzetközi szinten.) A probléma az, hogy a nem létező illiberális modell védelmében Orbán Viktort a beszédet értékelő házi szakértők is kételyek nélkül támogatják.

Pedig mindannyiunk számára végzetes lenne, ha a magyar miniszterelnök gondolatvilágában ez az – illiberalizmus-szindrómának nevezhető – késztetés kerekedne felül.

maszol.ro


 

Kommentek

h i r d e t é s